2019. július 22., hétfő , Magdolna

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Arany János Programok  IKT  OFI  OKJ  SDT  Vizsgacentrum  biztonságos iskola  egészségtudatos iskola  erőszakmentes  kiadvány  konferencia  kétszintű érettségi  letölthető  oktatás  próbaérettségi  pályázat  rendezvény  ÚPSZ  Új Pedagógiai Szemle  érettségi 

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!

A második esély iskolái a 90-es években: kezdeményezések, fejlesztések, jogszabályi és intézményi feltételek

2009. június 17.

Farkas Péter

A második esély iskolái a 90-es években: kezdeményezések, fejlesztések, jogszabályi és intézményi feltételek

1. Előzmények, fogalmak

Az Európai Bizottság az 1995. évi Fehér Könyvében1 fogalmazta meg először a második esély iskoláinak létrehozására vonatkozó javaslatát. A kísérleti program keretében azoknak a fiataloknak, fiatal felnőtteknek kívántak új tanulási és szakképzési lehetőségeket nyújtani, akik nem rendelkeztek a szakképzésbe vagy a munkaerőpiacra való belépéshez szükséges képességekkel, ismeretekkel, tapasztalatokkal.

Ebbe a körbe elsősorban az iskolában kudarcot vallott csoportok sorolhatók, az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők, a tanulásban akadályozott és fogyatékos fiatalok, a középiskolákban tovább nem tanulók, a szakképzésből és a felső középiskolából lemorzsolódók, illetve a munkaerő-piaci követelményeknek meg nem felelő végzettségű fiatalok.

A háttérben minden országban ugyanazok a szociális és intézményi feltételek tárhatók fel: a szülők alacsony képzettsége, munkanélkülisége, a család szétesése, az alkoholizmus, a regionális lehetőségek beszűkülése, kisebbséghez tartozás – bevándorlók, vendégmunkások –, szegénység, társadalmi előítéletek.

Az iskola több tagállamban nehezen tud elszakadni a hagyományos ismeretátadó paradigmáktól, a frontális oktatástól, a követelmények és tartalmak a kedvező szociális hátterű, jól terhelhető tanulók lehetőségeihez illeszkednek, és nem veszik figyelembe a más környezetből érkező gyermekek, tanulók lehetőségeit, igényeit.

Az iskolai kudarc korábban nem volt végzetes az egyén számára a társadalmi és a munkaerő-piaci beilleszkedés szempontjából. A hatvanas évek második feléig az európai gazdaságokat dinamikus extenzív növekedés jellemezte. A munkaerő-utánpótlás meghatározó forrása a mezőgazdaságban felszabaduló szakképzetlen tömeg volt, majd ennek kimerülése után megkezdődött a dél-európai és a korábbi gyarmatokról származó vendégmunkások beáramlása. A keynesi modellt követő munkahelyeken viszonylag biztonságos foglalkoztatási lehetőségek várták az alulképzett és szakképzetlen fiatalokat is.

A nyolcvanas-kilencvenes években átalakultak a munkaerő-piaci követelmények és feltételek. Az automatizált technológiák terjedése csökkentette a szakképzetlenek iránti keresletet, a világgazdaság nyitottá és rugalmasabbá vált, és az élesedő verseny arra kényszeríti a vállalatokat, hogy a megemelkedő bérköltségek miatt a termelést alacsonyabb bérszintű országokba helyezzék ki. A gyártás kihelyezése tovább csökkenti az alacsonyabb képzettségűek iránti keresletet.

A Fehér Könyv elfogadásakor, 1995-ben nem volt megalapozatlan az a feltételezés, hogy az előttünk álló évtizedekben az egyre nyitottabbá váló európai munkaerőpiacon az élesedő versenyfeltételek között tovább romlanak az alulképzett és szakképzetlen fiatalok foglalkoztatási feltételei, és munkanélküliség, szegénység, társadalmi kirekesztés várja őket.

A második esély iskolái programot előkészítő szakemberek a célok megfogalmazásakor a megváltozott munkaerő-piaci és társadalmi igényeket próbálták értelmezni.2 Abból indultak ki, hogy csak azok az intézmények kínálhatnak valóságos lehetőségeket, ahol kedvező feltételek között, kiscsoportos formában, a legjobban felkészült pedagógusok bevonásával oktatják a fiatalokat. Modellként az Amerikai Egyesült Államokban működő intenzív fejlesztőprogramokra, az „accelerated schools”-projektekre támaszkodtak. A tervezés során a következő szempontokat emelték ki:

  • az önkormányzatok, iskolafenntartók, oktatási és szociális intézmények, társadalmi szervezetek és egyesületek, illetve a munkaadók együttműködésének erősítése,
  • a tanulók érdeklődéséhez, igényeihez, lehetőségeihez illeszkedő, az egyéni fejlesztés kereteit is biztosító, az aktív tanulást erősítő oktatásszervezés, pedagógiai módszerek,
  • rugalmas tananyagegységek, modulok az általános alapkészségek, írás, olvasás, számolás, a szociális készségek fejlesztésére, iskolai és vállalkozásokban végzett szakmai képzéssel összekapcsolva,
  • az informatika és az új technológiák oktatására fordított időkeret növelése.

Ezek a szempontok nem újak. Az Európai Unió számos tagállamában, mint például Dániában, Hollandiában, Németországban vagy Nagy-Britanniában találkozhatunk igényes projektekkel, sőt nemzeti modellként évtizedek óta működő intézményhálózatokkal, amelyek szinte minden felsorolt követelménynek megfelelnek. A második esély iskolája program ennek ellenére nagyon hasznos és aktuális, hiszen provokatív kérdésfelvetésével – hogyan nyújthatunk valóságos esélyeket – és az önkormányzati, regionális és nemzetközi szakmai és társadalmi kommunikáció elindításával a társadalmi szereplők és politikaformálók figyelmét újra erre a problémakörre irányította. A projekt indítása után a Bizottság további akciókat kezdeményezett a szociális kirekesztés mechanizmusainak megismerésére, folyamatainak befolyásolására.

A képzés és a foglalkoztatás támogatása az ezredfordulón ismét az európai politika középpontjába került. 1997-ben hosszú előkészítés után megszületett az Amszterdami Szerződés, amely az EU alapdokumentumát, a Római Szerződést új, a közösségi foglalkoztatáspolitika céljait, kereteit és eszközeit rögzítő fejezettel egészítette ki. A szerződés elfogadását a tagállamokban bekövetkezett politikai változások tették lehetővé: az Egyesült Királyságban a Munkáspárt, Franciaországban a szocialisták váltották fel a korábbi konzervatív kormányzatokat.3

Az új dokumentum értelmében a tagállamok és a Közösség együtt dolgoznak az új foglalkoztatási stratégia kialakításán. Az Európai Tanács konkrét ajánlásokat, foglalkozatási irányelveket fogalmaz meg, a tagállamok pedig Nemzeti Foglalkoztatási Akcióterveket készítenek.

Az 1998 óta évente kiadott foglalkoztatási irányelvek első pontja a foglalkoztathatóság javításáról és az ifjúsági munkanélküliség megelőzéséről szól.4 E cél érdekében a tagállamok meghatározott időn belül megelőző jellegű és a foglalkoztathatóságot segítő stratégiákat dolgoznak ki. A tagállamok határidőket határozhatnak meg, amely pl. a 2000. évi irányelvek szerint nem lehet három évnél hosszabb, kivéve a legkedvezőtlenebb munkanélküliséggel rendelkező országokat. A második esély iskoláinak 16–20 éves célcsoportja számára az a közösségi javaslat a legfontosabb, amely szerint „minden munkanélküli fiatalnak, mielőtt a munkanélkülisége a 6 hónapos időtartamot eléri, a hatékony munkaerő-piaci integráció céljából fel kell ajánlani egy új kezdési lehetőséget, ami lehet képzés, átképzés, munkatapasztalat-szerzési gyakorlat, állás vagy más foglalkoztathatósággal kapcsolatos egyéb intézkedés.”5

Az Amszterdami Szerződés követelményeinek teljesítése érdekében a tagállamoknak, – és a csatlakozó államoknak is – át kell tekinteniük az oktatási és foglalkoztatási rendszerből kiszorult 16–24 éves fiatalok képzésbe való bevonásának intézményi, jogi és szakmai feltételeit.

A második esély iskolája projekt ebben az összefüggésben az új európai és képzési politika értékes minőségi változásokat elindító katalizátorelemeként értékelhető, amelyben az igényes célokra, a versenyképességre, a kulcskvalifikációkra, az informatikára, az egyénre szabott fejlesztőprogramokra, a gazdaság és a társadalmi szereplők bevonására és a helyi, regionális és nemzetközi kommunikációra és együttműködésre helyezték a hangsúlyt. A programba bekapcsolódott intézmények többsége iskola, amely a tankötelezettséget betöltött, többségében 16–18–20 éves fiatalokat fogad be és próbál visszajuttatni a képzési-foglalkoztatási rendszerekbe.

