2019. október 15., kedd , Teréz

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 április

Elfogadni, szeretni csak azt lehet, amit ismerünk -- Szerkesztőségi beszélgetés a nemzetiségek kultúrájának közkinccsé tételéről

2009. június 17.

Az Európai Unió multikulturális neveléssel kapcsolatos ajánlásai között szerepel, hogy azokon a területeken, ahol jelentős kisebbség él együtt a többségi közösséggel, az iskolai tananyagba be kell építeni a kisebbség történelmére, hagyományaira, kultúrájára vonatkozó ismereteket, ezzel is elősegítve a különböző népcsoportok közötti megértést, elfogadást. Mennyire valósulhat meg itt és most, a harmadik évezred kezdetén ez az ajánlás? Erre kerestünk választ egy szerkesztőségi beszélgetés keretében, amelyre nemzetiségi pedagógusokat hívtunk meg.

Elfogadni, szeretni csak azt lehet, amit ismerünk

Szerkesztőségi beszélgetés a nemzetiségek kultúrájának közkinccsé tételéről

A beszélgetés résztvevői: Czeglédiné Gurzó Mária, a Gyulai Bălcescu Román Gimnázium tanára, Klinger Lőrincné, a Tarjáni Német Nemzetiségi Általános Iskola igazgatója, Kraszlán István, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi Főosztályának szlovák referense, Lászik Mihály, a Békéscsabai Szlovák Gimnázium igazgatóhelyettese és Torjánácz Anna, a KÁOKSZI pécsi irodájának horvát nemzetiségi szakértője. A meghívott szakemberek részt vettek a nemzetiségi kerettantervek készítésében.

A Kárpát-medence mindig is soknemzetiségű térsége volt Közép-Európának. A magyar államiság létrejöttét követően a magyarság hol békében, hol konfliktusokkal terhelten, de együtt élt az itt lévő, illetve a környező államokból ide telepedett vagy tudatos betelepítési politika révén letelepített nemzetiségekkel, kisebbségi népcsoportokkal. Magyarország ebből a történelmi örökségből következően ma is többnemzetiségű ország, amelyben Trianon óta a magyar nemzethez tartozók alkotják ugyan a többséget, de különösen a határok mentén jelentősnek mondható kisebbségi közösségek élnek. A nemzetiségi politika egyre kiterjedtebb lehetőségeket biztosít e közösségek számára ahhoz, hogy ápolják nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat. A nemzetiségi oktatás különböző formáinak keretében a közösségek újabb és újabb generációi számára teremtődnek meg a feltételek a nemzetiség nyelv elsajátítására, a kétnyelvű ismeretszerzésre. A most készülő nemzetiségi kerettantervek - a NAT-ban elindult folyamatot követve - azzal a fontos új elemmel gazdagodtak, hogy minden nemzetiségi képzést folytató iskolában tanítani kell az adott kisebbség népismeretét. A népismeret című tantárgy számos olyan ismeretelemet tartalmaz, amely nemcsak a kisebbségi közösség gyermekei, hanem valójában a többségi nemzet gyermekei számára is fontos.

* * *

Tudják-e a ma iskolába járó gyerekek, fiatalok azt, hogy Magyarország határai között nemcsak magyar nemzetiségű, anyanyelvű, származású emberek élnek, hanem a hazának vannak olyan polgárai is, akiknek más az anyanyelvük, a kultúrájuk, a hagyományaik, akik más nemzetiséghez tartoznak?

Klinger Lőrincné: Nagyon változó a kép. Azokon a területeken, településeken, ahol élnek nemzetiségiek, ott a gyerekek tudják, hogy vannak olyan társaik, akik más népcsoporthoz, nemzetiséghez tartoznak. Többnyire azonban csak a velük együtt élő nemzetiségekről tudnak. A Magyarországon élő nemzetiségekről, szokásaikról, nyelvükről azonban nincs átfogó ismeretük.

Lászik Mihály: A Viharsarok soknemzetiségű vidéke Magyarországnak, az ott élő általános iskolás diákok többsége valamilyen szinten tud arról, hogy itt többféle nemzetiség él. A tudás azonban nagyon különböző mértékű. Extrém példaként említem azt, hogy szlovák iskolába járó, szlovák származású gyerekek sem tudták pontosan azt, hogy ők szlovák származásúak, és ez mit jelent. Nem ők tehetnek erről. Ennek sok oka van, többek között az, hogy a tankönyvek, amelyekből a magyar és a szlovák általános iskolások tanulnak, nem tartalmaznak olyan információkat, amelyekből a nemzetiségek eredete világossá válna. Történelmet is tanítok, s látom, érzékelem, mennyire hiányos az az ismeretanyag, amely a nemzetiségek eredetére, történelmük alakulására vonatkozik. Az általános iskolás történelemkönyvből nem derül ki, hogy ez az ország multietnikus közösség volt már a középkorban is. Nemzetiségi iskoláink nagy hiányossága volt, hogy a népismeret, illetve a nemzetiségtörténet hosszú évtizedeken át nem szerepelt a tantervekben. Hozzá kell tennem, hogy ez a hiányosság valójában végigkíséri a nemzetiségi oktatás egész történetét.

