2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2000 február

"Egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához az oktatáson át vezet az út" -- Kerekasztal-beszélgetés a vajdasági magyar iskolaügy változásairól, gondjairól, lehetőségeiről

2009. június 17.

"Egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához az oktatáson át vezet az út"

- Kerekasztal-beszélgetés a vajdasági magyar iskolaügy változásairól, gondjairól, lehetőségeiről -

Két, korábban a Vajdaságban élő és tanító egyetemi tanár beszél a vajdasági oktatásügyről, benne a magyar nyelvű tanítás helyzetéről, a tanító- és tanárképzésről, -továbbképzésről, a tananyagról és a tankönyvellátásról, a magyarországi szakmai kapcsolatokról, valamint a vajdasági magyar nyelvű oktatás jövőjéről.

A beszélgetés résztvevői: Varga Zoltán tanszékvezető főiskolai tanár és Bogner István egyetemi docens. A beszélgetést Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván vezette.

- Bár a beszélgetés színhelye Veszprém, mindkettőjük mögött több évtizednyi pedagógiai gyakorlat áll, melyet különböző vajdasági oktatási intézményekben szereztek. Beszéljenek először erről a múltról!

Varga Zoltán: 1994 februárjáig a szabadkai pedagógiai akadémia (voltaképpen tanítóképző főiskola) igazgatója voltam, azt megelőzően az Újvidéki Egyetem rektorhelyettese. Eközben a politikai életbe is belesodródtam. 1990-től, az első többpárti választásoktól kezdve négy évig a vajdasági magyar politikai szervezetnek, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek az országgyűlési képviselője voltam, majd ezt követően a Vajdasági Magyar Szövetség alapító tagja. Mandátumom 1997 januárjáig szólt, de időközben Milo<212>evic elnök feloszlatta a parlamentet, én pedig igen gyorsan, 1994-ben az utcára kerültem. A szerb kormány minden indoklás nélkül leváltott, így arra kényszerültem, hogy áttelepüljek Magyarországra, s 1994. február 1-je óta főiskolai tanárként dolgozom a bajai Eötvös József főiskolán.

Bogner István: A Veszprémi Egyetem Német Tanszékének vagyok a docense, valamint Szabadkán egyrészt a Tanítóképző Kar, másrészt a Műszaki Főiskola némettanára. Én is Szabadkán tanítottam a Pedagógiai Akadémián német nyelvet. Valamivel tovább sikerült még ott maradnom. Varga Zoltánt követte egy igazgatónő, aki egyben a rendőrfőnök felesége volt, és azt a feladatot kapta, hogy robbantsa szét a szabadkai Óvó- és Tanítóképző Főiskola magyar tagozatát. Pár hónap múlva válaszút elé állított: vagy minden héten három napot töltök az iskolában, naponta nyolc órát, amely a felsőoktatásban merőben szokatlan volt, vagy távozom. Ekkor már meghívott vendégelőadóként tanítottam a szegedi József Attila Tudományegyetemen. A vége az lett, hogy Szabadkán megköszöntem az együttműködést, mert jobbnak láttam eljönni. Így kerültem át Szegedre, majd ide Veszprémbe tanszékvezetőnek, ugyanakkor még maradtam Szabadkán a Műszaki Főiskolán. Nem is annyira anyagi okokból, hanem, mert ott elég szép számban vannak még magyar gyerekek, és ha elmegyek, biztosan hoztak volna oda valakit, akinél a németet a gyerekeknek nem magyarra kellett volna fordítaniuk, hanem szerb nyelvre, és gondoltam, így valamit mégis tudok értük tenni. Vállaltam az állandó utazást Veszprém és Szabadka között. Mindkét helyen csak németet tanítok.

- Kétfajta tendencia érezhető a Vajdaságban. Az egyik már évek óta az, hogy minden jugoszláviai nép megpróbál magának valami önállóságot kivívni. Ennek véres következményei voltak már évekkel ezelőtt is. Tudjuk, hogy néhánynak sikerül, de a magyaroknak nem, mert autonómiáról hallani sem akar az államvezetés. A másik szempont viszont - és ez Magyarországról is hatott - az Európába menetelés, ami egyfajta liberalizálódást, asszimilálódást is jelent. Tehát így két tűz közé kerülve nagyon nehéz bármit is csinálni. Hogyan érzékelte ezt annak idején a pedagógia, és mi változott azóta?