2. A második esély iskolái Magyarországon a 90-es években

2.1. Hazai kezdeményezések a szakképzés területén (1990–1992)

A szakképzés és a foglalkoztatás szempontjából azokat a fiatalokat tekinthetjük hátrányos helyzetűnek, akik a közoktatásban nem szerezték meg a szakmatanuláshoz előírt általános iskolai végzettséget vagy nem sajátították el a továbblépéshez szükséges ismereteket, készségeket, képességeket, nem rendelkeznek megfelelő információkkal a továbbtanulási és a foglalkoztatási lehetőségekről, családjuk szegény, szüleik képzetlenek, gyakran munkanélküliek.

E csoportba Magyarországon is az általános iskolát 16 éves korukig be nem fejezők, a kisegítő iskolába járt fiatalok, a középfokú oktatásba tovább nem lépők, a lemorzsolódók és a rövid képzési idejű, szűk profilú szakmát választók sorolhatók. A kilencvenes évek elején az oktatási rendszerből szakképzetlenül kilépők aránya nagyon magas volt: 1990-ben 38,8%, 1991-ben 39,2%.6

A hátrányos helyzetű fiatalok támogatására elsősorban a szakképzésben indultak átfogó kezdeményezések. A jogi kereteket az oktatásról szóló 1985. évi I. törvényt módosító 1990. évi XIII. törvény 28. paragrafusa határozta meg, amely lehetővé tette, hogy a speciális szakiskolában, amely a fogyatékosságuk miatt a többiekkel együtt haladni nem tudó fiatalok szakmai képzését szolgálja, a nem fogyatékos fiatalok is tanulhassanak, és az iskola képzési célja az életre felkészítéssel és a munkavállalásra felkészítéssel bővült.

1990–91-ben tömegesen jöttek létre a speciális szakiskolák, elsősorban háztartási, mezőgazdasági, hagyományos ipari szakmaterületeken. A tanulók között magas volt a lányok aránya. Az oktatott szakmák szűk profilúak, rövid képzési idejűek, a programot szervező iskolák zöme általános iskola, de jelentkeztek nevelőotthonok, kultúrházak, és bekapcsolódtak a dolgozók általános iskolái is.

A szakiskolák a statisztikai kiadványokban nem fogyatékosok speciális szakiskolája néven jelentek meg. Az új iskolatípusnak 1990-ben mindössze 600 tanulója volt. A tanulók létszáma 1993-ig 17 300 főre növekedett. Az ok: 1989 után érték el a szakképzést és a középfokú oktatást a hetvenes évek második felében született nagyobb létszámú évjáratok. A szakmunkásképzőkben és a középiskolákban 1990 után az osztálylétszám gyakran 35 fő volt. Egyes iskolákban délelőtt és délután „két műszakban” folyt az oktatás. A speciális szakiskolák gyors expanziója tehát nem az oktatási kormányzat szociális érzékenységének eredménye volt, hanem az intézményekből helyhiány miatt kiszorult fiatalok ellátását szolgálta.

A szakiskolák egy része értékes pedagógiai programokat dolgozott ki, amelyek figyelembe vették az intézményekbe lépő tanulók szociális hátterét, iskolai kudarcuk miatt kialakult személyiségproblémáit, előismereteit, és arra törekedtek, hogy a tanulókat versenyképes, piacképes szakmai végzettséghez juttassák. Kiemelhető néhány példaértékű kezdeményezés, mint a szegedi esti általános iskolából létrejött Alternatív Szakiskola, amely az alapiskolai végzettséget, a pályaorientációt, a szakmai alapképzést, az ágazati szakképzést és a teljes értékű szakképzést valósítja meg modulárisan építkező modelljében.

A Budapesti Művelődési Központban hagyományos mesterségeket tanítottak magas színvonalon. Tanterveiket, programjaikat több tucat intézmény vette át. Ma az iskolát alapítvány tartja fenn, fazekasokat, bőrdíszműveseket, nyergeseket, szőnyegszövőket, asztalosokat képez, és esti gimnáziumot is működtet.

A kazincbarcikai Don Bosco Alapítvány iskolája az általános iskolai végzettséget munkahelyteremtéssel és képzéssel kapcsolja össze. Tanulóik nagyobb része roma származású, ezért jelentős szerepet kap programjukban a cigány kultúra ápolása. Az alapítvány ma már szakközépiskolát is működtet.

Fontos az állami gondozottakat ellátó ifjúsági otthonok egy részének átalakulása. Egyre több intézmény vállalkozott szakképzésre és foglalkoztató programokra.

Később indult Zalaegerszegen a dán termelő iskolák modelljét követő, a képzést foglalkoztatással összekapcsoló program.

A foglalkoztatási szakemberek számára nyilvánvaló volt, hogy a kilencvenes évek munkaerőpiacán a rövid képzési idejű szakképesítések nem ígérnek biztos elhelyezkedést. A nemzetközi tapasztalatok szerint a hátrányos helyzetű fiatalok zöme megfelelő pedagógiai eszközökkel eljuttatható a teljes értékű szakmai végzettséghez. Az alternatíva, hogy a peremcsoportok számára létrehozzunk egy „második” szakképző rendszert, több szempontból elfogadhatatlan volt. A gazdaság általában nem hajlandó együttműködni a peremcsoportok képzésében, így létre kell hozni egy iskolai tanműhelyrendszert, amely azonban a magas költségek ellenére sem nyújt igazi esélyeket, mert a gazdaságban és a társadalomban fennálló előítéletek miatt az „elkülönítő” modellt követők a hátrányos helyzetű fiatalok számára másodrangú szakmákat tanítanak. Ez a modell a szegregációt véglegesíti.

A hátrányos helyzetű fiatalok képzését csak egy olyan politika segítheti, amely nem az elválasztás, hanem az integráció elvét követi, nem egy „második” szakképző rendszert hoz létre, hanem a célcsoport visszajuttatását segíti a normál intézményekbe.

1990-ben sorra jelentkeztek az Oktatási Minisztériumban a gazdaszszonyképzést, varrónőképzést tervező új szakiskolák, hogy engedélyeztessék egyedi, kísérleti programjaikat. Ebben a helyzetben szükségessé vált olyan modellprogramok kidolgozása, amelyeket fel lehet ajánlani az iskoláknak.

1991 elején az érintett minisztériumok, a Nemzeti Szakképzési Intézet és az Országos Közoktatási Intézet szakembereiből munkabizottság jött létre a középiskolából kiszoruló fiatalok szakképzésének segítésére. A bizottság javaslatot dolgozott ki szakmunkásképző iskolai feltételek között megvalósítható pályaorientáló és szakmai alapképzést nyújtó programra. A javaslat alapján, osztrák és német tantervek felhasználásával az Országos Közoktatási Intézet elkészítette a közismereti, a Nemzeti Szakképzési Intézet a szakmai orientáló és alapozó programokat.

1991–92-ben közel 300 iskola vette át a tanterveket, elsősorban ekkor alapított speciális szakiskolák, amelyek azonban gyakran nem rendelkeztek a pályaorientációs program elindításához szükséges feltételekkel.

Ma ezt a programot csak részben tekinthetjük sikeresnek. 1991–93 között, amikor viszonylag nagy létszámú évjáratok léptek át a középfokra, és a hagyományos szakmunkásképzés a gazdasági feltételek miatt számos szakmaterületen elveszítette a gyakorlati képzést ellátó partnereket, a speciális szakiskolák hozzájárultak ahhoz, hogy a középfokú beiskolázás statisztikai mutatóinak romlása megállt, majd dinamikusan javult a beiskolázási arány. A speciális szakiskolákra azonban a korszerűtlen technikai felszereltség, a jól képzett szakoktatók hiánya, az alacsony munkaerő-piaci presztízsű ágazati szakmák oktatása, a szükséges beruházások elmaradása jellemző.