Czeglédiné Gurzó Mária: A felsorolás szintjén a magyar általános iskolások azért tudják, hogy ebben a hazában más ajkú, más kultúrájú emberek is élnek. Azt azonban már nem tudják igazán, hogy mitől válnak kisebbségekké, és hogy mit jelent az etnikai értelemben vett különbözés. Ennek a mélyebb értelmét nem ismerik, mert az etnikai másság fogalma valóban hiányzik a tankönyveinkből, a tananyagainkból. A tanulóknak mindenekelőtt tudniuk kellene, hogyan kerültek ide évszázadokkal ezelőtt ezek a népcsoportok, milyen közösségeket alkottak, milyen volt a hitéletük, az életmódjuk, a szokásaik és hagyományviláguk. Finomítanám Lászik Mihály megállapítását. Némi utalás helyenként van a tankönyvekben a nemzetiségek létezésére, de ezek valóban nem elégségesek ahhoz, hogy átfogó ismeret alakuljon ki róluk, arról, hogy az eredet, a származás milyen különbségekben nyilvánul meg az egy hazában élők között. Abban reménykedem, hogy a most készülő új tantervek, tankönyvek a nemzetiségiekkel való együttélés sokrétűbb bemutatására s a különböző kultúrák kölcsönhatására törekszenek.

Kraszlán István: Valóban az a legfontosabb, hogy milyen módon vannak jelen a tananyagban a kisebbségek. Ez nem is mindig csak tantervi, tankönyvi kérdés. Közismert, hogy mind a NAT, mind a kerettanterv hagy egy szabad sávot többek között éppen arra, hogy az iskola helyi tantervében megjelenjenek a helyi sajátosságok, az adott környezetben fontos ismeretek, vagyis az adott településen, kistérségben élő nemzetiségek történelme, kultúrája, a velük való együttéléshez nélkülözhetetlen ismeretek.

Az itt jelen lévő nemzetiségi pedagógusok többsége olyan iskolából jött, ahol a nemzetiségi gyerekek mellett magyarok is tanulnak. Épp ezért talán nem teljesen indokolatlan felvetni azt a kérdést, hogy a kisebbséghez tartozó és a többségi nemzetből származó gyerekek között van-e valamilyen érzékelhető feszültség? A kérdést az indokolja, hogy a világ azon térségeiben, ahol a népesség soknemzetiségű, helyenként az iskola a nemzetiségi konfliktusok egyik forrása, terepe, különösen akkor, ha nem törekszenek etnikai homogenizációra, tehát ha együtt tanulnak a többségi és kisebbségi gyerekek.

Klinger Lőrincné: Tarjánban ilyen probléma sohasem jelentkezett az iskolában. Hozzá kell tennem, hogy a tanulók 70 százaléka német származású, a többi magyar, s vannak cigány tanulóink is, mivel a szomszédos községből, ahol jelentősebb számú cigány lakosság él, átjárnak a tanulók. Még egyetlenegy alkalommal sem tapasztaltam ilyen jellegű problémát. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy mit hallanak a szülői házban, az együtt élő emberektől magáról az együttélésről. De annak is van jelentősége, hogy már az óvodában megismerkednek a német nyelvvel, függetlenül attól, hogy milyen származásúak. Ugyanis az óvoda nemzetiségi, de a helyzetből adódóan járnak oda más gyerekek is. Az óvodában egyszerre ismerkednek meg a német nemzetiségi és természetesen a magyar kultúrával is. Már úgy kerülnek az iskolába, hogy évek óta két kultúrán nőnek fel. Az iskola ezt próbálja egyre bővíteni, mélyíteni. A gyerekek jól elfogadják egymást, éppen azért, mert egymás kultúráját is elfogadják. Valójában a két kultúra együtt létezik a számukra, mindkettőt szeretik. Sokféle kulturális ismeretet szereznek a két népről. Elfogadni, szeretni ugyanis csak azt lehet, amit ismerünk. Szeretnék utalni arra, hogy nemcsak megismerésről van szó, hanem tevékenységekről is, a gyerekek együtt ápolják, együtt élik át a hagyományokat. Ezzel épül be igazán a másik kultúra elfogadása a gyerek személyiségébe.

Ön meglehetősen jól ismeri a német nemzeti kisebbség iskoláit, mindenütt ilyen ideális a gyerekek kapcsolata a többségi nemzethez tartozó társaikkal?

Klinger Lőrincné: Ma sehol nem érzékelhető ilyen probléma. Korábban, évtizedekkel ezelőtt volt ilyen. Ez a német kisebbséggel szembeni politikai diszkriminációval függött össze, de régóta nem tapasztalható ilyen feszültség, konfliktus.

Ugyanilyen konfliktusmentes az együttélés a Viharsarokban, ebben a valóban többnemzetiségű térségben?

Czeglédiné Gurzó Mária: Nálunk sem érzékelhetőek ilyen jellegű konfliktusok. Teljesen természetes a gyerekek számára, hogy az óvodában, az általános iskolában, sőt a gimnáziumban is együtt tanulnak a különböző nemzetiségekből származók. A mi iskolánkban, Gyulán többnyire magyarországi románok gyermekei tanulnak, de vannak romániai román, valamint magyarországi és határon túli magyar ajkú tanulók is. Ez utóbbiak Nagyszalontáról és környékéről jönnek hozzánk. Ha néha akadnak konfliktusok, azok nem az iskolában alakulnak ki, hanem a többségi nemzet és a kisebbségek között. Ezek is nagyon ritkák, s az előítéletekből, a régi beidegződésekből, a múltból gyökereznek. A magyarországi románokkal szemben korábban még itt-ott megnyilvánultak ellenérzések. (Például sportmérkőzéseken a román iskola csapatát kifütyülték.) Érdekes módon mára ezek az ellenséges megnyilvánulások nyomtalanul eltűntek. Talán az idősebbek körében még néha előjön a múlt, s ez halványan megjelenhet a gyerekek között is, de ennek nincs látható jele. Az esetleges előítéleteket, ellenérzéseket valóban csak a kisebbségek kultúrájának a megismertetése tudja oldani a többségi nemzetben. A többség, ha mélyen megismeri a vele élő kisebbséget, elfogadóbb, toleránsabb lesz. Ugyanakkor nem lehet elég hangsúllyal említeni azt, hogy maguk a kisebbségek sincsenek mindig teljesen tisztában saját múltjukkal, saját kultúrájukkal. Ha tehát az erre vonatkozó ismeretek helyet kapnak az oktatásban, akkor a kisebbségek nemzeti identitása, azonosságtudata erősödik. Az ismeretek mellett a kölcsönös elfogadásnak fontos feltétele, hogy a gyerekek együtt éljenek, szoros kapcsolatokat alakítsanak ki egymással.

