2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 április

Elégedett lennék, ha a gyerekek megéreznék a siker ízét

2009. június 17.

Elégedett lennék, ha gyerekeink megéreznék a siker ízét

Kerekasztal-beszélgetés

A KOMA pályázata kapcsán 2002. februárban három megyében (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár, Baranya) 240 pedagógus kezdte meg segítő munkáját 6-10 fős roma gyermekcsoportokkal. Közülük hatot hívtunk meg a szerkesztőségbe, hogy a pályázat tapasztalatairól és általában a roma tanulókkal kapcsolatos gondokról, beszélgessünk. Meghívott vendégeink: Juhászné Vaszil Ildikó tanár (Hernádkak, Borsod), Rozgonyiné Hajzer Valéria tanár (Sajószentpéter, Borsod), Kovácsné Dorogi Mária tanító (Gödre, Baranya), Vadász Gáborné intézményvezető (Matty, Baranya), Gadnai Gáborné tanító (Tiszadob, Szabolcs), Karászi Csilla tanító (Nyírpilis, Szabolcs). A szerkesztőséget Schüttler Tamás és Földes Petra képviselte.

Kérem, mutassák be azt a hátteret, társadalmi környezetet, ahol iskolájuk működik. Milyen problémák, illetve milyen - esetleg korábban létrejött - napi gyakorlat hívta életre a pályázatot?

Gadnai Gáborné: A tiszadobi Széchenyi István Általános Iskolából jöttem, amelynek tanulólétszáma 340 fő. Ebből több mint 160 tanuló hátrányos helyzetű és körülbelül 70 veszélyeztetett. A roma tanulók aránya 48-49 százalék. Az első két osztályban még szépen haladnak a roma gyerekek, de a 3-4. osztályban összecsapnak a fejük fölött a tennivalók, és nem képesek befogadni a rájuk zúduló ismereteket. A szülőknek körülbelül 80 százaléka munkanélküli. A gyerekek szocializálatlanok, a környezetük ingerszegény, és nem kapják meg azokat a kulturális alapokat, amelyekkel el lehetne indulni. Arra gondolok, hogy a cigány családok nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel egy átlagos magyar gyerek játszik otthon. Nincsenek könyvek, nincs színes ceruza. Kevés az, hogy egy évig járnak óvodába. Ennyi idő alatt nem tudják ledolgozni hátrányukat, amely egy átlagos magyar gyerekhez képest erre az életkorra kialakul. Az első két évfolyamon már szembetűnőek azok a hátrányok, amelyek a részképességek hiányából következnek, azután a 3-4. osztályban összecsapnak a fejük fölött a tennivalók, és nem képesek befogadni a rájuk zúduló ismereteket. Ezért nagyon fontos lenne, hogy hamarabb bejussanak az óvodába. Nálunk az óvodában működik a Napraforgó Program, amelyet a szülők részére dolgoztak ki. Ez a program az óvodába invitálja a szülőket, ahol havonta egy-két alkalommal a gyerekekkel közös foglalkozásokon vesznek részt. Közben a gyerekek számára is kínál saját, helyi programot az óvoda: ez a Tesz Vesz Kuckó Program. Most harmadikosok azok a gyerekek, akiknek az óvodai nevelése ezek szerint zajlott, és érezhető a változás. Tehát ha kitartóak vagyunk, és sikerül folytatnunk azt, ami az óvodában elkezdődött, akkor 10-15 év alatt mérhetőek lesznek eredményeink. Talán nem lesz a maihoz hasonlóan mély szakadék az első osztályos gyerekek között. Mire a most harmadikos gyerekeink szülővé válnak (ők már 20-21 éves korukban óvodába hordják a gyerekeiket), addig 10-15 év telik el. Azt várom, hogy az ő gyerekeik könnyebben elvégezzék a nyolc osztályt, szakmát szerezzenek, illetve nagyobb számban tanuljanak tovább érettségit adó középiskolában, ami most egyáltalán nem jellemző. Egyetlen volt tanítványunk van, aki jelenleg egyetemista: jogi karra jár. Büszke vagyok rá, hiszen az első három évben én tanítottam.

Vadász Gáborné: A mattyi Kölcsey Ferenc Általános Iskola intézményvezetője vagyok. Iskolánk többcélú intézmény, tehát óvoda is egyben. Engem a pályázatírásra az ösztönzött, hogy évek óta végezzük a folyamatos hátránykompenzálást és felzárkóztatást, sőt finanszírozási gondok miatt olyan feladatokat is kénytelenek vagyunk ellátni, amelyek - mint iskolának - nem tartoznak a kötelességeink közé. Ugyanis a siklósi Családsegítő Szolgálat nem terjesztette ki a feladatellátási kötelezettségét a kistelepülésekre, mert az önkormányzatok nem képesek kifizetni a normatívát. A település tehát ellátatlanul maradt, minden szociális támasz és segítség nélkül. De ez nem csak a szociális szférában van így: a fenntartó a törvényi kötelezettség ellenére nem engedélyezte, hogy félállásban ifjúságvédelmi felelőst foglalkoztassak. Így magamra maradtam a feladatokkal: szociális ellátórendszer nincs, ifjúságvédelmi felelős nincs, és a kollégáktól nem várhatom el, hogy mindennemű ellenszolgáltatás (órakedvezmény, túlórafizetés) nélkül ezeket a feladatokat ellássák. Ezért írtam meg a pályázatot.