Az Oktatáskutató Intézetben Liskó Ilona 1993-ban és 1994-ben végzett vizsgálatokat a speciális szakiskolákban. Megállapította, hogy a speciális szakiskolák a hátrányos helyzetű fiatalok gyűjtőhelyei voltak. A tanulói kérdőívet kitöltők háromnegyede lány volt, 51% községi lakos, egyik vagy mindkét szülő munkanélküli volt a válaszadók 52%-a esetében. A vizsgálatba bevont speciális szakiskolák 43%-a általános iskolában indult. Az intézmények kicsik voltak, kétharmadukban 1–2 szakiskolai osztály működött. Az oktatást gyakran megnehezítette a megfelelő tankönyvek, technika, felszerelés, tanműhely hiánya, a gyakorlati képzés színtere az intézmények 23,6%-ában a tanterem, 66,2%-ában az iskolai tanműhely volt. Az iskolákban alacsony presztízsű ipari, mezőgazdasági szakmák, a varrás és a gazdasszonyképzés dominált.7

Kemény Liskó Ilona értékelése: „A speciális szakképzés eddigi gyakorlata arról győz meg bennünket, hogy az oktatási kormányzat súlyos felelőtlenségről tett tanúbizonyságot, amikor a hátrányos helyzetű gyerekek középfokú képzését hiányos személyi, tárgyi, anyagi és szakmai feltételek mellett, és tisztázatlan célkitűzésekkel vezette be a speciális szakiskolákban. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek számára szakmailag hátrányos helyzetű képzési formát sikerült létrehozni. Ilyen módon jelenleg ettől a képzéstől nem várható, hogy javítani fogja az ide beiratkozó gyerekek társadalmi integrációját, illetve munkapiaci esélyeit.

Ahhoz, hogy ennek a képzési formának a hatékonysága javuljon, az oktatási kormányzat részéről pótolni kellene az eddig elmulasztottakat. Mindenekelőtt tisztázni kellene a képzés célját és kimeneti feltételeit, valamint azt, hogy mire jogosít az itt megszerzett bizonyítvány. Ugyanakkor meg kellene teremteni azt a szakmai infrastruktúrát (ajánlott tantervek, tankönyvek és oktatási segédanyagok, az oktatás hatékonyságának mérésére alkalmas eszközök, pedagógusképzés és továbbképzés stb.), amely nélkülözhetetlen bármely új képzési forma működtetéséhez. Ezenfelül valamennyi iskola számára elérhető anyagi forrásokat kellene biztosítani ahhoz (esetleg egy erre a célra létrehozott költségvetési alap formájában), hogy az intézményekben a képzés céljának megfelelő személyi és tárgyi feltételek megteremthetők legyenek. Valószínűleg csak így lehetne elérni, hogy a speciális szakiskolákban a jövőben ne az jelentse a specialitást, hogy speciálisan rossz feltételek mellett folyik az oktatás, hanem az, hogy a pedagógusok speciális (a gyerekek igényeihez szabott) oktatási és nevelési módszereket alkalmaznak.”8

3. Nemzetközi együttműködés a peremcsoportok képzésében

A peremcsoportok képzése területén néhány jelentős nemzetközi programmal is találkozhatunk.

A német–magyar kormányprogram keretében 1993–94-ben Esztergomban 72 tanuló felzárkóztatására, pályaorientációjára, szakmai alapozó képzésére modellközpontot hoztak létre, amely a fiatalokat 6 szakmacsoportban, a fém-, fa-, textil-, nyomdaipar, a vendéglátás és informatika területén készítette volna fel a szakmatanulásra. A központ koncepciója a németországi Munkaügyi Hivatal egyéves felzárkóztató, pályaorientáló programját követte. Az eredeti elképzelés szerint a tanulók az egyéves program befejezése után a város szakképző iskoláiban folytatták volna tanulmányaikat. Az intézmény feladata a képzés mellett tanárképző programok szervezése, oktatási programok fejlesztése lett volna.

Az esztergomi szakiskola az 1994–95-ös tanévben kezdte a munkát. Technikai feltételei megfelelőek voltak ahhoz, hogy a német–magyar kormányprogramban foglaltak szerint modellközpontként segítse a hátrányos helyzetű fiatalok szakmai képzését. Esztergom városa azonban – a korábbi ígéretek ellenére – nem vállalta az új intézmény támogatását. A szakiskola ezért az eredeti célt, a szakmai előkészítő képzést új feladatok vállalásával egészítette ki, hogy a működtetés költségeit biztosítsa (szakképzés, felnőttképzés). Az eredeti cél, a modellközpont működtetése elsikkadt.

Az esztergomi modellközpont építésével párhuzamosan, a német támogatási program keretében, az augsburgi Kolping-Egyesület szervezésében 1992–93-ban a Nemzeti Szakképzési Intézet esztergomi továbbképzési központjában nyolc egyhetes továbbképzési programot tartottak a hátrányos helyzetű fiatalok szakmai képzésére vállalkozó iskolák munkatársainak. A programok keretében közel 200 pedagógus ismerkedett meg a hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésének németországi elveivel, a sikeres módszerekkel, az oktatás szervezésének sajátosságaival. Az esztergomi továbbképzéseket külföldi tanulmányutak egészítették ki, ahol a részt vevőknek lehetőségük nyílt a gyakorlat megismerésére is.

Többéves előkészítés után 1994-ben indult a Munkaügyi Minisztérium PHARE-programja, amely két tucat speciális szakiskolának nyújtott támogatást a képzési feltételek javításához. A PHARE szakértői által kiválasztott iskolák és intézmények technikai feltételei, pénzügyi gondjai, az oktatott szakmák sajátosságai ugyanolyan képet mutatnak, mint Liskó Ilona felmérése: kisipari szakmák, háziasszonyképzés, textilipari és mezőgazdasági képzés dominál, rövid képzési idejű szakmák szerepelnek a programban. Bár a program eredetileg a hátrányos helyzetű fiatalok számára indult, bekapcsolódott egy sor olyan iskola is, ahol enyhe értelmi fogyatékos, tanulásban akadályozott fiatalokat képeztek.

A PHARE-programban is fontos szerepet kaptak a továbbképzések és a tanulmányutak. A továbbképzések szervezésére kiírt pályázatot a berlini BBJ Egyesület nyerte el. A továbbképzések elsősorban a szociálpedagógus szerepéről, feladatairól és a szakmai képzés hatékony módszereiről szóltak. A külföldi tanulmányutakon új elemek is megjelentek, mint pl. a foglalkoztatással összekapcsolt szakmai képzés, a projektmódszer, az önálló csoportmunka, az információkártya-módszer. Franciaország, Olaszország, Németország szakképző intézményeit látogatták meg.

A Munkaügyi Minisztérium PHARE-programjának meghatározó eleme volt ez a továbbképzés, amely lehetőséget biztosított a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó szakemberek intenzív tapasztalatcseréjére is. A PHARE-program záró szakaszában regionális konferenciákat szerveztek, amelyeken egy-egy térség pedagógusait hívták meg, és ismertették a program eredményeit és tapasztalatait.

A fenti programmal párhuzamosan a Közoktatási Minisztérium is meghirdetett egy PHARE-pályázatot, amelyben a célcsoport felzárkóztatását, pályaorientációját, szakképzését segítő modellprogramok fejlesztésére helyezték a hangsúlyt. A programban, amely 1995 végén indult, 12 szakiskola vett részt. Jellemző a beiskolázott tanulók szociális és etnikai összetétele: az intézmények kétharmadában a tanulók több mint 60%-a roma származású.

A program szakmai támogatását egy holland szervezet látta el. A program célja, a tananyagok fejlesztése nem valósult meg teljes mértékben. Az ok elsősorban a közoktatás-politikai feltételek elbizonytalanodása, a közoktatási törvény módosításának elhúzódása, a szakképzés elbizonytalanodása volt.

4. A hátrányos helyzetű fiatalok szakmai oktatását segítő, 1990 után indított programok értékelése

Az 1990 után létrejött speciális szakiskolák és szakiskolák (a statisztikai kiadványokban: „nem fogyatékosok speciális szakiskolái”, illetve „egyéb szakiskolák”) hozzájárultak az általános iskolát befejezett fiatalok továbbtanulási arányának növekedéséhez. Lehetőséget teremtettek a más intézményből lemorzsolódott fiatalok rehabilitálásához és a szakképzésbe való visszajuttatásához. Egyes, elsősorban kelet- és észak-magyarországi területeken olyan csoportokat is sikerült bevonni általuk a szakképzésbe, akik korábban nem tanultak tovább.

A programokba bekapcsolódott tanulócsoportok élethelyzetük, szükségleteik, igényeik alapján jól összevethetők az Európai Bizottság Második esély iskolái programjának célcsoportjaival. A magyarországi kezdemények cél- és eszközrendszere azonban a legtöbb esetben nem felelt meg a magasabb minőségi követelményeknek. Az „egyéb szakiskolák” a statisztikák szerint kicsik voltak, átlagosan két csoporttal működtek. Általában alacsony elméleti követelményeket támasztó, rövid képzési idejű ágazati szakmákat oktattak, jellemző területeik a mezőgazdaság, a gazdasszonyképzés, és az egyszerű fémipari, faipari, építőipari, textilipari tevékenységek.

Az intézmények jelentős része használta a Nemzeti Szakképzési Intézet által kidolgozott tanterveket. Ez a programcsomag az első évben felzárkóztató, pályaorientáló elemeket tartalmazott, illetve szakmai alapképzést adott. A második évben ágazati szakmákban folyt a szakképzés. Az intézmények kis mérete és technikai feltételei azonban nem tették lehetővé a tervezett igényes pályaorientáció megvalósítását 3–4 szakmamezőben, ezért a programot általában erősen átalakították.