Torjánácz Anna: A horvát kisebbséggel szemben a délszláv háborúk óta újra érzékelhetőek az ellenérzések, s ezek az iskolában, a gyerekek között is tapasztalhatók. Az anyaország közelmúltbeli politikai állapota negatív fényt vet ránk is. A horvát-szerb háború rossz hatással volt kisebbségünkre. A háború miatt sok menekült jött Magyarországra, jó részük ma is itt él. Sokan azért nem települnek vissza, mert nincs meg a házuk, nincs hova menniük. A felnőttek s velük együtt a gyerekek is "jugózzák" a különböző délszláv menekülteket, s háborúzó népnek ítélik függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, hogy ők támadtak-e meg másokat, vagy őket támadták meg. Az ellenérzésekhez, az előítéletekhez az is hozzájárul, hogy a menekült másként él, más szokásai vannak. A menekült lét együtt jár azzal, hogy enged a morális normákból, s ezért a környezete előítélettel viseltetik iránta. Mindez kihat a horvát kisebbség nemzetiségi oktatáshoz való viszonyára. A horvát-szerb háború óta érezhetően csökkent a horvát nyelvet tanulni akaró gyerekek száma. A horvát kisebbségi szülők nem akarják horvátul tanítani a gyerekeket, inkább magyar iskolába járatják, s német vagy angol nyelvre taníttatják.

Azért ez a konfliktus nem általánosítható, bár felhívja a figyelmet arra, hogy az előítéletek bármikor előjöhetnek.

Torjánácz Anna: Valóban így van. A háború előtt lényegesen jobb volt a helyzet, inkább vállalták horvátságukat a mi környékünkön az emberek. Ma nem akarják vállalni a nemzetiségi nyelvüket. Ami ennél még szomorúbb: az iskolavezetés sem akar igazán ennek érdekében tenni, ami azzal magyarázható, hogy ezekben a nyelvoktató iskolákban zömében nincsenek nemzetiségi származású vezetők, s lassan már csak egy-két nemzetiségi pedagógus dolgozik azért, hogy a gyerekek megőrizhessék az anyanyelvüket.

Czeglédiné Gurzó Mária: Ez nálunk nem jellemző. A román iskolákban ez a probléma nem létezik.

Lászik Mihály: A békéscsabai szlovák iskolában is tanulnak olyan gyerekek, akik nem szlovák szülőktől származnak. Mély konfliktusok valóban nincsenek, de az iskolán kívül kisebb súrlódások előfordulnak. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek oka az, hogy nem mindenki ismeri a magyarországi szlovákságot. Említenék konkrét példát is. Következetesen próbálkozunk azzal, hogy városi ünnepségeken, rendezvényeken is bevigyük a szlovák nyelvet a város közvéleményének tudatába. Ez a szándékunk azonban nem mindig kap megfelelő figyelmet. A nem szlovák származású diákok a városban bizony sokszor nevetnek ezen. Nem értik annak a jelentőségét, hogy a szlovák diák szlovákul is ünnepelhessen egy magyar ünnepségen. Ebben persze nem ellenszenvet, előítéletet érzek, hanem a megismerés hiányával magyarázom. Az a magyar gyerek, aki nem fogadja tetszéssel ezt, nem szlovákellenes, hanem valójában nem tudja, hogy mit jelent szlovák nemzetiségű társának, ha egy ünnepségen szlovák köszöntést is hall. Nem szabad ezen megsértődnünk, hanem vállalnunk kell kisebbségünk múltjának, nyelvének, irodalmának a megismertetését.

Mivel magyarázható az, hogy a velünk élő kisebbségek léte, kulturális, nyelvi mássága - kevés kivételtől eltekintve - mára elfogadottá vált, hogy szinte nincs velük szemben előítéletesség? S most itt vonatkoztassunk el a magyarországi romák helyzetétől, társadalmi megítélésétől s ettől az imént jelzett, reméljük, időleges feszültségtől.

Czeglédiné Gurzó Mária: Talán nyitottabb a világ, sokféle etnikum él ma az országban, megszokott a más szokásokat követők jelenléte. Ezekhez képest a több évszázada itt élő nemzetiségi népcsoportok nem is tűnnek másnak, még kevésbé tűnnek idegennek.