A településünk lakossága vegyes, és sok a hátrányos helyzetű gyerek. Őket nem szabad a származásuk, vallásuk, hovatartozásuk szerint megkülönböztetni, hiszen valamennyiüknek súlyos hátrányokat kell ledolgozniuk. Ha a mi segítségünkkel iskoláskorukban nem tudják ezt megtenni, félő, hogy akkor soha. A falunkba betelepült roma családok zöme kiválóan beilleszkedett a falu életébe. Azok a családok, akik idáig eljutottak, ugyanazt az értékrendet valósítják meg, amit a magyar családok és amit az iskola is képvisel. A tanyán maradt gyerekekkel, a településtől leszakadt területeken, nyomorúságos körülmények között lakó családokkal van a legtöbb gond. Ők teljes elszigeteltségben élik az életüket. Hetente egyszer-kétszer, ahogy az időbeosztásom engedi, kibiciklizek közéjük, hogy felmérhessem a gondjaikat, és próbáljak segíteni. Nekem kellett megszerveznem azt is, hogy a gyerekek bejussanak az iskolába. Amíg jó idő volt, biciklivel jártak be, de a rossz idő beköszöntével elmaradoztak, ha már kicsit esett, fújt a szél, nem jöttek iskolába, értük kellett menni. Olyannyira így volt ez, hogy szervezett formát kellett találni a gyerekek szállítására, a polgármesteri hivatalt kellett megkérni, hogy fogadjanak egy személyautót, és fizessék ki az ezzel járó költségeket, mert máskülönben kimaradoztak volna. Nem hiszem, hogy a szülők megnyerése, a családok folyamatos támogatása, segítése nélkül - a lelki gondozásuktól az egészséges életmódra nevelésig - eredményeket lehetne elérni. A gyerek hátterét, a végvárakat is úgy kell kialakítani, hogy az általunk képviselt értékek belopódzzanak a család értékei közé.

Kovácsné Dorogi Mária: A Gödrei Általános Iskolában tanítok alsó tagozaton. 107 gyerek jár az iskolánkba, 35-40 százalékuk roma származású. Ugyanakkor nagy számban vannak hátrányos és veszélyeztetett helyzetűek is. Nálunk is évek óta gondot okozott a roma tanulók képzése. Nemcsak a tanítással kapcsolatban voltak sorozatos problémák, hanem a felszereléssel és a tisztasággal is. Komoly javulást hozott a Soros Alapítvány által indított, a Lépésről lépésre iskolai program bevezetése. Hat éve ezzel dolgozunk (az óvodában kezdték el, majd az iskola alsó tagozatán folytattuk). A programnak az a nagy előnye, hogy segítségével a gyerekeken keresztül a szülőket is elérjük, sőt a programnak az a lényegi eleme, hogy a szülőket is be kell vonnunk a nevelésbe. Tehát mindennap bejöhetnek az anyukák órára, és gyakran szervezünk a szülőkkel közös programokat. Volt olyan, hogy a roma szülők együtt sütöttek-főztek a gyerekekkel. A program bevezetése óta látványosan javult a családokkal való kapcsolatunk. Ez pedig a munkánk szempontjából döntő fontosságú. Azt tapasztalom, hogy azokkal a szülőkkel, akiknek a gyerekeit én tanítottam, sokkal könnyebben szót értek, jobban elfogadják tőlem a tanácsokat, mint azok, akik frissen települtek be a faluba, és így kerültek az osztályomba.

Karászi Csilla: A Nyírpilisi Általános Iskolából jöttem. Az iskolánkba járó 103 gyerek 80 százaléka roma származású. A faluban hétszázan élnek; most a lakosságnak valamivel több mint a fele roma. Öt év múlva az első osztály előreláthatólag 30 fővel fog indulni, és mindannyian roma származásúak lesznek. A faluban nincs elkülönített cigánytelep, magyar és roma terület: a lakók gyakorlatilag együtt élnek. Én ott nőttem fel, elfogadtak, szeretnek. Én is szeretem a gyerekeket, és a szülőkkel is nagyon jó kapcsolatot tudtam kialakítani. Az iskola vezetése korán felismerte, hogy ezeket a gyerekeket minden téren segíteni kell, gondolok itt az egészségnevelésre, családgondozásra, tanulmányi felzárkóztatásra. Már több éve dolgozunk a cigány gyerekek felzárkóztató programjával, amelyben élvezzük az önkormányzat anyagi és erkölcsi támogatását.

Juhászné Vaszil Ildikó: A hernádkaki Általános Iskolában dolgozom. Eddig a két szomszédos, gyakorlatilag összeépült településen - Hernádnémetiben és Hernárkakon - volt iskola, és mind a kettő telített létszámmal működött. Nagy gondot okozott a roma gyerekek iskolázása, főleg azért, mert súlyos hátrányaik miatt az ő esetükben kis létszámú foglalkozásokra lenne szükség. Ráadásul a két falu között helyezkedik el a cigánytelep: az utca egyik fele az egyik faluhoz, a másik a másik faluhoz tartozik. Elvben a szülők választhattak az iskolák között, de az a gyakorlat alakult ki, hogy akit a szakértői javaslat eltanácsolt, az Hernádnémetibe, aki pedig a normál közösségben megmaradt, az Hernádkakra járt. Ettől az évtől a mi iskolánk keretén belül elindítottunk egy kísérleti programot, amelyben kis létszámú osztályokkal dolgozunk. Kettő normál haladási terv szerint működik, egy kilencfős első osztály és egy összevont 2-4. osztály. Továbbá van egy kis létszámú kisegítő osztály. Mivel nálunk a felső tagozaton nincs kisegítő képzés, a felső tagozatos gyerekeket a normál osztályba integráljuk. Ez egy elnyújtott, négyéves korrekciós program vagy még inkább elnyújtott szocializációs szakasz, de a gyerek végül normál általános iskolában fejezi be a tanulást. A roma családok közül sokan törekszenek "felfelé", és teljesen alkalmazkodnak az iskola normáihoz. De vannak családok, akikkel nagyon sok a problémánk. Jó a kapcsolatunk az önkormányzattal és a családsegítővel, hiszen mindenki azon dolgozik, hogy ezek a gyerekek is részt vegyenek az oktatásban.