Széles körben elterjedt az Földművelési Minisztérium által 1989-ben kidolgozott és terjesztett gazda- és gazdasszonyképzés tanterve, amely az osztrák gazdaképző iskolák mintáját követte.

Népszerűek voltak és nemcsak a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat vonzották a Budapesti Művelődési Központ munkatársai által kidolgozott, hagyományos mesterségeket oktató programok, pl. kosárfonó, bőrtárgykészítő, fazekas, szőnyegszövő stb. szakmaterületeken. Kiemelt figyelmet érdemelnek azok az elsősorban alföldi nagyvárosokban létrejött szakiskolák, amelyek a dolgozók általános iskoláit fejlesztették tovább, bevezették a nappali oktatást, az általános képzést pályaorientációval egészítették ki, majd szakképzést építettek rá (Szegeden, Debrecenben, Nyíregyházán, Szolnokon, Miskolcon).

A létrejött intézményrendszer nem illeszkedett szervesen a nemzeti szakképző rendszerbe. A szakiskolák többsége a központi programban 1991-ben megfogalmazott funkció helyett – felzárkóztatás, pályaorientáció, rehabilitáció, alapképzés, visszajuttatás a teljes értékű szakképzésbe – rövid képzési idejű, általában kétéves ágazati szakképzésre vállalkozott. Ennek a jelenségnek az volt az oka, hogy a szakiskolák kis mérete és szűkös eszközellátottsága nem tette lehetővé, hogy egy több szakmaterületre irányuló pályaorientációs programot megvalósítsanak, másrészt a szakmunkásképző intézetek nem szívesen vették át a szakiskolák nehezen kezelhető, szegény, alacsony teljesítményű tanulóit.

Összességében azonban megállapítható, hogy létrejött egy olyan intézménymodell, amely elfogadta a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokat. Részben az 1991. évi központi program részeként (szocializációs program), részben a bilaterális programokhoz és a PHARE-programba illeszkedve megjelentek a szociálpedagógia elemei. A nemzetközi együttműködés keretében több tucat intézmény munkatársai ismerkedtek meg a peremcsoportok rehabilitálására, felzárkóztatására, szakképzésére kialakult európai modellekkel. A Szakképzési Alapra és a külföldi – svájci, német, PHARE–forrásokra támaszkodva több száz millió forint értékű eszközt kaptak a szakiskolák.

5. A hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésre való felkészítése és szakképzése a magyar közoktatás- és szakképzés-politikában és jogalkotásban

Az elmúlt évtized közoktatás- és szakképzés-politikáját néhány átfogó modernizációs játszma határozta meg, az általános képzés idejének nyújtása, az érettségit adó intézmények arányának növelése, a tantervi szabályozás modelljének modernizálása, a 10. osztályt lezáró vizsga bevezetése, a szakképzésben a tanulószerződés lehetősége, az egységes szakmajegyzék létrehozása, a szakképzés és az általános képzés elválasztása.

A szakképzés a munkaerő-piaci feltételek radikális átalakulása miatt legitimációs válságba került: a tömegessé váló munkanélküliség elsősorban a szakmunkásokat és a munkaerőpiacra lépő pályakezdőket sújtotta. Nőtt a szakmunkások és a magasabb végzettségű foglalkoztatottak bére közötti különbség. A szakmunkásképzést a kilencvenes évek első felében az egész országban – és egyes válságrégiókban ma is – alacsony jövedelemmel és magas munkanélküliségi kockázattal kapcsolták össze.

A szakképzés háttérbe szorulása tükröződött a jogalkotásban is. A szakképző intézmények működési feltételeit nem a szakképzési törvény, hanem a közoktatási törvény határozta meg. A legfontosabb változások a 14–16 éves korosztályt befogadó évfolyamokon történtek. Az általános iskola képzési idejének tíz osztályosra növelése után a szakiskola is átalakult.

Az 1993. évi Közoktatási Törvény (= KT) a szakiskolában 16 éves kor előtt, a szakközépiskolában a középiskolai évfolyamokon mindennemű szakmai oktatást törölt. A szakiskolában a 9–10. évfolyamokon általános művelés és az alapműveltségi vizsgára való felkészítés, a szakközépiskolában érettségire való felkészítés folyt.

KT /1993/ 27. § (3) (A szakiskolában) a kilencedik és a tizedik évfolyamon a tanuló felkészülhet az alapvizsgára. A tizedik évfolyamról kiállított bizonyítvány alapfokú iskolai végzettséget tanúsít.

1993 végén megjelent a 7/1993. (XII. 30.) MüM rendelet, amely az állam által elismert, az iskolarendszerű szakképzésben és a felnőttképzésben oktatható szakképesítéseket tartalmazta. A rendelet szerint a szakképesítések döntő többségét csak a 10. osztály elvégzése vagy az alapműveltségi vizsga letétele után lehet tanulni. Az új jegyzék, az OKJ a korábbi szakmunkás-szakmajegyzék szakmáit három kategóriába sorolta a következők szerint: 10 osztályos végzettséggel, 10 osztályos végzettséggel + alapműveltségi vizsgával, illetve érettségi után oktatható szakmák. A besorolás alapja az adott szakképesítések elméletigénye, illetve munkaerő-piaci presztízse volt. A 10. osztály után tanulható szakmák közé így a bányászat, kohászat, egyes fémipari ágazatok, vegyipar, építő- és építőanyag-ipar, a mezőgazdaság, állattenyésztés és élelmiszer-feldolgozás került, míg a közlekedési, elektronikai, faipari, kézműves, szolgáltató, könnyűipari és kereskedelmi szakmák többségét alapműveltségi vizsgához kötötték. A legigényesebb műszerész és elektronikai szakmákat érettségi után lehetett választani.

Ezek a változások a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett ifjúsági csoportok szakmatanulását, a szakképzésbe való belépését megnehezítették. Nyilvánvalónak tűnt, hogy azok a tanulók, akik az általános iskolában kudarcot vallottak vagy különböző okokból kimaradtak a szakképző iskolák első-második évfolyamán, nehezen fognak megbirkózni az általános képzés további két évvel való megnövelésével, és nehezen jutnak el a korábbi szakmunkás szintnek megfelelő végzettségig. Alátámasztották ezt a feltételezést az érintett fiatalokkal foglalkozó iskolák tapasztalatai is.

A hátrányos helyzetű fiatalokat befogadó szakiskolák helyzetéről és a továbblépés lehetőségeiről 1994. október 10–12-én a Munkaügyi Minisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a németországi Szövetségi Szakképzési Intézet támogatásával magyar és német szakemberek részvételével konferenciát rendeztek. A résztvevők állásfoglalást fogalmaztak meg, ennek legfontosabb javaslatai:9

„A hazai és a nemzetközi tapasztalatok szerint a szakképzetlen vagy a piaci igényeknek nem megfelelő végzettségű fiatalok munkaerő-piaci beilleszkedése ellehetetlenül. A törvények módosításakor alapelvként kell elfogadni, hogy minden hátrányos helyzetű fiatal számára a teljes értékű szakmai végzettség megszerzésének lehetőségét kell biztosítani. Teljes értékű szakmai végzettség alatt a széles alapképzésre épülő vagy/és a hosszabb idejű szakképesítéseket értjük.

A nemzetközi gyakorlatban a hagyományos szakképzésbe történő belépés nincs alapiskolai végzettséghez kötve. Nemzetközi tapasztalatok szerint a megfelelően felkészített, általános iskolai végbizonyítvánnyal nem rendelkező tanuló a teljes értékű szakmák igen széles körére képezhető ki.

Hazánkban a hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésbe lépése, néhány egyszerű képesítéstől eltekintve, alapiskolai végzettséghez, illetve a Nemzeti Alaptanterv szerinti alapműveltségi vizsgához kötött. Ezzel a szabályozással a tanácskozás nem ért egyet.

A hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésének kiterjesztése érdekében az alábbi intézkedéseket javasoljuk:

  • Egyéves pályaorientációs és szakmai alapozó képzést adó programok szervezése, amelyek az alapiskolai végzettséggel nem rendelkező fiatalokat feljogosítják a hagyományos szakképzés rendszerébe való belépésre.
  • Azok számára, akik az egyéves pályaorientációs és szakmai alapozó képzés eredményes befejezése után sem képesek beilleszkedni a normál szakképző rendszerbe, szociálpedagógiai támogatással kiscsoportos szakképzést kell biztosítani.
  • A szakképzésben tapasztalható igen nagyarányú lemorzsolódás csökkentésére (25%) programot kell szervezni. E programok szervezésénél célszerű a nemzetközi tapasztalatokat figyelembe venni.”

