2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2000 február

... és az ember miféle erők forrása?

2009. június 17.

Vámos Dóra

... és az ember miféle erők forrása?

Az ezredfordulót megelőző két esztendőben több évtizedet átfogó előretekintő munkálatok folynak az OMFB keretében működő Technológiai Előretekintési Program Iroda szervezésében és egy interdiszciplináris, magas szintű tudományos szakemberekből álló irányító testület működésének köszönhetően. A szerző a nemzetközi előrejelző tevékenységről, ezen belül főképpen a humán erőforrással foglalkozó munkacsoportról számol be. Az előretekintés hét munkacsoportban folyik, amelyek közül az egyes számú a humán erőforrás nevet viseli.

A program több fejlett ország által elkészített előrejelzés tapasztalatainak folyamatos átvételével, azokhoz hasonlóan szerveződött meg. A munka céljai között első helyen áll a szembenézés a jövő kilátásaival, valamint a különböző társadalmi-gazdasági terepeken működő, széles áttekintéssel rendelkező, az eseményekre hatni képes szakemberek valódi együttműködésének előmozdítása az egyes feladatok közös megvitatásával, megoldásával, a kívánt és el is érhető jövőkép együttes kialakításával.

*

A munkálatoknak ma legfontosabb része a párbeszéd egyértelmű és célirányos kialakítása, illetve a résztvevők és a hozzászólók - mint érintettek - körének kiszélesítése. Ebben a tanulmányban olyan kérdéseket szeretnék fölvetni, amelyekben régóta meghúzódó, de eddig kellően végig nem gondolt, alapvető problémák feszülnek. A kérdések összefüggnek egymással, és többféle megközelítésben, magas szintű közgazdasági felkészültség nélkül is megválaszolhatók.

Az első kérdéskör annak újragondolását igényli, hogy mi is valójában az ember szerepe a gazdasági növekedés folyamatában. A válasz soha nem lehet teljesen egyértelmű, hiszen ez a szerep természetszerűen kettős. Az ember egyfelől kikerülhetetlenül a gazdasági növekedés eszköze, illetve forrása, másfelől a gazdasági növekedés valódi célja az emberi élet fenntartása, illetve körülményeinek folytonos javítása. E kettős szereposztás törekvései között sajnos állandósult ellentmondás feszül. Napjainkban pedig már égetően szükség lenne válaszolni azokra a kérdésekre: meddig szabad, érdemes és ésszerű a gazdasági növekedést hajszolni, hiszen ennek - úgy tűnik - az emberi lét körülményei esnek áldozatul.

Különösen kiéleződik ez a feszültség az oktatási-foglalkoztatási dimenziókban. Eredetileg ebben a két összefüggésben viszonylagos harmónia látszott: a minél több képzettség a személyiség kiteljesedését szolgálta, avagy a magasabb képzettség az embert kedvezőbb foglalkoztatási helyzetbe hozta. Az utóbbi évtizedekben azonban ez a harmónia is fölborulni látszik azáltal, hogy a tudás egyre inkább szakismeretekre szűkült le, s hogy az álláshiányos időszakok megkérdőjelezik az iskolai képzés létjogosultságát; illetve hogy az iskolában töltött idő egyik fő - néha legfőbb - törekvése a munkaerő legális elvonása a munkától bizonyos időre.

Az iskolai tanulás időtartamának erőteljes növekedése már évtizedek óta világszerte megfigyelhető, ugyanakkor a tanulási igények kielégítése még a legdinamikusabban növekedő országoknak is gondot okoz, még akkor is, ha a munkavállalók képzettségének emelkedése vitathatatlanul kedvező hatással van a gazdasági növekedés ütemére. Ez ugyanis csak bizonyos megszorításokkal igaz; azaz fontosak még a növekedésre ható egyéb körülmények is, és hogy az elért gazdasági színvonal mekkora, és milyen ütemű növeléséről van szó.

Megkockáztatható az a föltételezés is, hogy az iskolai tanulás elsődleges célja már a közeljövőben sem a szakképzettségek megszerzése lesz, sokkal inkább az érdeklődés fölkeltése a létezés problémái iránt; a tartalmas, kiteljesedő életre nevelés, például fölkészülés a változó élethelyzetek megoldására. Ez esetben a munkafeladatok ellátásához szükséges tanulmányok csak a képzés legfelsőbb szakaszában - például a felsőoktatásban - jelennek meg, illetve dominálnak majd, avagy a konkrét munkafeladatokhoz nélkülözhetetlen ismeretek a felnőttképzés szférájába csúsznak át.

*

A gazdaságtudományok jelentős különbséget tesznek a gazdasági tevékenységek élő- és holttőke-ráfordításai között. Az élőmunka ráfordításaiként a foglalkoztatott munkaerő bérjellegű, illetve az azt kiegészítő - foglalkoztatáshoz közvetlenül kapcsolódó - költségeket veszik számba, a holt tőke a gépekben, felszerelésekben, illetve a lekötött pénzben manifesztálódik. Ez a klasszikus megközelítés ily módon az oktatás-képzés költségeinek csak kis részével számol: a már foglalkoztatottak képzéséhez való hozzájárulással. Az iskolázási költségeket pedig jóléti ráfordításként - tehát nem mint termelési forrást, hanem a termelés eredményéből felhasznált életminőség-javítást - veszi figyelembe.