Varga Zoltán: Az utóbbi évtized pedagógiai gyakorlatát végigkíséri egy tendencia: a kisebbségi magyar nyelvű oktatás leépülése. Milo<212>evic 1989-ben gyakorlatilag magához ragadta a hatalmat, és azóta megfigyelhetünk egy olyan folyamatot, amely a magyar nyelvi oktatást valamiképpen leírja. Ez annál inkább meghökkentő, mert a 60-as években egészen ellentétes irányzat kezdődött. Mindazokon a településeken, ahol a magyarság jelentősebb számban él, a szerb és egyéb délszláv ajkú tanulók is az anyanyelvivel megegyező óraszámban tanulták a magyart, nem idegen nyelvként, hanem az ottani megnevezés szerint mint a környezet nyelvét. Akkor úgy éreztük, olyan bikulturális légkör kezd kialakulni, amely egyértelműen és hosszú távon biztosítja a kisebbségek, így a vajdasági magyarság számára is a teljes egyenjogúságot, és gátat vet minden asszimilációs törekvésnek. 1989-től kezdve viszont az állandó leépülésnek vagyunk a szemtanúi. Ez megnyilvánul mindazokon a területeken, ahol az oktatás jelen van, egyrészt oly módon, hogy egyre kevesebb iskolában folyik a kisebbség nyelvén oktatás, helyette a kétnyelvű oktatás elemei jelennek meg.

Másrészt a tankönyvkiadás, amely valaha tartományi szinten biztosította a vajdasági magyarok számára a tankönyveket - magyar nyelvűeket is -, megszűnt önálló intézményként létezni, s a belgrádi tankönyv- és tanszerkiadó vállalat kihelyezett fiókja lett. Gyakorlatilag a pedagógusképzést is felszámolták, a magyar nyelvű tanítóképzés mellett a tanárképzést is teljesen megszüntették. És amíg korábban jó néhány egyetemi karon magyar nyelvű lektorátus működött (pl. Szabadkán az építészmérnöki karon, Újvidéken a jogtudományi karon, a természettudományi karon), lassan ezeket is leépítették. A legsúlyosabb csapás akkor érte a vajdasági magyar oktatást, amikor teljes egészében minisztériumi irányítás alá helyezték az oktatás egészét. Ez azt jelenti, hogy az általános iskola igazgatójától az egyetem rektoráig mindenkit a művelődési, illetve a közoktatási miniszter nevez ki. Ebből pedig az következik, hogy gyakorlatilag azok jönnek számításba a vezető tisztségekre, akik egyértelműen a hatalmi párt képviselői. A szakértelem, a szakmai rátermettség, a nyelvismeret - mondjuk a kisebbségi nyelvismeret - most már egyáltalán nem jelent semmit. Ha csak szabadkai viszonylatban megvizsgáljuk az általános iskolai igazgatók nemzetiségi összetételét, akkor látjuk, hogy - tudtommal - 24 általános iskolából két iskolában maradt magyar igazgató, ők egyértelműen a hatalmi párt emberei. Szabadkán kb. 50%-ban élnek magyarok, de ha ezekhez hozzászámítjuk az ott élő horvátokat, akiket el sem akarnak ismerni nemzetiségként (gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásuk nem is létezik), akkor a magyarok és a horvátok a lakosság 80 vagy annál több százalékát teszik ki. De vannak települések, ahol a magyar kisebbség aránya ennél is nagyobb. Még az sem számít, hogy az illető intézmény vezetője, például az iskola igazgatója ismeri-e a kisebbségi nyelvet vagy sem. A környezetnyelv tanítása gyakorlatilag megszűnt. Engem ez nagyon bánt, mert hosszú éveken keresztül ez volt az a szűkebb terület, amellyel foglalkoztam. Egyik kedves barátommal, Horváth Mátyás főiskolai tanárral tankönyvek sorát írtuk: a gimnáziumok III-IV. osztálya számára és az általános iskolák számára környezetnyelvi tankönyvet. Éveken keresztül kb. 25-30 ezer délszláv anyanyelvi tanuló tanulta heti néhány órában a magyar nyelvet. Úgy éreztük, ezzel szinte egyedülálló európai modellt valósítottunk meg, de sajnos 89-től ez is teljesen megszűnt. Mára egy nagyon sajátos módszert alakítottak ki: sok helyütt nem tiltják meg a magyar nyelv oktatását, de nem biztosítanak ehhez költségvetési támogatást. És melyik az a munkaszervezet, oktatási intézmény, ahol a pedagógusok elfogadják azt, hogy a fizetésük kárára esetleg a kisebbségi nyelvet tanítsák?