Kraszlán István: A korábbi konfliktusok okaival kapcsolatban szükségesnek látom, hogy kimondjuk: a többségi nemzet tagjai és a kisebbségek közötti esetleges ellentétekben sokszor a kisebbségek anyaországa és a magyar állam közötti különböző feszültségek tükröződtek vissza, csapódtak le. Sok példát lehet erre mondani, a Fradi pozsonyi mérkőzésén kialakult tömegverekedéstől a bős-nagymarosi vízlépcsőn át Meciarig lehet sorolni azokat az okokat, amelyek a magyarországi szlovákokkal szembeni esetleg negatív megítélést, ellenérzéseket kiváltották. Bizonyára más kisebbségek is tudnak hasonló problémákat említeni. Ezt mi, szlovákok azért vettük zokon, mert mi ezekről az államközi konfliktusokról nem tehettünk, mégis hatott a többségi nemzettel való kapcsolatunkra.

Ezek a konfliktusok valamilyen formában megjelenhettek az iskolában, a gyerekek között?

Kraszlán István: Konkrétan nem tudok róla, de lehet, hogy a gyerekek a maguk szintjén átvettek belőle valamit. Örülök neki, hogy ez csak feltételezés. Egyébként ma mintha tényleg kevésbé jelennének meg ilyen típusú előítéletek a társadalomban, s alig-alig az iskolában. S ebben valóban nagy szerepe van annak, hogy ma egyre több ismeret, információ jut el a közvéleményhez a magyarországi kisebbségekről. Elég itt utalni arra, hogy a Magyar Televízió kisebbségi műsoraiban a nemzetiségi nyelven sugárzott adások alatt magyar szöveg olvasható. Ha egy magyar felnőtt tájékozódni akar arról, hogyan él egy magyarországi román, szlovák vagy horvát közösség, a televízióban sok információt talál. A kisebbségi közösségek létezésének tudatosításában sokat jelentett a kisebbségi önkormányzatok megjelenése a helyi és az országos közéletben. Ez a szervezett rendszer talán közelebb hozta a kisebbségi közéletet a magyar társadalomhoz.

Torjánácz Anna: Régóta létező igény, hogy a különböző ajkú, különböző származású emberek tudjanak egymásról, megértsék egymást. A régi időkben ezzel nem is volt semmi probléma. Baranyában évszázadok óta természetes az együttélés, annyira, hogy ennek kapcsán az emberek megismerték egymást, volt annyi passzív szókincsük, hogy megértették egymás nyelvét. Egy baranyai horvát és sváb ember tökéletesen megértette egymást úgy, hogy mindegyik a maga nyelvén szólt a másikhoz, és ez nem okozott problémát.

Ez a Monarchia, a "boldog békeidő", amikor a multikulturalitás Közép-Európában az élet természetes velejárója volt. Azért érdeklődtek az emberek egymás nyelve, kultúrája iránt, mert e nélkül nem működött volna a társadalom, a gazdaság. Hogyan látják: a többségi társadalomból származó gyerekek mennyire érdeklődnek - egyáltalán érdeklődnek-e - ma kisebbségi társaik kultúrája, szokásai iránt?

Klinger Lőrincné: A gyerekekben akkor van érdeklődés, ha azt felkelti valaki.

Önmagában az a tény, hogy Tarjánban vagy Méhkeréken, illetve bárhol másutt a többségi gyerekek együtt élnek részben más nyelven beszélő társaikkal, látják azt, hogy a közintézményeken számukra idegen nyelven is vannak feliratok, esetleg kétnyelvűek az utcatáblák, nem kelti fel az érdeklődésüket a más kultúra, szokásrendszer megismerése iránt?

Klinger Lőrincné: Ehhez is kell az iskola, a pedagógus. Még inkább kell azon a településen a motiválás, ahol nem élnek nemzetiségi emberek, gyerekek. Az lenne a kívánatos, ha minden gyerek és minden felnőtt tudna arról, hogy Magyarországon élnek más nemzetiségűek, sőt az is kívánatos lenne, ha a kultúrájukról valamit minden gyerek tanulna, tudna. Ez hozzátartozik a műveltséghez, hiszen a nemzetiségek ugyanúgy részei ennek a hazának. Úgy kell megmutatni az itt élő embereket a gyerekeknek, mint egy nagy családot, amelyet csak úgy lehet szeretni, tisztelni, ha ismerik a család egyes ágait.

Lászik Mihály: Nagyon nagy a felelősségük a magyarországi nemzeti kisebbségeknek s különösen nekünk, nemzetiségi pedagógusoknak abban, hogy milyen képet közvetítünk önmagunkról a többségi nemzet, a felnövő nemzedék számára. A nemzetiség szó hallatán az átlagembernek a táncoló, népviseletben éneklő, népművészetet, kézművességet, egyáltalán a népi kultúrát művelő nemzetiségi jut az eszébe. Ez jellegzetes sztereotípia, amely a többségi nemzet tagjaiban rögzült, amelyhez maguk a nemzetiségek is hozzájárultak. Azért fontos ennek a sztereotípiának a leépítése, mert a mai fiatalok nagy többsége számára ez nem igazán vonzó már. Az információs hálóval átszőtt, globalizálódó világban ez nem ragadja meg azt az ifjúságot, amelyet a nemzetiségek meg akarnak szólítani a maguk kultúrájával. Ezzel a problémával már a népismereti tantervek készítésekor is szembe kellett néznünk. Éles viták zajlottak arról, hogy mi legyen a domináns az új kerettantervekben. Az első változatokba még 70-80 százalékban a néprajz került be. Én nem értettem ezzel egyet, mivel úgy éreztem, hogy olyan tartalommal kell előállnunk, amely egy korszerű nemzetiségkép kialakulásához vezet.

Úgy gondolom, hogy ez nemcsak és nem is elsősorban a többségi nemzet, hanem maguknak a nemzetiségi gyerekeknek a megnyerése szempontjából vált fontossá.