Ebből a felfogásból az következik, hogy az iskolázás vagy konkrétan a szakképzés céljára történő pénzfelhasználásban bekövetkező megtakarítást mint a költekezés visszafogását értékelik, nem számolva azzal a következménnyel, hogy a megtakarítás okozta színvonalcsökkenés hatásai a gazdasági tevékenységek sikerét veszélyeztetik.

Az elérendő jövőképben - minden elérhető gazdasági szituációban - az oktatás optimális feltételeinek megteremtésével számolunk, függetlenül attól, hogy a gazdaság ellátóképessége miként alakul. Úgy véljük, a legfőbb ideje annak, hogy ez a feladat tényleges és tartós prioritást élvezzen az ország fölemelkedése érdekében.

A képzettség és a gazdasági érték kategóriája között a legnyilvánvalóbb az összefüggés a műszaki fejlesztés eredményességének vizsgálatában. A gazdasági tevékenységek felszereltségi színvonalát és eljárási módozatait meghatározó hightech aránya többnyire egy ország szellemi produktumával összhangban alakul, akár a találmányok, fejlesztések, újítások helyzetével, akár a felhasználói, irányítói közeggel kapcsolatban vizsgáljuk.

A műszaki fejlődést-fejlettséget a kutatói-tudományos szféra tevékenységével és körülményeivel szokás közvetlen összefüggésbe hozni, az oktatással talán csak a felsőoktatási kutatóhelyek révén kerülhet egyáltalán kapcsolatba. Általában e tekintetben is feledésbe megy az a mélyreható és közvetlen kapcsolat, amely az oktatás-képzés iskolai teljesítménye és az elmélyült megismerés igényét, a kreativitást és a megújulást hordozó és szorgalmazó emberek között törvényszerűen mutatkozik.

Ily módon a magas szintű műszaki technológia előállítási költségében is meghúzódnak az iskolai felkészítés ráfordításai még akkor is, ha a termék elkészültekor már csak a bérjellegű kiadások kerülnek bele. Ugyanakkor a hiányos felkészültség esetén megmutatkozik az a visszájára forduló megtakarítás is, amelyet az iskolázástól, annak kvalifikációjától "sikerült" megvonni.

A ráfordítások kívánt bővítése föltételezi az iskolai munka kiterjedt javulását, az oktatási intézmények gazdálkodásának felelősségét. Szükség van az egyes képzési fokozatok közötti harmóniára és a képzésben részt vállaló különféle felkészültségű szakemberek közötti munkamegosztás korszerűsítésére, a feladatok racionális és célirányos meghatározására. Ebbe a feladatkörbe tartozik a permanens tartalmi fejlesztés is, amelynek egyik súlypontja az úgynevezett "kulcskvalifikáció" érvényesítése lehet a tananyagban és a pedagógiai munkában.

Ugyanakkor elkerülhetetlenné válik a tanárképzés színvonalának emelése, programjának korszerűsítése. A beszűkültségnek, a bemerevedésnek jó ellenszere lehet a pedagógusi életpálya egysíkúságának oldása. Ez például úgy érhető el, ha a tanításban eltöltött életszakaszokat más, közbülső tevékenységek, foglalkozások intermezzói váltják föl; lehetőleg olyanok, amelyek serkentőleg hatnak a tanítási munkára, sikeresebbé teszik azt. A pedagógusok felkészítésének során már csak emiatt is törekedni kell a minél konvertibilisebb ismeretek nyújtására.

Kétségtelen tehát, hogy az oktatás általában, de főként az iskolai oktatás hosszabb időszakon keresztül kiemelt ráfordításokat igényel. Az viszont nem egyértelmű, hogy finanszírozása mely forrásokból, milyen arányban történjen, azaz hogy a kedvezményezettek mely csoportja mekkora terhet viseljen.

Az állami költségvetés teherviselésének aránya hazánkban feltehetően hosszú távon is domináns marad, erre európaiságunk és hagyományaink egyaránt köteleznek. Ám, hogy 60, 70 vagy 80 százaléka származzon-e közpénzekből, az társadalmi közmegegyezésen, illetve a pénzügypolitikán múlik. A közkiadások csökkentésének világszerte terjedő tendenciája előrejelzésünk szerint is az állami költségviselés alacsonyabb arányát valószínűsíti, de ez a forrás értékben természetesen a jövőben meghaladja a mait.

A közkiadások arányának a csökkenése az oktatásban a munkáltatók és a lakosság nagyobb teherviselését igényli, mégpedig nemcsak a vállalati, illetve a felnőttképzésben, hanem az iskolák finanszírozásában is. Ezáltal az iskolák és a megrendelők közötti kapcsolat erősödésére lehet számítani. Ennek jó néhány kedvező vonásával is számolhatunk: az iskolák közötti verseny növekedésével, a tananyagok ismeretstruktúrájának változásával, az életre való felkészítés előtérbe állításával, a készségek, jártasságok fejlesztésével hangsúlyosabbá tételével, az iskolai oktatás és a majdani ráképzés közötti kapcsolatok javulásával.

Fontos követelmény, hogy a finanszírozás átrendeződése ne a tanulási esélyegyenlőség rovására történjen, ezért mielőbb meg kell kezdeni a tanuló korú népesség eltartására vonatkozó koncepció kimunkálását.1

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.