Rozgonyiné Hajzer Valária: Sajószentpéter, ahonnan jöttem, Miskolc és Kazincbarcika között van. Korábban volt bányánk, üveggyárunk, most viszont semmi sincs. Nagy a munkanélküliség, és a kilátástalanság rányomja a bélyegét az iskolákra és az önkormányzatra is. Az önkormányzat fenntartási nehézségekre hivatkozva meg akarja szüntetni a város kisegítő iskoláját, és már megkezdte az óvodák közös igazgatás alá vonását is.

A város egyik általános iskolája, már sok éve felvállalta, hogy cigány iskola. Ők gyűjtötték be Sajószentpéteren a roma gyerekeket, de mára már a többi iskolába is szép számmal járnak roma tanulók. A mi iskolánkban egy osztályban 5-6 cigány gyerek van. Ennek legfőképpen a migráció az oka: sok cigány család költözik Kazincbarcikáról Sajószentpéterre, illetve a cigány családok beljebb költöznek a sorról a lakótelepekre, a kevésbé komfortos lakásokba. Hogyha egyszer elkezdett növekedni az iskolánkban a roma tanulók száma, ez a tendencia így is marad, hiszen a nálunk végzett fiatalok a gyerekeiket is a mi iskolánkba hozzák.

Mindannyian említették a családdal való együttműködés fontosságát, illetve azt, hogy az egyszer megszerzett bizalom folyamatosan, sőt leginkább volt tanítványaik gyerekeinél, a gyerekek következő generációjánál kamatozik. Melyek a családokkal való együttműködés formái? A pedagógusnak kell-e meglátogatnia a családot, vagy inkább a szülőket kell becsalogatni az iskolába?

Rozgonyiné Hajzer Valéria: Nem minden szülőt lehet becsalogatni az iskolába, ha viszont én megyek ki hozzájuk, nem mindegy, milyen minőségemben teszem ezt, hogy tanárként jelenek meg és segíteni akarok, vagy pedig hatóságként. Mert ha a szülők nem tudják rólam, hogy miért megyek, automatikusan a hatóságot látják bennem, és félnek. Döbbenetes volt, amikor egy apa megkérdezte, hogy azért jöttem-e ide, mert ő nadrágszíjjal veri a gyerekét, eközben ott állt kisfejszével az ajtóban, én pedig teljesen elbizonytalanodtam, hogy tényleg ide kellett-e jönnöm. Amikor megmondtam, hogy én azért jöttem, mert szeretném, ha Sanyi jobban tanulna, megenyhült. A szülők nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy segítő szándékkal közelít egy pedagógus, hiszen az iskolában az a gyakorlat, hogy akkor érintkeznek a szülőkkel, amikor súlyos probléma van. Ilyenkor behívja a szülőt az osztályfőnök, az igazgató, és amikor bejön az iskolába, azért agresszív, mert így próbálja kompenzálni az eleve kiszolgáltatott helyzetét. A gyereknél is ugyanúgy van. Ha önbizalomhiánnyal, önértékelési problémákkal küzd és szégyenlős, azzal kompenzálja, hogy ő a legnagyobb szájú, a legverekedősebb, ő akar állandóan a figyelem középpontjában lenni. Ha megtaláljuk azt, amiben ő értékes, ha őszinte lehet egy elfogadó légkörben, akkor kinyílik. Ugyanígy vannak a szülők is.

Karászi Csilla: Először ki kell menni a családhoz, és ezután be lehet csalogatni a szülőt az iskolába. Én azt tapasztalom, hogy örömmel fogadnak, mert szükségük van arra, hogy az életükkel büszkélkedhessenek, elmondhassák nekem, hogy vettek egy új kanapét, és megmutathassák, hogyan fonják a kosarat. A művészeti tevékenységük kimagasló, ezt szívesen megmutatják, és lehet is rá építeni. Volt olyan szülő, aki kosárfonó foglalkozást tartott a gyerekeknek délután, sőt a tanterembe is kötöttek dekorációt.

Gadnai Gáborné: Külön szótára és módszertana van annak, hogyan kell a cigány szülőkkel bánni, hogyan lehet őket megnyerni. Sokszor nem lehet tudni, mi volt az a gesztus, amitől feloldódtak. Ha megkérek egy anyukát, hogy hozzon az osztálynak másnapra három szál nádat, azt nem véletlenül mondom neki: titkolt célom van vele, szeretném becsalni az iskolába. A szülő pedig örül, hogy őrá gondoltam, és nem három, hanem hat szálat vagy tizenhatot hoz. Most éppen a pályázat kapcsán működő mandala-festésre hívtam meg az egyik anyukát, akinek nagyon ügyes keze van. Bejött, gyönyörű munkát alkotott, és látszott, hogy nagyon örült, amikor őszinte csodálattal megdicsértem a művét.

Kovácsné Dorogi Mária: Alsó tagozaton még könnyű bevonni a szülőket. Az alsós szülő még pátyolgatja a gyereket, érdeklődik az iskolai történések iránt. Az én szülői értekezleteimen még 90 százalékos a roma szülők jelenléte, de felsőben már visszahúzódnak. A roma családok úgy gondolják, hogy felső tagozatra eléri a gyerek azt az életkort, amikor levehetik a kezüket róla. A Lépésről lépésre program szerint tudatosan vonjuk be őket az iskola életébe, olyannyira, hogy a munkájukra is számítunk, és ezt a szülők el is fogadják. Amikor belekezdünk egy-egy projektfeldolgozásba, ismertetjük a témát a szülőkkel, és kérjük a felajánlásaikat, javaslataikat, hogy ki miben tud segíteni. Így jöttek be szülők kosarat fonni, cigánypogácsát sütni. Ki mihez ért, azt vállalja, és amikor befejezte, mindenki előtt büszke rá. Olyan bizalmi kapcsolat alakul ki így a szülőkkel, hogy arra is megkérnek, segítsek egy hivatalos kérvény megfogalmazásában. Felső tagozaton mindez megszűnik. Mintha egyik pillanatról a másikra teljesen elengednék a gyerek kezét. A gyerekek pedig hihetetlen módon visszaesnek. A Gandhi Gimnázium évente kiválasztja a legjobb képességű negyedikes gyerekeket, akik hatodik után majd a Gandhiban tanulhatnak. Mire odáig elérnek, már csak kettes tanulók! Volt olyan roma származású gyerekem, akit el tudtam vinni a megyei versenyre matematikából, aztán felsőben nem lett belőle semmi. Felső tagozaton több a hiányzás is. Alsóban csak akkor hiányoznak a gyerekek, ha betegek, illetve előfordul, hogy valakinek nincs cipője, vagy kimosták a ruháját. Később azonban előfordul, hogy a serdülő lány összeköltözik valakivel, vagy befogják dolgozni, a fiú elmegy az apjával fát vágni, a nagyobb lány otthon vigyáz a kisebbekre.