Lászik Mihály: Igen, mert a nemzetiségi gyerekek számára is terhes ez a leépítésre ítélt sztereotípia.

Kraszlán István: A kerettantervek részét képező népismereti tantervek készítésébe az Oktatási Minisztérium egy meglehetősen korai fázisban bevonta a kisebbségi önkormányzatokat, tehát nem a jóváhagyáskor, hanem az elején. A tanterveket gyakorlatilag teljes egészében a kisebbségek szakemberei készítették, a részletes követelményeket is közösen dolgoztuk ki. Így egészségesebb önkép alakulhatott ki.

Kívülállóként szemlélve a népismereti tanterveket, valóban érződik a korábban kialakult sztereotípiáknak a lebontása. Néhány tantervet alaposan végigolvasva az a benyomásom támadt, hogy sokoldalúbban közelítik meg az adott nemzetiséget, hiszen egyre több történelmi, irodalmi elemet tartalmaznak. A hagyományok, ünnepek modern, kultúrantropológiai szemléletű megközelítését adják. Persze ez a laikus kívülálló véleménye. Alkalmasak-e ezek a tantervek arra, hogy egy modernebb kisebbségi identitást alakítsanak ki? S ami a mai beszélgetés alapkérdése: alkalmasak-e arra, hogy bizonyos elemeiket a kisebbséggel együtt élő többségi gyerekek tanításában felhasználják, azért, hogy többet tudjanak meg velük élő más nemzetiségű társaik hagyományairól?

Czeglédiné Gurzó Mária: Az volt a szándékunk, hogy valóban modern szemléletű népismerettantervek jöjjenek létre. A népismeret nemcsak a népi kultúra bemutatását jelenti, hanem földrajzi, történelmi, művészeti, vallási stb. ismeretek közvetítését is. A román kerettanterv népismereti részében arra törekedtünk, hogy a gyerekek tanuljanak Románia földrajzáról, a román történelemről, művelődéstörténetről, etnológiáról. Fontosnak éreztük bizonyos vallástörténeti ismeretek mélyebb elsajátítását. Azt szeretnénk, ha a kereszténység kontextusában minél többet tudnának meg az ortodoxizmusról, a magyarországi románok hitéletéről. Nem tartottuk kevésbé fontosnak a román kisebbség néphagyományainak ismeretét, és beépítettük mellette a román kultúra, az irodalom, a művészet, a román tudomány témáit is. Ez a tanterv lehetővé teszi, hogy a kisebbségi gyerekek, fiatalok az eddig megszokottól eltérő képet szerezzenek az anyanemzet kultúrájáról, amely segítheti a kisebbségi identitás erősödését. Ugyanakkor a többségi nemzet gyerekei számára is érdekes lehet egy-egy kisebbség korszerűen felépített népismereti anyagának a vázlatos megismerése. A legtöbb kisebbség esetében ez azt is jelentheti, hogy mód nyílik a tájékozódásra a szomszéd népek történelmében, kultúrájában, mai irodalmában, művészetében. Ezen a téren minden népről hiányosak a magyar gyerekek ismeretei. Épp a szomszéd népek kultúrája, művészete a legnagyobb fehér folt a magyar tankönyvekben.

A nemzetiségek épp ezért tölthetik be a híd szerepét az anyaország és a magyar nemzet között.

Czeglédiné Gurzó Mária: Irodalom szakos tanár is vagyok, s szomorúan tapasztalatom, hogy amikor egy-egy világirodalmi korszakot oktatunk, a világnagyságok mellett természetesen megtanítjuk a magyar irodalom adott korszakának jelentős alakjait, de a legritkább esetben tanítjuk a szomszéd népek irodalmának jelentős szerzőit. Ez kiszorul a szemléletünkből. De ez nemcsak az irodalomban van így, hanem a zene-, a képző-, a filmművészet vagy a tudomány területén is elfeledkezünk a környező országok jelentős alkotóiról. Milyen jó lenne, ha a magyar gyerekek ismernék a szűkebb régió kultúráját! De korántsem csak a román kultúra alakjait hiányolom, jó lenne ismerni a szlovákok, a horvátok vagy a szlovénok nagy művészeit, tudósait is.

Kraszlán István: A történelem folyamán sok jelentős személy ezekből a kisebbségekből származott. A történelem- vagy a természettudományi órákon is ritka, hogy említést tegyenek a tanárok erről, mindez hiányzik a tankönyveinkből is. Nem fordítunk kellő gondot arra, hogy bemutassuk, mivel járult hozzá a közös kultúrához ez a sokféle nemzetiségből álló közösség.

Czeglédiné Gurzó Mária: Itt magának a nemzetiségi oktatásnak is szemléletet kell váltania. Régóta tanítok román kisebbségi gimnáziumban, a nemzetiségi oktatásban mindig nagy hangsúly esett a román nyelv és irodalom tanítására. A nyelvet is korszerűtlenül, erőteljesen grammatizálva tanítottuk. Nem került be a látókörünkbe sok ismeret, amelyet a nemzetiség, az anyanemzet életéről meg lehetne és meg is kellene tanítani. A NAT újfajta hitvallást fogalmaz meg többségnek és kisebbségnek egyaránt. A többség számára készült általános iskolai kerettantervek - például a történelem - korszerűbb szemléletűek. De ugyanígy az ének-zene, a tánc és dráma vagy a nép- és honismeret is modern felfogást tükröz. Sok ponton bennük van a környező országok kultúrája. Ezzel szemben a középiskolai tantervekben már kevésbé érződik a Közép-Európa-szemlélet.