- A kisebbségi törvény szabályozza, hogy 15 fő fölött biztosítani kell a magyar tanárt. Hogyan létezik az, hogy ilyen esetekben mégis szerb tanárok kerülnek a katedrára?

Varga Zoltán: Az igazgatók egyszerűen nem hirdetik meg a pályázatot olyan lapokban, amelyekhez mindenki hozzáférhet, hanem csak egy nagyon szűk körben, tehát gyakorlatilag a pedagógusok nem is értesülnek róla. Másrészt tudni kell, hogy a pedagógusképzésben egyáltalán nincs főiskolai szint, vagyis a tanárképző főiskoláknak megfelelő intézmény nem létezik.

Bogner István: Illetve most újra beindult. Azelőtt volt tanítóképzés Szabadkán. Aztán megszűnt, csak óvóképzés maradt. Utána átvitték Zomborba a tanítóképzést, de ez elhibázott lépés volt, mert a pedagógiai gyakorlatot nem lehetett megvalósítani, mivel nem volt meg a természetes nyelvi környezet. Másrészt Zomborban a magyarság már csak igen kis számban él, s jelentős részük asszimilálódott.

- Tehát a szabadkai tanítóképzés újraindítása előrelépésnek tekinthető?

Bogner István: Valóban előrelépés. Sokan vannak, akik olyan álmokat dédelgetnek - talán lesz is belőle valami -, hogy önálló magyar tanárképzés legyen Szabadkán. Jelenleg a szerb tagozattal közösen működik.

- Ha ilyen hézagos volt a tanárképzés, volt-e megfelelő létszámú tanár az anyanyelv és a környezetnyelv tanításához?

Varga Zoltán: Az újvidéki bölcsészettudományi kar első évfolyamára a magyar tanszéken évente 34-40 hallgatót vettek föl. Ez általában fedezte a Vajdaság szükségleteit. A gyakorlat ellenben azt mutatja, hogy más tantárgyakból mind a bölcsészettudományi, mind a természettudományi karon már teljes mértékben szerb nyelven folyt az oktatás, holott a magyar nyelvű oktatás ott is fontos lett volna. Sőt nem volt lektorátus sem, tehát csak a magyar ajkú pedagógus nyelvi igényén múlt, hogy megismerkedett-e a magyar szakterminológiával, művelte, felhasználta-e azt. Ha nem volt igénye erre, nem érdekelte, hogy milyen nyelvi formában fejezi ki magát, csak a tartalom volt a lényeges. De a tanítási gyakorlatban ez súlyos következményekkel járt. Mert ha a kétnyelvű oktatást leszűkítjük egyetlen tantárgyra, akkor nem lesz eredményes. Minden egyes tantárgy keretében igényes nyelvi követelményeket kell támasztani. Ez azonban hiányzik. Egyébként, ha megfigyeljük a tévében, rádióban nyilatkozó vajdasági magyar polgárokat, hallhatjuk, hogy bizony nyelvi és beszédkultúrájuk elég alacsony szintű. A kétnyelvűség elemei is jelen vannak beszédükben, és ez annak is következménye, hogy gyakorlatilag az általános iskolától kezdve a középiskolán át két nyelven folyik az oktatás. Meghirdették az ún. kétnyelvű oktatás elvét azt hangsúlyozva, hogy ezzel szélesebbre tárják a lehetőségeket a kisebbségek előtt, valójában azonban szűkítették.