Juhászné Vaszil Ildikó: Ez a személyhez való ragaszkodáson is múlik. Alsóban folyamatosan végigkíséri a gyerekeket egy nevelő, felsőben viszont több a tanár, és sokkal kevesebb személyes törődést képes vállalni az osztályfőnök, aki több osztályban is tanít. Ők pedig egy személyhez kötődnek, ha valakit elfogadnak, attól várják a segítséget. Ezért felsőben az osztályfőnök feladata, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje a gyerekeket, hogy minden egyes gyerek érezze, hogy az ő személye fontos az osztályfőnökének. Ugyanakkor viszont el kell fogadni a roma kultúrának azt a sajátosságát, hogy ők 13 éves korukban már felnőttek, hiszen a saját közösségükben felnőttnek számítanak. Nekünk kell alkalmazkodnunk a roma kultúrának ehhez az adottságához, de ez nagyon nehéz, miközben az iskola követelményeihez is tartanunk kell magunkat.

Hogyan lehet ezt a konfliktust feloldani? Képes-e a többségi kultúra talaján létrejött iskola alkalmazkodni ehhez a markánsan eltérő értékrendhez?

Juhászné Vaszil Ildikó: Nekünk kell alkalmazkodnunk. A mi településünk tett erre kísérletet, amikor az új osztály indításával visszahoztuk a saját iskolánkba a fogyatékos gyerekeinket. Ezzel egyidejűleg volt egy szülői értekezlet, ahol az igazgatónő őszintén elmondta, hogy milyen nehézségekre számíthatunk. De ha egy településen élünk, ha a buszon nap mint nap egymás mellett utazunk, az iskolában is el kell fogadnunk egymást.

Vadász Gáborné: Természetesen így van, de ezek nem maradhatnak csak szavak. Hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban? Erről írtam a pályázatomat. Azt tűztem ki célul, hogy nem pusztán roma foglalkozást tartok, mert meggyőződésem szerint az éppen az elszigetelődés egyik állomása. Megint egy lehetőség, hogy eléggé rosszízűen a "romakérdéssel" foglalkozzunk. Én azt szeretném, hogy találjuk meg, hogyan tudunk harmóniában együtt élni, dolgozni, lakni, gondolkodni romák és magyarok, hiszen mindenki magyar, csak az egyik ilyen származású, a másik pedig olyan. Éppen ezért nehezen tudtam a pályázati kiírásban azonosulni azzal, hogy pusztán roma gyerekek csoportjának szól, mert szerintem éppen az lenne a cél, hogy ezek a határok elsimuljanak, eltűnjenek; hogy a kerítést mi magunk bontsuk el. A településen azt látom, hogy azok a roma származású családok, akik már beilleszkedtek a település életébe, és ugyanolyan kultúrával, ugyanolyan szokásrendszerrel élnek, mint a magyarok, még mindig ki vannak téve az előítéletnek. Ha valakivel konfliktusba kerülnek, biztosan az az első reakció, hogy "mert te cigány vagy". Ezért az én pályázati programomban nemcsak romák vannak, hanem hátrányos helyzetű gyerekek, akik együtt töltik a szabad idejüket, együtt vesznek részt a foglalkozásokon.

Rozgonyiné Hajzer Valéria: Ez fordítva is így van. Én szem- és fültanúja voltam a cigány iskolában, ahova nem roma szegény gyerekek is járnak, hogyan alázzák meg és verik meg egy konfliktus nyomán a magyar gyereket. Ez tehát oda-vissza létező jelenség, és éppen ezért lenne jó, hogy ne legyen különválasztva és csak romáknak meghirdetve a program. Én is sokat gondolkodtam rajta, hogyan tudom a kezdeményezésemmel megszólítani a gyerekeket. A hetedikes nehézfiúkat választottam, és még a pályázat megírása előtt megkérdeztem őket, hogy akarnak-e velem dolgozni, beadjam-e egyáltalán a pályázatot. Igazából ők szervezték meg, hogy kik lesznek azok, akik jönnek, és így vannak a csoportban romák, nem romák is. Így lettek ők a csoport, "akik breakelni járnak", merthogy táncolunk, és közben tudunk beszélgetni. Nagyon finoman lehet megérinteni őket. El is bizonytalanodtam, hogy lesz-e valójában a programnak eredménye, mert én ahhoz szerettem volna hozzásegíteni ezeket a fiúkat, hogy képesek legyenek nálunk elvégezni a nyolc osztályt. Ma már tudom, hogy a 16 évesek, bármennyire is szerettem volna megtartani őket, nem tudnak bent maradni az iskolában. Abban viszont tudok segíteni, hogy keresek nekik olyan iskolát, ahol befejezhetik a nyolc általánost.

Kovácsné Dorogi Mária: Én teljes körben megkérdeztem a szülőket a negyedik osztályban, ahol tanítok, és nagyon érdekes volt a tapasztalatom. Amikor ismertettem a programot, volt olyan magyar származású család, amelyiknek annyira tetszett, hogy bekérte magát a csoportomba, ugyanakkor egy roma kislány, aki a családjával már a faluközpontban él, tehát igyekeznek beilleszkedni a magyarok közé, azt mondta, hogy éppen a programban szereplő cigány népismeret és hagyományőrzés miatt az anyukája nem engedi, hogy járjon.