Úgy tűnik, hogy ez a magyar tantervek, sőt az egész oktatás egyik legfőbb szemléleti hiányossága. A régió specifikus kultúrájának az elemei hiányoznak az iskola által közvetített műveltségtartalomból.

Klinger Lőrincné: Azért azt jegyezzük meg, hogy az iskola időbeli lehetőségei korlátozottak, meg kell tanítanunk a világkultúra és a magyar kultúra nagyjait és a saját nemzetiségi kultúránk néhány jeles személyiségét. Mi fér még bele a tananyagba? Mindezek ellenére nagy szükség van a népismeret tanítására, mert a nemzetiségi gyerekek ebből ismerhetik meg a gyökereiket, ez pedig azért fontos, mert aki ezt nem ismeri, az nem tudja, merre tart. Mint ahogy az is nagyon fontos, hogy a magyar gyerekek tudják, hogy kikkel élnek együtt. Már eddig is kellett volna alkalmat találni arra, hogy népismeret tantárgy nélkül is tudatosítsuk, milyen nemzetiségek élnek Magyarországon. Minden tantárgy számos lehetőséget kínál a hazai nemzetiségi vonatkozások megismertetésére. Ha irodalomórán Petőfi költészetét tanítjuk, lehet beszélni arról, hogy az édesapja szerb, az édesanyja szlovák származású volt. Énekórán Erkel Ferenc kapcsán meg lehet említeni, hogy magyarországi német volt. Számos személyiséget föl lehetne még sorolni, akiről tanítva igen sokféle ismeret közvetíthető a nemzetiségek kultúrájáról. Úgy érzem, nem lesz túl nagy hatékonysága annak, ha egy nemzetiségi iskolában beiktatunk heti egy óra népismeretet. Persze ez is kell, de egymás megismerésében sokkal többet segít, ha az egyes tantárgyak tananyagába csempésszük be ezeket az ismereteket. És nemcsak nemzetiségekből származó személyiségekről lehet így beszélni, hanem arról is, hogy milyen szokásaik vannak az egyes nemzeti kisebbségeknek, milyen eltéréseket mutat az életmódjuk. Ezekre a tanítási órák során kell megtalálni és jól kihasználni a lehetőségeket. Itt jutunk el a tanár személyiségéhez, az iskolavezetés szerepéhez. Elsősorban ugyanis az iskolavezetésnek kell mindezekre ösztönöznie. Ugyanakkor a tanárnak olyan felkészültnek, ötletgazdagnak kell lennie, hogy mindig találja meg azokat a pontokat, ahol ezeket az ismereteket közvetítheti az egyes tantárgyak, tanórák keretei között.

Torjánácz Anna: A népismeret tantárgy jövője szempontjából lényeges, hogy lesz-e hozzá óraszám rendelve, s hogy milyen nyelven fogják tanítani.

Kraszlán István: A jogi szabályozás értelmében az intézmények maguk döntik el, hogy integráltan vagy önálló órakeretben tanítják a népismeretet. Az alsó tagozaton inkább az integrált oktatást választják az intézmények, a felső tagozaton, még inkább a középiskolában azonban már inkább önálló tárgyként célszerű oktatni. A tárgyat lehet kisebbségi és magyar nyelven tanítani. Ebből adódóan minden dokumentum, a tankönyvek, segédkönyvek kétnyelvűek lesznek. Ez nagyban segítheti azt, hogy szélesebb körben alkalmazzák a népismeret tananyagát és azt is, hogy bekerüljön a pedagógusképzésbe. Mindez azért fontos, mert csak így van esély arra, hogy a kisebbségek népismereti tananyaga a többségi oktatásba is bekerüljön valamilyen formában.

Alkalmasak-e ezek a népismeret-tantervek arra, hogy a többségi gyerekeknek is tanítsanak belőlük, legalábbis azokban az iskolákban, amelyekben magyar és kisebbségi gyerekek együtt élnek? Milyen módon lehet átadni a többségi gyerekeknek ezekből az ismeretekből valamit?

Torjánácz Anna: A horvát kerettanterv népismereti részében az 1-4. évfolyamon a falu, a lakóhely és a szűkebb régió a téma, az 5-6.-ban a nagyobb régió és Magyarország. A 7-8.-ban az anyaországról tanulnak a gyerekek. A gondot az jelenti, hogy a horvát nyelv és irodalom, valamint a népismeret tárgyak kénytelenek korrelálni az összes többi tárggyal. Figyelembe kell venni a természetismeret, a földrajz, a történelem és minden más tárgy ismeretanyagát, mert csak abban a körben tudok horvátul tanítani. Ugyanakkor a többi 13 tantárgy nem veszi figyelembe a horvát kultúra szempontjait.

Ezt nem egészen értem.

Torjánácz Anna: Egy fizikatanár nem mondja el, hogy Nikola Tesla horvát volt. Egy rajztanárnak például eszébe sem jut, hogy a különböző korokat, a reneszánszt, a barokkot be lehetne mutatni a horvát műemlékeken is, például a spliti vagy a sibeniki katedrálison. A történelemtanárok nem mondják el, hogy Mátyás udvarában milyen sok horvát művész dolgozott. Nem említik meg, hogy Jurisics, Zrínyi vagy éppen Damjanich horvát volt. Nem is a tanárt hibáztatom, hisz ő sem tanulta a képzése során, s nincs hozzá segédeszköze sem.