- A kétnyelvűséget többféleképpen lehet értelmezni?

Varga Zoltán: A 60-as évek elejétől Szabadkán, akkor még Újvidéken is, az önálló Vajdasági Autonóm Tartomány keretében működött egy Pedagógiai Intézet, amely öt éven keresztül többféle modellel kísérletezett. Az egyik modell szerint a tantárgyakat vagy a tantárgyak egy részét magyar nyelven, más részét szerbül tanították. A másik elképzelés szerint minden egyes órán szerbül és magyarul is tanítottak. Az arányt persze állandóan változtatták. Az ötéves ciklus után, amikor felmérték az eredményeket, megállapították, hogy az ismeretszerzést gyakorlatilag a nyelvtanulásnak rendelték alá. Tehát azért, hogy a tanuló megtanulja a szerb, tehát a többségi nyelvet, tulajdonképpen az ismeretek alacsonyabb szintjével kell fizetnie.

Jól tudjuk, hogy az anyanyelven szerzett ismeretek a legerősebbek, a legszilárdabbak. Azért is kellett ezt szem előtt tartani, mert később már el is tekintettek ettől a szabadkai modelltől, és minden egyes intézményben abból indultak ki, hogy ha az illető tantárgyból nincs megfelelő képesítésű magyar pedagógus, akkor majd biztosítják olyannal, aki azt szerb nyelven tanítja.

- Hogyan hatott ki mindez a tanárképzésre?

Bogner István: A szabadkai óvónőképzőben megmaradt anyanyelvi tantárgyként a magyar nyelv, a pedagógia, a gyermek- és ifjúsági irodalom, de minden egyéb tantárgyat ma már szerb nyelven tanulnak a hallgatók. Az újonnan megalakult zombori tanítóképző karon az a tendencia, hogy szinte minden tantárgyat magyarul tanítsanak. Jó lenne ez, de pillanatnyilag még nincsenek hozzá tanárok. Ezért mindenkit mozgósítottak - főként nyugdíjasokat -, akinek van tudományos fokozata, hogy ott tanítson. Ez csak egy ideig tartható. Csak egy példa: amikor a pedagógiai akadémián szükségünk volt pszichológusra, kiderült, hogy egy-két nyugdíjast kivéve egyetlen magyar pszichológusunk sincs.

- Magyar irodalomból például mit tanítanak a vajdasági magyar iskolákban? Az irodalomnak melyik részét? Főként a vajdasági magyar irodalmat?

Varga Zoltán: Nem. Valaha Újvidéken a Tankönyvkiadó Intézetben heten, nyolcan dolgoztak a magyar szerkesztőségben a magyar tankönyveken. Mióta megszüntették az önállóságát, egyetlen szerkesztő dolgozik ott. Ő nagyon jól tudja azt, hogy én Magyarországon élek, ennek ellenére az általam írt 7., 8. osztályos olvasókönyvek újabb és újabb kiadásban jelennek meg. Nem tette közhírré, hogy én Magyarországon élek, mert akkor rögtön kidobták volna őt is meg a könyveimet is. Válaszolva a kérdésre: az irodalmi anyag 60%-át a magyar irodalom legkiválóbb képviselői adják.

- Nem csak a vajdaságiak?

Varga Zoltán: Nem, semmiképpen. Kb. 15%-ban szerepel a vajdasági magyar irodalom, és a megmaradt kb. 20-25%-ban egyéb, a Vajdaságban élő nemzetiségek irodalmából és a délszláv irodalomból legalább a legreprezentánsabb képviselők. A világirodalomból csak egy-két alkotó van jelen. A középiskolában is tanulnak természetesen magyar irodalmat, az anyaország legkiválóbb irodalmi alkotásait, kisebb részben a vajdasági legkiválóbbakat és világirodalmat, de a délszláv irodalom képviselői ott már nem szerepelnek. Önálló tantárgyként azonos óraszámmal a szerb nyelv keretében tanítják a délszláv, a szerb irodalmat.

- Tanítják-e a vajdasági iskolákban a szlovéniai vagy horvátországi írókat?