Vadász Gáborné: Én nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet ezt elmondani. Mert roma az, aki annak vallja magát. Csakhogy ők is identitászavarral küzdenek. Amikor segélyhez lehet jutni, akkor nem okoz gondot romának lenni, de amikor megbélyegezve érzi valaki magát, akkor ugyanezt méltán kikéri magának. Én senkinek nem beszéltem a pályázatról, mert a szülők maguk sem tudják, akarnak-e romák lenni vagy nem, ráadásul sok olyan hátrányos helyzetű gyereket fosztanék meg a lehetőségtől, a programtól, a felzárkóztatástól, a mozilátogatástól, akiknek pedig éppúgy a javára válhatna. Ezért meghirdettem, hogy lesz egy ilyen program, és lehet rá jelentkezni. Nevet adtunk a programnak, és jöttek is, nem számoltam, hogy hatan, nyolcan vagy tízen; van olyan délután, hogy huszonöten vagyunk, máskor csak kilencen. Az viszont tény, hogy engem megoldhatatlan feladat elé állított ennek a programnak a kiírás szerinti meghirdetése.

Gadnai Gáborné: Én könnyű helyzetben voltam, mert minden nyáron szervezünk a gyerekeknek roma életmódtábort már négy éve. Itt a részt vevők zöme roma, de vannak magyar gyerekek is. Az életmódtábor áttételesen éppen a roma identitás kérdéséről szól. Tavaly nyáron megdöbbentő volt az az élményem, amikor a gyerekekkel arról beszélgettünk, hogy mit jelent cigánynak lenni. A roma életmódról, szokásokról meséltem nekik. Előbb csak lesunyt fejjel ültek, azután - ahogy tovább meséltem - zavarodott nevetgélés támadt, de ahogy lassan magukra, a saját szokásaikra, kedvenc ételeikre ismertek, egyre jobban felemelték a fejüket, és fokozatosan ráeszméltek, hogy ők tényleg valamit közösen tudnak, és ez jelenti azt, hogy ők cigányok.

Nekem tehát nem volt nehéz a programot elkezdeni, de abból sem csináltam gondot, hogy van a csoportban egy harmadikos gyerek, aki nem roma. Az anyja otthagyta, az apja dolgozni jár, és a gyerek úgy él, mint egy kivert kutya. Minden foglalkozáson ott van, nagyon szereti. Vállalom, hogy ott van, mert a roma gyerekek melegebb családi környezetbe mennek haza, mint ő. Tehát ha egy-egy óra nyugalmat tudok neki adni, már megérte. És ő sem érzi kirekesztettnek magát a romák között.

Tény viszont, hogy ez a kiírás csak roma gyerekeknek szól. A magyar szülők már felvetették, hogy indítsunk programot az ő gyerekeik számára is, amikor a tanítási időn kívül tudok foglalkozni velük.

Karászi Csilla: Amikor meghirdettem a pályázatot, hozzám is jelentkezett egy magyar gyerek, és én sem tudtam neki azt mondani, hogy nem jöhet. Vágyott a többiekkel lenni, és kölcsönösen elfogadják egymást.

A pályázati program keretében mindannyian hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak. Az ő esetükben - és ez a pályázat filozófiája is - a családdal való kapcsolattartás túlmutat a megszokott pedagógus-szülő viszonyon. Hogyan valósítják meg ezt a közvetlenebb kapcsolatot, hol vannak a pedagógus kompetenciahatárai? Hogyan osztják meg a munkát a szociális szféra szereplőivel?

Juhászné Vaszil Ildikó: Sokszor a pedagógus látja el a szociális szakember feladatát, illetve a szülő vagy az önkormányzat helyett felvállal nehéz döntéseket, hiszen egy-egy tarthatatlan helyzet az ő napi munkájában okoz gondot. Ilyen lehet a gyerek ellátatlansága vagy a felszerelés elégtelensége. A volt családi pótlék ma már iskoláztatási támogatásként jár a családoknak, ami azt a célt szolgálja, hogy a szülő megfelelő felszereléssel el tudja látni a gyerekét. Jelezni kell a családoknak, hogy ebből a pénzből kötelességük ezt biztosítani. Volt már rá példa, hogy - jelentve a hiányosságokat - megvonattuk a családtól az iskoláztatási támogatást, bár tudtuk, hogy nagyon nehéz helyzetben élnek. De nem volt más eszközünk arra, hogy figyelmeztessük a családot. A következő hónaptól azután a gyerek rendszeresen és felszereléssel járt iskolába. Mi azalatt az egy hónap alatt, amíg nem kapták meg a támogatást, úgy segítettünk, hogy ingyen biztosítottuk a gyereknek az ebédet az iskolában. Nagyon nehéz lépés volt ez, de azt bizonyítja, hogy egyszer-egyszer akár ilyen drasztikus lépéseket is érdemes megtenni.

Gadnai Gáborné: Ahol a gyermekjóléti és családvédelmi szolgálat jól működik és együtt tudnak dolgozni az iskolával, ott ezek a helyzetek megelőzhetők. Nálunk például bevált a védelem alá helyezés rendszere. Ez azt jelenti, hogy a veszélyeztetett gyerek mellé családgondnokot neveznek ki (ezt a feladatot is általában pedagógus: óvónő, tanítónő vállalja). Ha több jelzés érkezik, hogy egy családban a szülők nem látják el megfelelőképpen a gyereküket, akkor gondnokság alá helyezik a családot, és az iskoláztatási támogatást a családgondnok kapja meg. Ő ezért szerény juttatást kap, de vállalja, hogy könyveli a kiadásokat, elmennek együtt vásárolni, esetleg beosztja a család egyéb jövedelmeit is.