A hátrányos helyzetű fiatalok szakképzésére vonatkozó javaslatok egyes elemei a következő hónapokban oktatáspolitikai dokumentumokban is megjelentek.

A fiatalok foglalkoztatásának elősegítését, munkanélküliségük megelőzését, kezelését célzó feladatokról szóló 1117/1995. (XII. 1.) Kormányhatározat mellékleteként kiadott cselekvési program II. 5.–6. pontjai szerint „növelni kell az iskolarendszerből kilépők iskolázottságát, a szakképzettséget, felsőfokú végzettséget szerzők arányát” és „az alapiskolai végzettség nélküli fiatalok részére az általános iskola elvégzését lehetővé tevő szakképzést is biztosító programokat kell indítani.”

A Kormány 2015/1996. (I. 24.) határozata a szakképzés távlati fejlesztési programjáról a 11. pontban fogalmazza meg a hátrányos helyzetű csoportok ellátását szolgáló feladatokat.

„11. A hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, a csökkent munkaképességű, illetve a közoktatás rendszeréből lemorzsolódó fiatalok számára alternatív, a felzárkóztatást, pályaorientációt is magába foglaló, a motivációs, tanulási készségek fejlesztését elősegítő alternatív szakmai programok készítése. Ennek keretében kell megoldani a büntetés-végrehajtási intézetben levő fiatalok szabadságvesztésük alatti, illetve azt követő szakképzését.”

A Kormányhatározatban megfogalmazott feladat végrehajtásához teremti meg a kereteket a Közoktatási Törvény 1996. évi módosítása keretében megfogalmazott 27. § (7) bekezdése, amely szerint azok a fiatalok, akik tankötelezettségi idejük alatt az 1–10. évfolyam ismereteinek elsajátítását nem fejezték be, a tankötelezettség megszűnése után a nappali rendszerű iskolai oktatásban a szakképzési évfolyamon felzárkóztató oktatás keretében, a szakmai vizsga letételéhez szükséges ismeretek elsajátítása mellett felkészülhetnek az általános műveltséget megalapozó pedagógiai szakasz követelményeiből is. A felzárkóztató oktatás keretében a szakképzési évfolyamok száma egy évfolyammal megnövelhető.

Több szempontból figyelemre méltó volt ez a javaslat. Feloldotta a szakképzés elkezdésének merev szabályozását, lehetővé tette a hiányzó általános képzettség pótlását a szakképző évfolyamokon, párhuzamos oktatás keretében. Alapkoncepciója – a szakképzéshez illeszkedő felzárkóztatás – az első magyarországi kísérlet volt a jogalkotásban az Európai Bizottság második esély programjához hasonló programok jogi kereteinek megfogalmazására.

A megvalósításra azonban nem került sor. 1996-ban és 1997-ben a fejlesztéspolitika erőfeszítései elsősorban a Nemzeti Alaptantervhez (NAT) illeszkedő helyi tantervek támogatására, az alapműveltségi vizsga és az érettségi vizsga követelményeinek kidolgozására, illetve az OKJ-képesítések szakmai és vizsgakövetelményeinek elkészítésére irányultak. Nem tűnt sürgős feladatnak a felzárkóztató oktatás programjának kidolgozása, hiszen az új iskolaszerkezetet rögzítő NAT felmenő rendszerű bevezetése a 7. évfolyamokon 1998 szeptemberében indult, és ugyanettől az időponttól volt kötelező az OKJ alkalmazása a szakképző évfolyamokon.

1998 után ismét előtérbe került a közoktatásból és szakképzésből kiszorult csoportok felzárkóztatásának és képzésének feladata.

Ekkor zajlottak az MKM és a MüM PHARE-programjainak záró, értékelő konferenciái, és nyilvánvalóvá vált, hogy a munkafeltételek 1992 óta nem sokat változtak: a programok részt vevői továbbra is rövid képzési idejű, szűk profilú szakmákat tanultak, amelyek nem voltak versenyképesek a munkaerőpiacon. Úgy tűnt, hogy a peremcsoportokat oktató intézmények mozgástere 1998 után, amikor az OKJ bemeneti feltételei teljes körűen hatályba lépnek, tovább szűkül, hiszen tanulóik többsége feltételezhetően nehezen szerzi meg a legtöbb szakma tanulásának feltételeként előírt 10. osztályos végzettséget.

Ezen intézmények követeléseit egy 1998 decemberében Budapesten, Csillaghegyen tartott tanácskozáson fogalmazták meg. Ezek közül – rövidítve – idézem a legfontosabbakat.10

  • Olyan egységes nevelési-oktatási, képzési intézményrendszer kialakulását kell elősegíteni, amely képes a hátrányos helyzetű fiatalokat az iskolában tartani, valamint piacképes szakképzéssel támogatja társadalmi beilleszkedésüket.
  • A fiatalok számára olyan egyéves képzési idejű felzárkóztató-pályaorientáló programot kell kidolgozni, amelynek elvégzése után az alapfokú iskolai végzettséggel nem rendelkező tanulók is átléphetnek a szakiskola szakképző évfolyamára.
  • Az oktatásban és képzésben tapasztalható, a tanulók egyes csoportjait háttérbe szorító versenyszellem helyett a diák számára sikert biztosító, fejlesztő pedagógiát kell érvényre juttatni.
  • A továbbképzésbe és a tanárképzésbe be kell építeni a speciális módszerekre, feladatokra történő felkészítést.
  • A szakmastruktúra, valamint a szakképesítések tartalmának, követelményrendszerének felülvizsgálata során a jogszabályok módosításával lehetővé kell tenni, hogy a 10. osztályt el nem végzett hátrányos helyzetű fiatalok minden, nem érettségihez kötött szakmát tanulhassanak.
  • A jogszabályok módosítása során lehetővé kell tennünk, hogy a pályakezdő munkanélküli fiatalok számára a második szakképzettség megszerzése is ingyenes legyen.
  • Rövid távú feladatként a hátrányos helyzetű fiatalok oktatása, képzése érdekében országos központi program beindítása szükséges, amely programfinanszírozással támogatható.
  • Javasoljuk új források (pl. Szakképzési Alap) megnyitását a hátrányos helyzetű fiatalok esélyeit növelő speciális programok támogatására.

A tanácskozáson megfogalmazódtak a hátrányos helyzetű fiatalok szakmai képzésének alapelvei is:

  • A peremcsoportok szakképzése nagyon költséges, ezért törekednünk kell a megelőzésre (prevenció elve).
  • Minthogy évjáratonként huszonöt-harmincezer fő részére nem hozhatunk létre egy új intézményrendszert, arra kell törekednünk, hogy integráljuk őket a „normál” szakképzés rendszerébe (integráció elve).
  • A nemzetközi tapasztalatok szerint a modernizáció előttünk álló szakaszában csökken az alacsony képzettséget igénylő munkahelyek aránya, a szakképzetlen és a szűk szakképzettséggel rendelkező fiatalok nehezen tudnak elhelyezkedni. Ezért a hátrányos helyzetű fiatalok számára is igényes képzést kell biztosítanunk (versenyképesség elve).
  • A tapasztalatok szerint a hátrányos helyzetű fiatalok az ismeretátadó iskolában kudarcot vallottak. Oktatásukban a tevékenységközpontú, az elméleti ismereteket mindig a gyakorlattal összekapcsoló pedagógia alkalmazható hatékonyan (gyakorlatközpontúság).
  • Oktatásuk során a tanulók előismereteit, terhelhetőségét figyelembe véve kell meghatározni a tartalmakat, a módszereket és a követelményeket (adaptivitás).
  • A hátrányos helyzetű fiatalok oktatásában alkalmazni kell azokat a korszerű eszközöket, amelyeket a PHARE-programok keretében megismertünk (szociálpedagógia, projektmodell, termelő iskola).
  • A hátrányos helyzetű fiatalok jelentős része a roma kisebbséghez tartozik. Számukra olyan új eszközrendszer kialakítását javasoljuk, amely figyelembe veszi hagyományaikat, szokásaikat, értékeiket.
  • A hátrányos helyzetű fiatalok oktatása során lehetővé kell tenni az egyéni fejlesztést (kiscsoportos munka).
  • A hátrányos helyzetű fiatalok képzése során törekedni kell a tanulók iskolán kívüli tevékenységének befolyásolására (szabadidő-pedagógia, családpedagógia).