Varga Zoltán: Gyakorlatilag egyáltalán nem. Ez esetben a politikai koncepció érvényesül. Korábban már meghatározták, kiket taníthatnak. Ivo Andric műveit például tanították, mivel egyetemes érték, és korábban élt. Ellenben ma a legkiválóbb horvát írók már nem szerepelnek. Szinte nem is akarnak beszélni róluk. Olyan a helyzet, mint a nyelvvel kapcsolatosan. 1952-ben az újvidéki nyelvészkongresszuson elfogadták, hogy a szerb-horvát és a horvát-szerb egységes nyelv, amely két nyelvváltozatban él. Egy horvát-szerb és egy szerb-horvát változatban. Ezt követően, amikor a politikai események miatt Jugoszlávia széthullott, nemcsak a szerbek, hanem a horvátok is saját nyelvüknek tekintették. És attól a perctől kezdve a horvát írókat, függetlenül az értéküktől, már nem tanították. A legkiválóbb szlovén írókat sem fogják tanítani, például Cankart, mert itt politikai szempontok döntenek. És ha korábban teljesen szabad keze volt egy tankönyvszerkesztőnek, a helyzet megváltozott, mert meghatározzák a szerzőt, sőt most már a művet is. Én megpróbáltam például a 48-as szabadságharcról egy Jókai-regényrészletet becsempészni a könyvembe, de kivágták belőle.

- Mi a helyzet a történelemmel és a földrajzzal? Magyarország történelmét és földrajzát tanulják a magyar iskolákban?

Bogner István: Magyarország földrajzát kevésbé. Amikor a gyerekeim jártak iskolába nagyon részletesen tanulták az 1943-ban megalakult Jugoszlávia földrajzát, ezenkívül általános földrajzot, amely a Jugoszlávián kívüli területeket tárgyalta, de Magyarországot külön nem említették meg részletesen. Ez a magyar iskolákra vonatkozott. Közép- és Dél-Európát ilyen formán nagyobb régiókban mutatták be. A 60-as, 70-es években a magyar gimnáziumokban a magyar gyerekeknek is szerbül tanították a történelmet, hogy könnyebb legyen a leendő egyetemistáknak elsajátítaniuk a szerb nyelvet. Egy idő után azután a szülők kérésére visszatértek a magyar nyelvű történelemtanításhoz. A többi tárggyal kapcsolatban is ez volt a helyzet: eleinte nem volt magyar énektanár, tornatanár, hát akkor tanulják szerbül. Az idegen nyelv oktatásában is összevonták a magyar és a szerb nyelvet. A kollégák közül soknak kényelmesebb volt valamit egyszer elmagyarázni, hiszen a magyar gyerek úgyis tud szerbül, akkor elég, ha csak szerbül mondják. És így szépen belopták a szerb nyelv túlsúlyát az oktatásba.

- A történelmet tehát magyar nyelven is lehet tanítani. És Magyarország történelmét?

Bogner István: Bátorság kell hozzá. Szabadkán van a gimnáziumban egy történelemtanár, aki ezt nagyon bátran és merészen csinálja.

- És a Magyarországot tárgyaló tankönyv milyen nyelvű?

Bogner István: Ilyen tankönyv nincs. Magyarország földrajzáról és történelméről nincs tankönyv. Sőt volt egy időszak, amikor tilos volt bármilyen anyaországi tankönyvet használni.

Varga Zoltán: A 60-as években volt egy fontos vállalkozás: egy pozsonyi-budapesti-újvidéki tankönyvkiadó közös, egységes tankönyveket (pl. a környezetnyelv tanulásához képeskönyveket) adott ki három országban. A hatalom úgy reagált erre, hogy ha a magyarság nem fogadja el a kétnyelvű modellt meg azt, hogy a többségi nyelvet tökéletesen elsajátítsa, akkor önmagát gettóba zárja, kizárja abból a lehetőségből, hogy az ország bármely területén éljen, munkát keressen, leszűkíti a mozgásterét és így tovább. De ez megint semmi egyebet nem szolgált, mint azt, hogy az asszimilációt felgyorsítsa. Aki nemzeti kisebbségként élt, az tudja, hogy egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához egyértelműen az oktatáson át vezet az út. Ez a legdöntőbb tényező. Ezért a hatalom próbálja a szülőt meggyőzni, hogy már az általános iskolától kezdve sokkal jobb lesz a gyereknek, ha többségi nyelven kezd tanulni, mert magyarul, vagyis a kisebbség nyelvén úgyis tud. Ezzel megindul az asszimilációs folyamat. Van ugyan egy nagyon kis réteg, amelyik képes lesz két nyelven azonos szinten kommunikálni, ez azonban csak kis százalék. A többség nem tanulja meg egyik nyelvet sem rendesen, hanem gyakorlatilag folyamatosan kialakít magában egy olyan nyelvi kompetenciát, amelyik sem nem anyanyelvű, sem nem többségi nyelvű, két nyelven beszél, de gyakorlatilag két fél nyelven.