Vadász Gáborné: Én nem vagyok szociális szakember. Amit a tanyasi családjaimmal tettem, jórészt ösztönös volt. De meggyőződésem, hogy a gyerekeik már állami gondozásban lennének, ha nem avatkoztunk volna be, hiszen teljes ellátatlanságban, rendszeres italozás közepette éltek a tanyán a gyerekek. Én is felvetettem a védelem alá helyezés gondolatát, és elkezdtem velük egyfajta húzd meg-ereszd meg játékot. Egy alkalommal fűtetlenül találtam az egész házat, miközben ott volt egy csecsemő, és még öt gyerek mezítláb szaladgált. Felajánlottam, hogy szerzek fát az erdésztől, hogy lábon száradt fát kidönthetnek, de nekik kell összevágni. Tudniuk kell, hogy nekik is tenniük kell magukért valamit. Ettől fogva éreztem, hogy kezdenek elfogadni. Másnap is elmentem hozzájuk, és mondtam, mennyire örülök, hogy be van fűtve. Tehát nyújtjuk a kezünket, de néha el is húzzuk, és egyszer csak lesz belőle valami. Ezek a gyerekek már nem tartoznak a veszélyeztetett kategóriába, de abban a pillanatban, ha kihagyom az "ellenőrzést", a családlátogatást, kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba. A védőnő partner ebben, egymást váltva látogatjuk őket, kérdezzük, hogy miben tudnánk segíteni. Gyakorlatilag mi vagyunk számukra a szociális ellátás, miután a siklósi gyermekvédelmi szolgálat közel ötven kistelepülésen felmondta a szerződést. Viszont az is igaz, hogy egy kistelepülésen ezt a munkát csak személyesen lehet jól végezni. Ha nem rendszeres, állandó kapcsolattartásról van szó, akkor a családok úgy élik meg, hogy egy rajtaütéses, alkalmankénti akcióban számon kérik őket. És igazuk is van, mert ilyen formában a látogatás tényleg semmit nem ér. A gyermekjóléti szolgálatnál rendkívül nagy a fluktuáció; ha mindig más próbálkozik mint családsegítő, az biztosan nem fogja kivívni a bizalmat.

A közoktatásban is felmerül ugyanaz a kérdés, mint a szociális ellátással kapcsolatban: mennyire képesek hozzájuttatni a gyerekeket a szükségleteiknek megfelelő pedagógiai szakszolgáltatásokhoz a nehéz anyagi helyzetben lévő kistelepüléseken?

Gadnai Gáborné: Ha egy gyerek sikertelen a tanulásban, akkor a pedagógus mindig saját magában keresi az okot, mert ezen egyedül ő maga tud változtatni. Mi például számtalanszor elküldjük a diszlexia-, diszgráfiagyanús gyerekeket a nevelési tanácsadóba, akik három hónap múlva hívják be a gyereket, és végső soron nekünk kell megoldani a problémát, még szaktanácsot sem kapunk. Tudom, hogy el lehet végezni a gyógypedagógiai asszisztensképzőt vagy a fejlesztő pedagógus szakot, de nem tudom, hogy képesek vagyunk-e rá, hogy a nyakunkba szakadt pluszfeladatot is ellássuk. Ha segítséget kérek egy feladat megoldásához, akkor az a válasz, hogy menj, tanulj. És fizesd is ki, mert arra viszont nincs pénz; úgyis magadnak szerzed a tudást. Azt kérdem: fel sem merül, hogy nem magamért teszem, hanem a gyerekeknek próbálok segíteni?

Rozgonyiné Hajzer Valéria: Hetedikben robban a magatartási bomba. Az előzménye az óvodába, illetve az alsó tagozatba nyúlik vissza, éspedig a fel nem ismert részképesség-zavarok vagy tanulási zavarok miatt. Hogyha ott orvosolnánk a problémát, ahol keletkezik, akkor nem kellene később megszabadulni a gyerektől. Tehát a súlyos magatartásbeli következmények kialakulásának megelőzésére az óvodában, az alsó tagozatban kell a megfelelő gyógypedagógiai módszereket alkalmazni (ehhez persze meg kell tanulni őket, ahogyan épp az imént volt róla szó). Nem csoda, hogy a gyerek ötödikes korában már kezelhetetlen, ha követhetetlen neki a tanítás, például elvész a térképen, mert nem tudja, melyik a bal és melyik a jobb keze. Én magam keresem azokat a megoldási módokat, amelyekkel a tanulási problémájukat kezelni lehet, hogy 7. osztályban ne ők akarjanak az iskola legvagányabb gyerekei lenni.

Vadász Gáborné: Túl azon, hogy valóban nem találunk a segítséget, de ha volna is segítség, ha egy telefonhívás sikerrel járt és megtaláltuk a megfelelő szakembert, attól az a roma gyerek még nem jut oda, ahol a szolgáltatás működik, tehát gyakorlatilag nem tudja igénybe venni a segítséget. Én például az iskolaérettségi vizsgálathoz szakértőt fogadtam, és kihoztam a faluba a szolgáltatást, majd a számlát letettem az önkormányzat asztalára. Mert ítéletnapig várhattam volna, hogy a roma gyereket elvigyék a tanyáról az iskolaérettségi vizsgálatra. Ugyanakkor logopédiai szűrést is úgy csináltunk az iskolában, hogy személyes ismeretség révén felkerestem egy logopédust, elhoztam magunkhoz az iskolába és kifizettem. A "magad uram" elvét kell követnünk a tanítványaink érdekében. Meg kell találnunk a megoldást, mert ha mi magunk is elmegyünk mellette és legyintünk rá, senki nem fogja elvégezni a feladatot. Legutóbb egy első osztályos roma kisgyereket kellett szakértői bizottság elé küldenem, mert szemmel látható volt, hogy normál körülmények között nem fogja az első osztályt elvégezni. Autóval vitték be a megyeszékhelyre a szakértőhöz, és az önkormányzat kifizette a számlát.