A második esély iskolájának létrehozására megfogalmazott javaslatként értékelhető az 1047/1999. (V. 5.) Kormányhatározat mellékleteként kiadott Középtávú intézkedéscsomag a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására 1.3. pontja is:

„Az iskolarendszerből lemorzsolódó – különösen a cigány – fiatalok és fiatal felnőttek szakképzettséghez jutását és foglalkoztatását komplex programok kidolgozásával és intézményi bevezetésével kell segíteni. E képzési-foglalkoztatási programok kidolgozásához fel kell használni a külföldi, valamint a korábbi Munkaügyi Minisztérium, illetve a Művelődési és Közoktatási Minisztérium PHARE-programjának tapasztalatait. A programoknak elő kell segíteniük az általános iskola sikeres befejezését.”

6. A második esély iskolájának jogszabályi keretei a Közoktatási Törvény 1999. évi módosításában

A Közoktatási Törvény 1999. évi módosítása során a második esély iskolájának megteremtése nem fogalmazódott meg önálló feladatként. A törvénymódosítás a NAT mellett egy új szabályozási szintet hozott létre, a kerettantervet, és az iskolaszerkezetet a kialakult struktúrákhoz igazította.

Az 1996. évi, 1999-ben hatályos törvényszöveg szétválasztotta az intézményszerkezetet és az iskolai végzettség feltételeit:

KT /1996/ 25. § (4) „A tizedik évfolyam sikeres elvégzéséről kiállított bizonyítvány – iskolatípustól függetlenül – alapfokú iskolai végzettséget tanúsít.”

KT/1996/ 26. § (1) „Az általános iskolának – a (2)-(3) bekezdésben meghatározott kivétellel – nyolc évfolyama van.”

Az 1999. évi törvénymódosítás feloldja az iskolaszerkezet és az alapfokú végzettség kettősségét, ugyanakkor a folyamatosság fenntartására törekszik: megőrzi az alapműveltségi vizsga intézményét, a bevezetés időpontját tíz évvel eltolva:

KT /1999/ 25. §. (4) „…A nyolcadik évfolyam sikeres elvégzéséről kiállított bizonyítvány – iskolatípustól függetlenül – alapfokú iskolai végzettséget tanúsít. A tizedik évfolyam sikeres elvégzéséről kiállított bizonyítvány – iskolatípustól függetlenül – alapműveltségi vizsgára történő jelentkezésre jogosít.”

124. § (1) „Alapműveltségi vizsgát azoktól a tanulóktól lehet első ízben megkövetelni, akik 1998. szeptember 1-jén kezdték meg tanulmányaikat az általános iskola első évfolyamán.”

Az iskolai végzettség és az iskolaszerkezet összehangolása után egy sor technikai módosításra került sor. Nehezen megvalósíthatónak tűnt, hogy a KT 27. § (7) bekezdésében megfogalmazott feladatot, „az első-tizedik évfolyam ismereteinek elsajátítását”, illetve a felkészülést az alapműveltségi vizsgára a felzárkóztató oktatás egyéves időkeretébe sűrítsék.

Az ellentmondást az alapfokú iskolai végzettség pótlását szolgáló és az alapműveltségi vizsgára felkészítő programok kettéválasztásával próbálták feloldani:

KT 27. § (8) „Ha a tanuló annak a tanévnek a végéig, amelyben a tizenhatodik életévét betölti, nem fejezte be az általános iskola nyolcadik évfolyamát, a szakiskolában egy-két éves időtartamú felzárkóztató oktatásban vehet részt. A felzárkóztató oktatás eredményes befejezése után a tanuló a szakiskola első szakképzési évfolyamába léphet. A felzárkóztató oktatást jogszabályban meghatározottak szerint kell szervezni.”

27. § (4) „ A szakképzési évfolyamokon azoknak a tanulóknak, akik nem rendelkeznek alapműveltségi vizsgával – amennyiben a szakmai vizsga letételének előfeltétele ennek megléte – alapműveltségi vizsgára történő felkészítés is folyik.”

A módosítás értelmezéséhez az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) bemeneti követelményeit kell figyelembe vennünk. Az OKJ 1999-ben érvényes jelmagyarázata szerint a korábbi szakmunkásszinttel összevethető képesítések tanulásához alapfokú iskolai végzettség (3.1. szint), illetve alapműveltségi vizsga kellett (3.3. szint). Az 1999-ben hatályos OKJ jelmagyarázata szerint „alapműveltségi vizsga előírható attól az időponttól, amikor jogszabály alapján az alapműveltségi vizsga legkorábban letehető.”

A Közoktatási Törvény 25. § (4) bekezdése és a 27. § (4) és (8) bekezdésének módosítása után a tanköteles kort betöltött fiatalok számára a korábbi szakmunkásszintű szakmák tanulására ismét lehetőség nyílt, az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők a 27. § (8) bekezdésben szabályozott felzárkóztató oktatás után, illetve a 27. § (4) bekezdésben szabályozott vizsgára felkészítés után akár 33. szintkódú szakmákat is tanulhattak.

A 27. § (8) bekezdés – hasonlóan az 1996-os szövegváltozathoz – egy az EU második esély programjához illeszkedő program kereteit próbálta megfogalmazni. A jogszabály-módosítások azonban nem rendeztek minden feltételt.

A Szakképzési törvény 3. § (2) bekezdése szerint az OKJ-ban kell meghatározni az iskolai előképzettséget. Ez azt jelenti, hogy a törvény elfogadása után az OKJ jelmagyarázatába át kellett volna vezetni az alapfokú iskolai végzettség mellé a „felzárkóztató oktatás eredményes befejezése után” kifejezést, és esetleg ki kellett volna egészíteni a felzárkóztató oktatás fogalmával a Közoktatási Törvény 25. § (5) bekezdését, amely a szakképzés elkezdésének feltételeit sorolja fel.

A későbbi szakmai vitákban felvetődött, hogy a 27. § (4) bekezdés is hiányos, nem biztosítja az időkeretet az alapműveltségi vizsgára való felkészítéshez a szakképző évfolyamok számának esetleges megnövelésével, ahogy ezt az 1996. évi KT 27. § (7) bekezdésében olvashattuk.

Az alapműveltségi vizsgára való felkészülést a szakképzési évfolyamokon párhuzamos oktatás keretében is lehetővé tevő programok feltételeit tovább pontosította az NSZI által 1994-ben készített és a MüM által jóváhagyott (1998-ban átdolgozott) „Útmutató a szakmai és vizsgáztatási követelmények meghatározásához” c. kiadvány11, amely szerint a szakmai és vizsgáztatási követelményekben a szakmai vizsgára bocsátás feltételeként kell rögzíteni az iskolai előképzettséget.

A felzárkóztató oktatás finanszírozását a Közoktatási Törvény 2. sz. melléklet II. 3. pontja rendezte, amely szerint az iskolai osztály létszámának megállapításakor két tanulóként kell számításba venni a felzárkóztató oktatásban (27. § (8) bekezdés) részt vevő tanulót. A költségvetési törvény 2001 óta biztosítja, hogy a felzárkóztató oktatásra vállalkozó iskolák a szakiskolai iskolai fejkvóta kétszeresét vegyék igénybe.

Az 1999. évi törvénymódosítás, illeszkedve az akkor hatályos OKJ fogalomrendszeréhez és szóhasználatához, lehetővé tette, hogy minden tankötelezettségét betöltött fiatal lehetőséget kapjon a hármas szintkódú, szakmunkásszintű szakmák tanulására.

7. A Közoktatási Törvény kiadása utáni jogszabályváltozások

A Közoktatási Törvény 27. § (8) bekezdés szövege a 2001/2002. évi költségvetési törvényben a nappali rendszerű iskolai oktatás keretében – kifejezéssel egészült ki.

A felzárkóztató oktatás megszervezéséről a 11/1994. (VI. 8.) MKM rendeletet módosító 8/2000. (V. 24.) OM rendelet 25–26. paragrafusai rendelkeznek:

„(2) Az egyéves időtartamú felzárkóztató oktatást a szakiskola tizedik, a kétéves időtartamú felzárkóztató oktatást a kilencedik-tizedik évfolyamán kell megszervezni.

(3) A felzárkóztató oktatás befejezéséről kiállított iskolai bizonyítvány szakképzési évfolyamba lépésre, továbbá az általános iskolában (a nyolcadik évfolyamig, illetve a szakiskolában kilencedik-tizedik évfolyamon) osztályozó vizsga letételére jogosít. Az osztályozó vizsga bármelyik általános iskolában – vendégtanulói jogviszony keretében – letehető. A felzárkóztató oktatást szervező szakiskola – ha nem olyan többcélú közoktatási intézményben működik, amely ellátja az általános iskola feladatait is – megállapodást köt valamelyik általános iskolával a felzárkóztató oktatásban részt vevők levizsgáztatására.

(4) A felzárkóztató oktatás keretében általános műveltséget megalapozó nevelés-oktatás, pályaorientáció, szakmai előkészítő ismeretek oktatása és szakmai alapozó oktatás folyik, elméleti és gyakorlati tanórai foglalkozások keretében.”