Visszatérve a tankönyvekre: a Vajdasági Magyar Szövetség néhány középiskolai és egyetemi tanár segítségével középiskolai füzeteket adott ki matematikából, fizikából, kémiából stb. Megpróbált a kiadványsorozattal szellemi mankót nyújtani a középiskolásoknak. Ez legális volt, mert nem számított állami kiadványnak, hiszen egy szervezet vállalta magára a költségeket. Ezt bizonyos mértékig az Illyés Alapítvány is támogatta. Ezzel próbálták valamiképpen biztosítani a magyar nyelvű tanítás folyamatosságát.

- Tankönyvtámogatást kapnak a gyerekek?

Varga Zoltán: Ösztöndíjat kaptak valamely intézménytől, vállalattól, vagy pedig aki akart, felvehetett tanulmányi kölcsönt, melyet tanulmányai befejeztével vissza kellett fizetnie. Erre létrehoztak egy gazdasági alapot, de pillanatnyilag Jugoszláviában ez sem létezik.

- A tanártovábbképzésnek igen jó hagyományai voltak: vajdasági tanárok jöttek Magyarországra, magyarországi tanárok mentek a Vajdaságba. Most mi a helyzet a magyar tanárok továbbképzésével?

Varga Zoltán: Magyarországon, amennyire én ismerem a helyzetet, megtartották ezt a formát, sőt most már sok új területen is indítanak különböző nyári továbbképzési tanfolyamokat. De a kölcsönösség nincs már meg, tehát Magyarországról már nem mennek előadók, mert ezt nagyon megnehezítették. A tankönyveket és segédkönyveket pedig nem engedik behozni.

- A szerb oktatási hatóságok nem szerveznek a magyar tanárok számára továbbképzést?

Varga Zoltán: Nem. Szabadkán egy kisebb csoport megszervezi, és előadókat is hív. Egy-két magyarországi előadó is átjön főleg a magyar tanszékekről, de ez nem központi intézkedés. Néha a Vajdaság területéről is jönnek néhányan, főleg irodalmi és irodalomtörténeti témákat adnak elő.

- A szerb tanároknak sincs továbbképzésük?

Varga Zoltán: Köztársasági, tartományi szinten vannak továbbképzési formák, de lassan azok is eltűnnek. De ennek nem az az oka, hogy nem akarják megrendezni, hanem az intézmények egyszerűen képtelenek biztosítani hozzá az anyagiakat. Nagyon sok iskolás Szabadkára sem tud beutazni, hogy tanulmányait a középiskolában folytassa, mert a szülők képtelenek a havi vonatjegyet kifizetni. Ez a szörnyű valóság.

- A horvátországi vagy szlovéniai pedagógusokkal van-e valamilyen kapcsolatuk?

Varga Zoltán: Nincsen. Ma nehezebb Horvátországba vagy Szlovéniába vízumot kapni és elutazni, mint eljutni Németországba.

- Mi a véleményük a magyarországi oktatásban bekövetkezett változásokról?