Ezen a téren - nagyon sok lelki tusa és tépelődés után - kezdek megedződni: amelyik önkormányzat iskolát akar, az számoljon azzal, hogy a minőséget is biztosítania kell. Ma még ott tartunk, hogy akarjuk az iskolát, hiszen ha nincs iskola, elnéptelenedik a falu. Csakhogy a fenntartók azt hiszik, még mindig érvényes lehet a régi néptanítói rendszerben megszokott mentalitás, hogy tudniillik "falura jó ez is". Hogy egyetlen tanító vagy tanár tanít mindent, nem baj. Hogy kellene szakos vagy készségtárgyat tanító tanár? Fölösleges luxus. Ifjúságvédelmi felelős? Minek nézem én őket? Annyira meg kell keményedni, hogy az embernek az arca se rezzenjen, amikor letesz egy ilyen számlát. Évekre van szükség, amíg az ember lelkileg megtanulja feldolgozni a kudarcokat és a stresszhelyzeteket. Meg kell tanulniuk kiállni az érték mellé.

A roma oktatás vállalásáért az iskolafenntartó önkormányzatok számára plusznormatíva jár. Ezt az összeget valóban ráköltik a roma gyerekekre az amúgy is forráshiányos kistelepüléseken?

Vadász Gáborné: Nem merem határozottan állítani, hogy igen, mert a nyolcosztályos iskola működtetése eleve olyan hatalmas kiadással jár, hogy a normatíva alapösszege ennek a költségnek az ötven százalékát fedezi. A másik ötven százalékot az önkormányzatnak kell biztosítania, és ez még mindig csak az iskola puszta létére elég.

Kovácsné Dorogi Mária: Én úgy látom, hogy ha be is teszik a közös kasszába azt a pénzt, amit roma normatívaként kapnak, az önkormányzat természetbeni juttatásokkal segíti a diákokat: minden év elején ceruzát, színes ceruzát, filctollat, füzetcsomagot kapnak, vagy a matektanár kap tíz körzőt, azt viszi be az órára, mert anélkül nem tudna tanítani. Van keret arra, hogy elvigyük a gyerekeket színházba vagy arra, hogy kiegészítsük a felszerelésüket.

Rozgonyiné Hajzer Valéria: Ezt én is meg tudom erősíteni két példával. Az egyik a kazincbarcikai Május 1. úti iskola, ahol a roma gyerekek ingyen kapják a tankönyveket, a tízórait, az ebédet és az uzsonnát. Nálunk, a Révai iskolában is megkapják az étkezést és a könyveket is. Az állami támogatást a gyerekekre költik.

Karászi Csilla: Az önkormányzat az év elején nálunk is biztosítja a füzetet, ceruzát, tankönyvcsomagot, illetve folyamatosan az ingyenes étkeztetést, de az eszközök tanév közbeni pótlásával sok gondunk van. Én igyekszem ezeket az eszközöket olcsón beszerezni, és a szülőkkel megbeszélem, hogy az árát apránként hozzák be. Nekünk kell pótolni az elveszett, elhagyott, elrongálódott eszközöket, mert különben nem lesz a gyerekeknek tanszerük.

A pedagógia tartalmi elemeiben is érződik a plusznormatíva hatása? Megjelennek a pedagógia szintjén, a tanórákon a roma diákok speciális szükségleteire adott válaszok?

Kovácsné Dorogi Mária: A korrepetálásokhoz biztosított óraszámba is befolyik a plusznormatívából származó pénz. Az iskola ebből a keretből finanszírozza a kötelező óraszám fölött megtartott korrepetálásokat és szakköröket.

Az iskolánkban alkalmazott Lépésről lépésre program választ kínál az itt felvetődött problémákra. Tudatosan bevonja a szülőket a nevelésbe; átvezeti a gyerekeket az óvodából az iskolába, hiszen az első és második évben nincs osztályozás, írásban értékeljük a gyereket; minden gyereknek egyénre szabott feladatot, megfelelő haladási tempót, ugyanakkor sikerélményt, egyéni megerősítést tudunk biztosítani. A témákat projektek keretében dolgozzuk fel, és ezek között szerepel a cigányság eredete. Ezt is az egész osztállyal együtt tárgyaltuk, mint a többi projektet, és teljes természetességgel fogadták. Tehát a Lépésről lépésre program minden tekintetben bevált a roma gyerekek tanításában. Ezért a Soros Alapítvány gondozásában erre építve kifejlesztettek egy romaprogramot is.

Gadnai Gáborné: Nálunk az osztályban a romaság és a magyarság kérdése mindig egyszerre téma. Amikor osztálykeretben a magyarok eredetéről beszélünk, ezzel párhuzamosan megbeszéljük a cigányság eredetét is, mivel az osztály fele cigány, fele magyar.

Karászi Csilla: Én arra fektetem a hangsúlyt, hogy a roma diákjaim jobban ki tudják fejezni magukat, és meg tudják mutatni a művészetüket. Szituációs játékokat, kommunikációs játékokat játszunk. Meg is volt az eredménye, mert az egyik kisfiú első lett a körzeti mesemondó versenyen. Az anyukája elsírta magát, amikor megmondtam neki. Azt mondta, ez az egyetlen öröme az életben.

Mit nyújtott Önöknek - ennyi tapasztalat birtokában - a KOMA által szervezett és a területi családsegítő központok által lebonyolított háromnapos képzés és felkészítő tréning?

Rozgonyiné Hajzer Valéria: A miskolci képzésen igyekeztek sok gyakorlatias információt adni, illetve velünk csereberéltetni. Engem feltöltött az, hogy olyan kollégákkal beszélgethettem, akik ugyanazt csinálják, ugyanazokkal a görcsökkel, kételyekkel, örömökkel találkoznak. Ez megerősített abban, hogy lehet ezt jól csinálni, csak szükséges a töltekezés. A kiégés ellen mindenképpen szükségünk van egymás támogatására, simogatására. Én úgy mentem el a képzésre, hogy fájt a szívem, mert előtte egy családlátogatáson láttam, hogy milyen nyomorban él a gyerek. Azt gondoltam, nem is csodálkozhatok azon, hogy a gyerek az iskolában olyan, amilyen, sőt még jó is, hogy csak ilyen. Amikor megmutatták filmen, hogy az ózdi Hétes-telep még ettől is nyomorúságosabb, és az iskola mégis nap mint nap elszánt, heroikus küzdelmet vív. Ez megerősített abban, hogy érdemes ezt csinálni. Vagy amikor a kollégáim elmondták, ki hogyan vezet csoportot és milyenek a gyerekek, láthattam, hogy van jobb és rosszabb helyzet is. Ezt a tapasztalatcserét tartottam nagyon fontosnak, mert azóta nem érzem magam egyedül.