A 8/2000. (V. 24.) OM rendelet 25. §-a, illetve a 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet 39/A § (1) pontja szerint:

„A közoktatási törvény 27. §-ának (8) bekezdésében meghatározott felzárkóztató oktatás felkészíthet

  1. iskolai előképzettséghez nem,
  2. alapfokú iskolai végzettséghez – a nyolcadik osztály elvégzéséhez –,
  3. a tizedik osztály elvégzéséhez,
  4. alapműveltségi vizsgához

kötött szakképesítés megszerzésére felkészítő szakképzésbe való bekapcsolódásra.

A d) pontban szereplő alapműveltségi vizsga megszerzését a KT fent idézett 27. § (4) teszi lehetővé. „A szakképzési évfolyamokon azoknak a tanulóknak, akik nem rendelkeznek alapműveltségi vizsgával – amennyiben a szakmai vizsga letételének feltétele ennek megléte – alapműveltségi vizsgára történő felkészítés is folyik.”

Ezt a lehetőséget a 8/2000. (V. 24.) OM rendelet 25. §-ával módosított 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet 39/A § (6) bekezdése is megerősíti:

„Ha a tanuló a felzárkóztató oktatást követően alapműveltségi vizsgához kötött szakképesítés megszerzésére készül fel, a szakképzési évfolyamon a szakiskola felkészíti az alapműveltségi vizsgára is.”

A szabályozás, úgy tűnik, teljessé vált. Rendeződött a felzárkóztatás után tanulható szakmák köre, az évfolyamok megnevezése, a szakképző évfolyamon az alapvizsgára felkészülés lehetősége, az általános iskolai végzettség megszerzésének keretei.

Egyetlen ponton volt még bizonytalanság. Módosult az alapfokú iskolai végzettség fogalma – a nyolcadik évfolyam sikeres elvégzéséről kiállított bizonyítvány iskolatípustól függetlenül alapfokú iskolai végzettséget tanúsít –, és az alapműveltségi vizsga bevezetése 2008 utánra tolódott.

Az új fogalmakhoz illeszkedve fogalmazódott meg a fent idézett 8/2000. (V. 24.) OM rendelet 26. §-a, amely a 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet 52. §-át módosította, és átrendezte a feltételeket:

52. § (1) „Az Országos Képzési Jegyzékről szóló – többször módosított – 7/1993. (XII. 30.) MüM rendeletben az „a”-val jelölt szakképesítések a nyolcadik évfolyam elvégzésével tanúsított alapfokú iskolai végzettségre, az „a*”-gal jelölt szakképesítések pedig a tizedik évfolyamra épülő szakképesítések.”

Az OKJ jelmagyarázatának fenti módosítása a 27. § (8) bekezdésben szabályozott felzárkóztató oktatás eredményes befejezése után oktatható szakmák körét az OKJ 21-es szintkódú, általában féléves képzési idejű, mezőgazdasági, építőipari, kézműves, élelmiszer-feldolgozó képesítéseire korlátozta, amelyek különben sem voltak iskolai végzettséghez kötve. Gyakorlatilag értelmét vesztette a felzárkóztató oktatásba illesztett szakmai előkészítés-alapozás szakmacsoportos koncepciója is, hiszen a széles, nyolc szakmacsoportra irányuló orientációnak nincs értelme, ha a program befejezése után a tanulók csak két-három szakmacsoport közül választhatnak.

Az OKJ jelmagyarázatának módosítása után számos felnőttképzést végző oktatási intézmény tiltakozott, hogy a 33. szintkódú (közlekedési, elektrotechnikai, műszeripari, faipari, kereskedelmi, szolgáltató, könnyűipari) szakmákat csak a 10. osztály elvégzése után lehet tanulni, és kezdeményezték az OKJ módosítását. Ennek az eredményeként jelent meg a 41/2001. (XI. 9.) OM rendelet, amely a 7/1993 (XII.30.) MüM rendelet 2. paragrafusát módosítja:

(2) „A tizennyolcadik életévét betöltött képzésre jelentkezőtől az a*-gal jelölt szakképesítések esetében a tizedik évfolyam elvégzését 2006. január 1-jét követően kell megkövetelni.”

A felzárkóztató oktatás befejezése után tanulható szakképesítések körét a 32/2002. (V. 18.) OM rendelet 2. § (1) és (4) bekezdése bővítette:

(1) A Rendelet mellékletének Jelmagyarázatában a „31” jel és annak magyarázata helyébe a következő rendelkezés lép:

„31 alapfokú iskolai végzettségre vagy a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. 27. § (8) bekezdésében szabályozott felzárkóztató oktatás eredményes elvégzésére épülő szakképesítések”

(4) A Rendelet mellékletének Jelmagyarázatában az „a” jel és annak magyarázata helyébe a következő rendelkezés lép:

„a = alapfokú iskolai végzettségre vagy a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. 27. § (8) bekezdésében szabályozott felzárkóztató oktatás eredményes elvégzésére épülő szakképesítések”

A szabályozást végül a 49/2002 (VII. 26.) OM rendelet 3. §-a zárta le:

(1) Az Országos Képzési Jegyzékről szóló 7/1993. (XII. 30.) MüM rendelet módosításáról szóló 32/2002. (V. 8.) OM rendelet (A továbbiakban: R.) 2. §-ának (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:

„(1) A Rendelet mellékletének Jelmagyarázatában a 31 jel és annak magyarázata helyébe a következő rendelkezés lép:

„31 = nyolcadik osztály elvégzésével tanúsított alapfokú iskolai végzettségre épülő szakképesítések, vagy

= a tizenhatodik életévét betöltött, az általános iskola hatodik évfolyamát elvégzett és a nappali rendszerű iskolai oktatás keretében a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. 27. § (8) bekezdésében szabályozott kétéves felzárkóztató oktatást eredményesen befejezett tanulók számára választható szakképesítések,

= a tizenhatodik életévét betöltött, az általános iskola hetedik évfolyamát elvégzett és a nappali rendszerű iskolai oktatás keretében a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. 27. § (8) bekezdésében szabályozott egyéves felzárkóztató oktatást eredményesen befejezett tanulók számára választható szakképesítések”

A második esély iskolái szempontjából figyelemre méltó a Szakképzési törvény 2002 májusában elfogadott módosítása. A 10. § (1) szerint „az OKJ-ben meghatározott szakképesítéshez – az ellenőrzési, mérési és értékelési rendszer kialakulását és működését biztosító – szakmai és vizsgakövetelményt kell előírni. A szakmai és vizsgakövetelmény a következőket tartalmazza:

… b) a képzés megkezdéséhez szükséges iskolai és szakmai előképzettséget, előzetes szakmai gyakorlatot, a pályaalkalmassági, illetve szakmai alkalmassági követelményeket, valamint az előírt gyakorlatot”.

Az OKJ-képesítéshez rendelt iskolai előképzettség a korábban kiadott NSZI-tájékoztató szerint nem a képzés megkezdésének, hanem a vizsgára bocsátásnak volt az előfeltétele. A jogszabály-módosítás megnehezíti a hiányzó általános képzettség, pl. az alapműveltségi vizsga pótlásának lehetőségét a szakképzési évfolyamokon.

Az utolsó, meghatározó fontosságú információ a Közoktatási Törvény-módosítás államigazgatási egyeztetésre előkészített tervezete, amely a fenti OKJ-módosításhoz illeszkedve pontosítja a szakképzésbe való továbblépés szabályait. Új elemei a szakképesítések tanulásához szükséges kompetenciákat fejlesztő egyéves program („d” pont) és a szakképző évfolyamokon a tanulókat a 9–10. osztály követelményeiből párhuzamos oktatás keretében felkészítő oktatás lehetősége („e” pont).