Lászik Mihály: Szükség lenne a magyar tantervek szemléletváltására A többségi nemzethez tartozó tanulók akkor tudhatnának többet a kisebbségekről, ha az összes tantárgy kibővülne régiós szemlélettel, a környező országok történelmére, irodalmára, néphagyományaira irányuló figyelemmel.

Klinger Lőrincné: Fontos lenne, hogy mindez benne legyen a tankönyvekben, mert akkor a tanárok közül sokkal többen hívnák fel a gyerekek figyelmét a nemzetiségekre vonatkozó tényekre. Elég egy példa erre: a történészek tudják, hogy a tatárjárás után IV. Béla telepített le német nemzetiségű lakosokat a kipusztult, elnéptelenedett területekre. Ez volt a németség egyik korai nagyobb megtelepedése. Ma erről a magyar gyerekek döntő hányada nem hall semmit, mert a tanárok nem hívják fel a figyelmet rá, sokszor ők maguk sem tudják.

Torjánácz Anna: Felsőszentmártonban, a Dráva mentén van egy iskola, ahol mindenki tanul horvátul, mert szinte minden gyerek horvát. Ebben az iskolában volt egy bemutató nap, amikor sütöttek, főztek, táncoltak, népviseletet öltöttek a gyerekek. Ki is adott erről a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet egy kis kiadványt. Megkértem az igazgatónőt, hogy gyűjtse ki a pedagógiai programból, helyi tantervekből, melyek azok a tartalmak, amelyeket ők építettek be a hagyományokból. Ez a helyi tanterv nagyon modern, mert mind a kilenc tantárgyba, a magyar nyelv és irodalomba éppúgy, mint a környezeti nevelésbe, biológiába beépítettek valamit a horvát népismeretből, kultúrából. A biológiában a növények és állatok horvát megnevezését, a technikába a különböző horvát játékok készítését illesztették be. Természetesen ott van a földrajzban, az ének-zenében, a rajzban. Mindenütt találtak olyan feladatot, tevékenységet, amelyben van a népismeretre, néprajzra, horvát kultúrára utaló kapcsolódási pont.

Klinger Lőrincné: Ez mutatja, hogy milyen szerepe van a pedagógusnak abban, hogy a tantárgyakban megtalálja a nemzetiségi utalások lehetőségét. A tanárok nincsenek erre felkészítve, s a továbbképzésben sem kap helyet a nemzetiségek kultúrájának, múltjának megismertetése, ennek a módszertana.

Itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, mennyire készít fel a pedagógusképzés és a továbbképzés erre a feladatra.

Torjánácz Anna: Ma eléggé megoldatlan a nemzetiségi pedagógusképzés, s szinte teljesen hiányzik a továbbképzésből a nemzetiségi képzés. Gond egy horvát továbbképzés akkreditálása egy megyei pedagógiai intézet számára. Nemcsak a nyelvtanárokat kellene tovább képezni - ez valójában eddig is megtörtént -, hanem a magyar pedagógusokat is. Egyszerűen érzékennyé kellene tenni őket a nemzetiségi tartalmak iránt.

Klinger Lőrincné: Dél-Tirolt szeretném példaként hozni, ahol minden tanárnak tudnia kell olaszul, ladinul és németül. Mind a három nyelvet kiválóan kell ismernie, képesnek kell lennie mindkét dél-tiroli nép népismereti anyagának a tanítására. Nem fordulhat elő, hogy olyan tanár foglalkozzon a gyerekekkel, aki az ott élő népcsoportok történelmét, hagyományait, néprajzát ne ismerné. Ez számunkra itt Magyarországon még utópia, de mindenképpen ez a jövő. Csak úgy lehet egyetértésben élni egy közös országban, ha ismerjük egymást, ha egymást ismerjük, ha tudjuk egymás történelmét, szokásait. Egyébként egyetértek Torjánácz Annával, Magyarországon nem megoldott a nemzetiségi tanárképzés. Egy-egy nemzetiségi tanszék ugyan sokat tesz, de ez kevés. Szükség lenne arra, hogy minél több kétnyelvű szaktanár legyen, hogy a kétnyelvű képzés ne haljon meg. Nagyon fontos lenne, hogy minél több szaktárgyat két nyelven tudjanak tanítani. Szükség lenne nemzetiségi szakkal párosított természettudományi, történelem és magyar irodalom szakos tanárokra, akik a többségi iskolában is képesek lennének a saját szakjuk tanításába bevinni a nemzetiségi tartalmakat.

Kraszlán István: Ma a nemzetiségi pedagógusképzés alapvetően a nyelvtanárképzésre szorítkozik, s nincs igazán mód a kétnyelvű tanításra képes szaktanárok képzésére. Erre többnyire az anyaországban folytatott tanulmányok keretében van lehetőség. Persze kisebbségenként változó ennek a lehetősége, a németeknél szélesebb, a délszláv kisebbségeknél - különösen most - szűkebb. Külön kérdés, hogy mennyire adottak ma a népismeret oktatásának a feltételei. Gyakran felvetődik a kérdés: milyen képességeket, ismereteket feltételez a népismeret oktatása. Nagyon sokrétű az az ismeretanyag - földrajzi, történelmi, néprajzi, irodalmi, szociológiai, vallástörténeti -, amely ennek a tárgynak a tanításához szükséges. A kisebbségi pedagógusok zöme bizony nincs felkészítve erre a feladatra, nem rendelkezik ennyiféle ismerettel. Rövid időn belül jó továbbképzéseket kell szervezni ennek a hiánynak a pótlására. S ugyancsak gondoskodni kell arról, hogy jó taneszközök kerüljenek a pedagógus és a diák kezébe. Ugyanis ezek az ismeretek könyvekben megvannak, de tudományos szinten léteznek, pedagógiai-módszertani értelemben nincsenek összerendezve, tananyaggá alakítva. Ahhoz, hogy a tanulmányok, monográfiák, a helytörténeti múzeumok ismeretanyaga tananyaggá, taneszközzé váljon, még nagyon sok munkára van szükség.