Vadász Gáborné: A szociális háló lehetőségeinek ismertetése nekem sokat adott. A rendeletek, törvények, támogatások rendszerének tudatosítása és az, hogy ezt konkrét információkkal is kiegészítették arról, hogy mikor hova, kihez fordulhatok segítségért. Megkaptuk azok telefonszámait, neveit, akiket kereshetünk. Ez nekem nagyon nagy segítséget jelent, hiszen lenn a déli végeken gyakran magányosnak érzi magát az ember.

Kovácsné Dorogi Mária: Amikor a délutáni csoportfoglalkozásokon megoszthattuk egymással a gondolatainkat, az olyan volt, mint amikor a terhet leveszik az ember válláról. Megtapasztaltam, milyen jó az, ha meghallgatnak. És azt is, hogy más is ugyanabban a cipőben jár, és nem vagyok egyedül.

Juhászné Vaszil Ildikó: Nekem fontos, hogy megismerhettem azokat az embereket, akik szintén vállalják ezt, és tudom, hogyha elakadok, kihez fordulhatok, kitől kapok segítséget. Itt nem a szociális hálóról van szó. Sokkal inkább olyan ember tapasztalatára vágyom, aki hozzám hasonló munkát végez. Hogyan oldaná meg ő a problémámat. Nagyon kevés a lehetőség az eszmecserére, és szorgalmazni kellene, hogy minél több ilyen legyen. A képzésen szerzett ismeretségek kapcsán már fordultak hozzám segítségért és én is fordultam másokhoz. Tehát a gyakorlati, tapasztalati oldalon van szükségünk igazán megerősítésre. Ebből kaptunk ízelítőt a kiscsoportok keretében a képzésen, de ez kevés.

Mikor tartaná eredményesnek, sikeresnek azt a féléves munkát, amit a csoportjával megkezdett?

Gadnai Gáborné: Ha azok a gyerekek, akik most a csoportba járnak, évvesztés nélkül továbbmennének, és azok a szülők, akiket most beédesgettünk az iskolába, továbbra is jó kapcsolatban maradnának velünk. De nekem már az is nagy siker, ha tudok a gyerekeknek olyan nyugodt, jó órákat biztosítani, amit otthon nem kapnak meg.

Vadász Gáborné: Akkor fogom sikeresnek tartani a munkámat, ha a gyerekekkel együtt töltött délutánok, a békesség és a harmónia állandósulni látszik a roma és a magyar gyerekek között. Másrészt ha a csoportomban lévő négy kisgyerek szerencsésen felsőbb osztályba léphet, az elégedettséggel töltene el. Nagy eredmény lenne ha a tanyasi családjaim egyre ritkább látogatások mellett is képesek lennének a normális életvitelre, illetve a gyerekeik normális ellátása folyamatosan biztosítva lenne.

Kovácsné Dorogi Mária: Én azt szeretném elérni ezzel a programmal, hogy megállják a helyüket a tanulásban; szeretném megtanítani őket tanulni, segíteni abban, hogy a felső tagozaton önállóbban is képezni tudják magukat. Szeretném velük megismertetni, hogy honnan jöttek, átadni ismereteket a népükről, hogy büszkék lehessenek a roma származásukra, mert sajnos semmit nem tudnak a saját kultúrájukról.

Karászi Csilla: Én már most is elégedett vagyok, ha látom a boldog gyerekarcokat a program során. Azt szeretném megélni a gyerekekkel, hogy vannak olyan területek, ahol ők is sikeresek tudnak lenni, és ebbe beleértendő a tanulás is. Hiszen az már önmagában siker, ha valamit jól megtanulnak. Ha a program kapcsán megéreznék a siker ízét, én elégedett lennék.

Juhászné Vaszil Ildikó: Az én pályázatom drogprevenciós pályázat, amely felsős fiúknak szólt. Sajnos van közöttük olyan gyerek, aki már most elkezdte a dohányzást és a ragasztózást. Nekem az lenne a siker, ha nem kellene többé ezt tapasztalnom. Szeretném, ha a fiúk megismernék önmagukat, elfogadnák, és megtanulnának nemet mondani. Tanulmányaikban a szövegértésre fektetem a hangsúlyt, szövegeket olvasunk, és próbálom megfejteni, mely szavaknál akadnak el, hogy miért értelmezik félre a kifejezéseket. A szövegértési nehézségeiken mindenképpen segítenünk kell. Hiszen ha mi meghallgatunk egy előadást és nem értünk egy szót, lehet, hogy mi is leblokkolunk, és nem tudunk tovább figyelni, ők pedig százszorta több ilyen szóval kerülnek szembe.

Rozgonyiné Hajzer Valéria: Akkor lenne sikeres a program, ha a fiúknak ebben az évben nem lenne több rendőrségi ügyük, nem mennének rapportra többet az igazgatóhoz, nem törnének össze több dolgot az iskolában, és az alkoholfogyasztásuk a minimálisra szorulna vissza. Azt nem várom, hogy egyáltalán ne igyanak, hiszen ismerjük annak a fogadalomnak a komolyságát, hogy "soha többet nem iszom"; de legalább maradjon meg szociális ivó szintjén, amikor jól érzi magát.

Sok sikert kívánunk Önöknek és tanítványaiknak a megkezdett munkához!

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.