27. § (8) „Az, aki nem fejezte be az általános iskola nyolcadik évfolyamát, és elmúlt tizenhat éves, a nappali rendszerű iskolai oktatás keretében felzárkóztató oktatásban vehet részt. A felzárkóztató oktatás egy vagy két évig (tíz vagy húsz hónapig) tart. A felzárkóztató oktatást a következők figyelembevételével kell megszervezni:

  1. A tanuló a felzárkóztató oktatás keretében elsajátítja azokat az ismereteket, amelyek a szakképzés megkezdéséhez szükségesek. A tanuló a felzárkóztató oktatás sikeres befejezése után a szakképzési évfolyamon, évfolyamokon felkészül a szakmai vizsga letételére.
  2. Ha a tanuló az általános iskola hatodik évfolyamát sikeresen befejezte, a két éves (húsz hónapos) felzárkóztató oktatás befejezéséről kiállított bizonyítvány alapfokú iskolai végzettséget tanúsít.
  3. Ha a tanuló az általános iskola hat évfolyamánál kevesebb évfolyamot fejezett be sikeresen, a kétéves (húszhónapos) felzárkóztató oktatás után alapfokú iskolai végzettség hiányában is megkezdheti tanulmányait az alapfokú iskolai végzettséghez kötött szakképesítés megszerzése céljából, feltéve, hogy a szakképzési évfolyamok számát eggyel megnövelik, és minden szakképzési évfolyamon legalább háromszázötven órában biztosítják az iskolai nevelés-oktatás általános műveltséget megalapozó szakasza követelményeinek az elsajátítását. Az alapfokú iskolai végzettség meglétéhez kötött szakképesítést igazoló bizonyítvány ebben az esetben alapfokú iskolai végzettséget is tanúsít.
  4. Ha a tanuló az e bekezdésben meghatározottak szerint nem szerezhet vagy nem kíván alapfokú iskolai végzettséget szerezni, a felzárkóztató oktatásban egy évig (tíz hónapig) tartó szakképzést előkészítő évfolyam keretében a szakképzésbe történő bekapcsolódáshoz szükséges elméleti és gyakorlati tudáselemeket (kompetenciát) szerzi meg, és a szakképzési évfolyamon a szakmai és vizsgakövetelményekben meghatározott elméleti és gyakorlati tudáselemek (kompetencia) meglétéhez kötött szakképesítés megszerzésére készülhet fel.
  5. Az, aki az e bekezdésben meghatározottak szerint alapfokú iskolai végzettséget szerzett, a nappali rendszerű iskolai oktatás keretében megkezdheti tanulmányait a szakképzési évfolyamon a tizedik évfolyam elvégzéséhez kötött szakképesítés megszerzése céljából, feltéve, hogy a szakképzési évfolyamok számát eggyel megnövelik, és a tanuló részére minden szakképzési évfolyamon legalább háromszázötven órában tanítják a nevelés-oktatás általános műveltséget megalapozó szakaszának követelményeit is.
  6. Az e bekezdésben szabályozott oktatást az oktatási miniszter által e törvény 95. §-a (1) bekezdésnek j) pontja alapján kiadott pedagógiai.”

Az új modellek bevezetésének feltételeit a tervezet 129. § (13) bekezdése pontosítja:

129. § (13) „A 27. § (8) bekezdésében szabályozott – az oktatási miniszter által kiadott – pedagógiai rendszer alapján felzárkóztató oktatás a 2005/2006. tanévtől indítható. Addig az időpontig a kiadott kerettanterv alapján indítható felzárkóztató oktatás.”

A módosítástervezet, bár a) és b) bekezdéseiben időigényes, merev megoldást választ, két különböző lehetőséget fogalmaz meg az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők szakképzésbe lépésére, és lehetővé teszi a 33 szintkódú szakképesítések tanulását is.

8. A szakiskolai felzárkóztató oktatás szervezésének feltételei a 2003–2004. és a 2004–2005. tanévben

A szakiskolai felzárkóztató oktatás célja, hogy az alapfokú végzettséggel nem rendelkező, tanköteles kort betöltött fiatalokat átvezesse a szakképzésbe, lehetővé tegye számukra a hármas szintkódú OKJ-képesítések elsajátítását a szakképző évfolyamokon. Ezt mind a ma hatályos jogszabályok, mind az egyeztetésre benyújtott törvénytervezet lehetővé teszi. A módosítástervezet részletesebb elemzése azonban csak a jogszabály elfogadása után indokolt.

A hatályos jogi környezetben az OKJ jelmagyarázatában megfogalmazott szabályokból kell kiindulnunk. A mai gyakorlatban a képzés elkezdésének feltétele a nyolcadik osztály elvégzésével tanúsított alapfokú iskolai végzettség vagy a 10. évfolyam elvégzése.

Az alapfokú iskolai végzettség megszerzését programunkban a 11/1994. MKM rendelet 39/A § (3) bekezdése szabályozza, amely szerint a felzárkóztató oktatás elvégzése után a tanuló az általános iskolában (a nyolcadik évfolyamig, illetve a szakiskolában kilencedik–tizedik évfolyamon) osztályozó vizsgát tehet.

A 10. osztályos végzettséghez kötött szakmák tanulását a 7/1993. (XII. 30.) MüM rendelet 2. paragrafusát módosító 41/2001. (XI. 9.) OM rendelet teszi lehetővé, amely szerint (2) „A tizennyolcadik életévét betöltött képzésre jelentkezőtől az a*-gal jelölt szakképesítések esetében a tizedik évfolyam elvégzését 2006. január 1-jét követően kell megkövetelni.”

A felzárkóztató oktatás tervezésekor a közismereti oktatást úgy kell megszervezni, hogy felkészítsen az évfolyamvizsgá(k)ra. Ezt a kiadott kerettanterv is lehetővé teszi, hiszen tartalmazza az általános iskolában oktatott műveltségterületeket. Gondot okozhat a kerettantervben szereplő komplex természetismeret tantárgy. A hatályos Közoktatási Törvény 8/A § (3) bekezdése szerint azonban az iskola a kerettantervtől eltérhet – tantárgyakat összevonhat, műveltségi területeket alakíthat ki, az egyes tantárgyak tananyagának átadására szánt időkereteket a tantárgyak és évfolyamok között átcsoportosíthatja, az egyes tantárgyak tananyagának átadását korábbi vagy későbbi időpontra helyezheti –, és így kialakíthatja az évfolyamvizsgára felkészítő, tantárgyak szerint is tagolt programot.

A kétéves felzárkóztató oktatás szakmai előkészítő-alapozó részének megszervezéséhez a kerettanterv bevezető fejezete pontos információkat ad. Az első évben a hangsúly a szakmai előkészítésre-alapozásra, a második évben a konkrét szakmacsoportos alapozásra irányul, beillesztve a szakiskola 10. osztályos szakmai alapozó programjait. Abban az esetben, ha a felzárkóztató oktatásban részt vevő tanuló a belépéskor 16 éves és 7 osztályt végzett, és az alapfokú iskolai végzettség megszerzésekor csak tizenhét éves, de 33 szintkódú szakmát kíván tanulni, számára is indokolt a kétéves felzárkóztató oktatás, amelynek második évében a szakképzésbe beszámítható szakmai alapképzés folyik, és amely a 11/1994. MKM rendelet 39/A § (3) bekezdése szerint a 9. és 10. osztályos évfolyamvizsgára is felkészíthet. Ez a megoldás finanszírozási és oktatásszervezési szempontból is kedvező (emelt fejkvóta, kiscsoportos oktatás).

9. Értékelés, kitekintés

Magyarországon – hasonlóan a térség államaihoz – 1990 után megnőtt a közoktatásból, szakképzésből és a munkaerőpiacról kiszorult 16–18–20 éves fiatalok létszáma és aránya. Az oktatási kormányzat a jogi, szakmai és finanszírozási keretek biztosításával Kelet-Európában elsőként kezdeményezte programok indítását e csoportok felzárkóztatására, képzésére, integrációjára. Az 1990 után indult programok hiányosságaik ellenére több tízezer fiatal számára nyújtottak új lehetőségeket, esélyeket.

Az egymást követő két- és többoldalú nemzetközi projektek keretében pedagógusok százai ismerkedtek meg a nyugat-európai gyakorlattal, modellekkel és módszerekkel. A válságrégiókban új, több száz tanulót ellátó iskolák jöttek létre, elsősorban az ország keleti és északi megyéiben, Szegeden, Szolnokon, Miskolcon, Nyíregyházán, Debrecenben. A szép eredmények ellenére az intézmények ma is ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint tíz évvel ezelőtt: az oktatott szakmák szűk profilúak, rövid képzési idejűek, nem ígérnek valós esélyeket. A felzárkóztatás, a pályaorientáció eszközrendszere nemegyszer szegényes, a tantervi szabályozás és a finanszírozás nem teszi lehetővé az igényes gyakorlati képzést, sokszínű pályaorientációt.

A második esély iskoláinak megteremtését a jogszabályok is nehezítik: az Országos Képzési Jegyzék piacképes szakmáinak többsége 10 osztályos végzettséggel tanulható. Az előírások bonyolultak, változásaik alig követhetők. Nagyon alacsony a szakképzés társadalmi elfogadottsága, és ez a körülmény a szakképzésre felkészítő programok legitimitását is megkérdőjelezi. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után azonban elkerülhetetlen a szakképzéssel és a szakképzésre való felkészítéssel kapcsolatos fogalmak újraértelmezése. Az Amszterdami Szerződésnek megfelelően, kapcsolódva az Európa Tanács foglalkoztatási irányelveihez, Magyarország is elkészíti nemzeti foglalkoztatási akciótervét, és ebben át kell tekintenie azokat a jogi, intézményi és szakmai feltételeket, amelyek a 16–24 éves fiatalok képzésbe és foglalkoztatásba integrálásához szükségesek.



Ára: 1600 Ft. - Kosárba

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.