Lászik Mihály: Vannak, voltak jó kezdeményezések. A kilencvenes évek elején a Békéscsabai Tanítóképző Főiskolán minden hallgató tanulta a régióban élő nemzetiségek történetét, néprajzát, pontosan azért, hogy minden gyereket megismertethessen a magyar többséggel együtt élő kisebbségek múltjával, hagyományaival. Amikor megindult a nemzetiségi tanítóképzés, ez a kör leszűkült, s ma már csak a nemzetiségi szakosok tanulják a népismeretet.

Ennek az egykori békéscsabai modellnek kellene terjednie a pedagógusképzésben. Az Európai Unió multikulturális nevelésről szóló ajánlásaiban szerepel, hogy a pedagógusképzésben kapjon helyet az adott országban, a szűkebb régióban élő kisebbségek kultúrájának, hagyományainak az ismeretanyaga, hogy a pedagógusok tanítani tudják a népismeretet. Azt várják ettől, hogy a felnövő gyerekek között csökken az etnikai alapú előítéletesség, nő a tolerancia, harmonikusabbá válik az együttélési kultúra.

Czeglédiné Garzó Mária: A nemzetiségi szakos pedagógusképzésben is jelen kellene lenniük a népismeret modern elemeinek is. Legyen például etnológia, vallástörténet, szociológia, nemzetiségtörténet. Ma elsődlegesen nyelvi-irodalmi jellegű a képzés. Tudom, hogy ez nemcsak a nemzetiségi, hanem általában a pedagógusképzésben is problémát jelent. A NAT és a kerettanterv megjelenítette a modern társadalomtudományokat, de a pedagógusok számára eléggé idegenek. Keveset tudnak ezekről a tartalmakról. Ők majd önképzéssel, jó továbbképzési programokkal pótolják a hiányosságaikat. Az új pedagógusgenerációknak azonban meg kellene tanítani ezeket az ismereteket. Alapvető szemléletváltásra van szükség ezen a téren is. Csak akkor lesz modern népismeretoktatás, ha ez a korszerű tudásanyag beépül a tanárok gondolkodásába.

Klinger Lőrincné: Minden történelem és minden idegennyelv-szakosnak szüksége lenne a társadalomtudományi, néprajzi képzésre, e nélkül sem a népismeretet, sem a kerettantervben szereplő hagyományismeretet nem lehet tanítani, de ugyanígy szükséges lenne ez a tudás a társadalomismeret tanításához is. Egy idegennyelv-szakos tanár csak akkor tudja a nyelvterületének népismeretét, az ott élő emberek sajátos életmódját tanítani, ha nemcsak nyelvi-irodalmi képzést kapott, hanem a modern társadalomtudományokat is elsajátította egy adott szinten. Ma az a probléma, hogy a nemzetiségi pedagógusok alapvetően csak nyelvi képzésben részesültek. Továbbmegyek: ezek az ismeretek nem részei még a műveltségnek. Ha valaki nem ismeri Petőfit vagy József Attilát, az műveletlen, de ha fogalma sincs a szociológiáról vagy éppen a nemzetiségek néprajzáról, attól még művelt embernek minősülhet.

Ahogy közeledik a beszélgetés vége, lassan körvonalazódik, hogy a multikulturális nevelésnek, a különböző nyelveken beszélő, különböző hagyományokat, szokásokat követő emberek együttélési kultúrájának van egy sajátos ismereti háttere, ami jóval több, mint egy-egy nemzeti kisebbség történelmének, irodalmának, művészetének ismerete. Létezik olyan interdiszciplináris tudásanyag - a tartalma leginkább a kulturális antropológiához áll közel -, amelynek a birtoklása nélkül ma már nem lehet fejleszteni az együttélés kultúráját, az egymás iránti toleranciát, az elfogadó, megértő attitűdöt. Olyan szociális képességek ezek, amelyek túlmutatnak a nemzetiségekkel való harmonikus együttélésen, amely képességek nélkül valószínűleg nem létezhet kiegyensúlyozott, békés társadalom, élhető emberi életet biztosító közösség. Ebben a többnemzetiségű országban a modern népismeret oktatására tehát azért van szükség, hogy közelebb jussunk ehhez az együttélési kultúrához. Van mit tenni ezen a téren.

Czeglédiné Gurzó Mária: Szeretném a beszélgetés végén Kosztolányi néhány sorát idézni, a Bölcsőtől a koporsóig című írásából. Jól kifejezi mindannak a lényegét, amiről ma beszéltünk. "Minden népet szeretek, úgy amint van, ahogy a kertben a rózsát, a tulipánt, a szegfűt külön-külön és önmagáért szeretem. Szeretem a természet változatosságát. Az az óhajom, hogy a népek megértsék egymást. De ha valaki azt indítványozná, hogy a népeket mind egybeolvasztja, tiltakoznék ellene, nemcsak az én népem, hanem minden nép nevében. Az így keletkezett világ unalmas lenne, elszegényítené gazdagságunkat, mely annyira emberi. Aki nem különbözik mástól az nincs is."

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Schüttler Tamás

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.