Bogner István: Most már ugyan kevésbé vagyunk benne a vajdasági gyakorlatban, csak egy kisebb csoporttal van kapcsolatunk, de azt azért látjuk, hogy ahhoz a káoszhoz képest, ami a vajdasági oktatásban uralkodik, a magyarországi oktatási rendszer sokkal áttekinthetőbb és jobban megszervezett. Volt egy időszak, amikor egyértelműen fölnéztünk rá. Az elmúlt években az állam igyekezett minden kapcsolatot megszakítani a magyarországi oktatással. Nem engedik be a tankönyveket, nemcsak hogy nem szabad magyar tankönyvekből tanítanunk, de még a tanárnak sem szabad használnia a felkészüléskor. Listákat kell beadni arról, hogy milyen segédeszközöket használunk. A vajdasági magyar lakosság jobban bízik a magyarországi oktatásban, hiszen nagyon nagy számban jönnek át diákok Magyarországra tanulni.

Varga Zoltán: És nemcsak középiskolákba jönnek át, hanem általános iskolákba is. Ugyanis kialakult az a vélemény, hogy ha valaki később magyarországi egyetemen vagy főiskolán akar tanulmányokat folytatni, akkor nem elegendő a vajdasági középiskolában megszerzett tudás. Szerencsére működik egy olyan intézet Magyarországon, amely egyéves, úgynevezett 0-ik évfolyamon biztosítja a felkészítést az egyetemi felvételre. De létezik negatív diszkrimináció: a Vajdaságból érkező, középiskolát végzett tanulók középiskolai eredményét az egyetemen nem ismerik el, hanem a felvételi vizsgán elért eredményt szorozzák meg kettővel. Ez kb. 10%-os hátrányt jelent. És éppen ezért néhány népszerű egyetemi karra nagyon nehéz a vajdasági magyaroknak bejutniuk. Igen jó az a tendencia, hogy a fiatalok Magyarországon egyetemi tanulmányokat folytatnak, ugyanakkor ez nagy veszélyt is hordoz magában: a diákok 90%-a nem tér vissza a Vajdaságba, ugyanis egzisztenciális szempontból semmilyen távlatot nem látnak otthon. Kb. 50 ezerre becsülhető azoknak a vajdasági magyaroknak a száma, akik jelenleg Magyarországon élnek, közöttük nagyon sok az alkotócsúcsán lévő értelmiségi, akik bizony otthon nagyon hiányoznak.

Bogner István: Sajnos a jugoszláv állam is megtesz mindent, hogy megnehezítse azok visszatérését, akik Magyarországon fejezték be felsőfokú tanulmányaikat. Borzasztóan nehézkes és költséges a diploma honosítása. Az is előfordul, hogy nemcsak a leckekönyv másolatát kérik, hanem néha az egész tantervet, persze szerbre fordítva. Egy 60-70 oldalas tanterv magyarról szerbre fordítása rendkívül idő- és pénzigényes.

- Talán azért is jönnek ide diplomát szerezni a fiatalok, mert attól félnek, hogy nem állják meg a helyüket az otthoni felsőoktatásban?

Varga Zoltán: Nagyon jól megállják a helyüket. Az újvidéki egyetemen a tíz legjobb hallgató közül általában hét-nyolc a magyar.

- Jelenleg hogy látják innen a vajdasági oktatásügy helyzetét?

Varga Zoltán: Gyakorlatilag teljes stagnációban. Ennek két oka van. Politikai törekvésként - és ez összefügg az általános jugoszláviai politikával is - érzékelhető az a szándék, hogy Jugoszlávia, de főleg Szerbia nemzetállam legyen, ehhez pedig a nemzeti kisebbségeket lassan szét kell zilálni. De gazdasági tényezők is közrejátszanak, egy elszegényedett országban az oktatás színvonala sem emelkedhet.

Bogner István: Sokat segítene, ha a Magyarországon végzett értelmiségiek visszatérnének. A magyar pedagógusok esetében különösen tragikus a helyzet, hiszen 2001-ig mintegy 60-an vonulnak nyugdíjba, és ezt a nyomasztó tanárhiányt nincs honnan pótolni. Igaz, jelentősen csökkent az általános iskolások száma, hiszen amíg 1959/60-ban a 45 ezret is meghaladta, 1997/98-ban már csak 21 ezer 400-an voltak. Jelenleg 78 magyar tannyelvű általános iskola, 7 gimnázium és 19 szakközépiskola működik, s ezekben 109-en végzettség nélkül tanítanak. A megoldást az jelentené - amiben a szabadkaiak is reménykednek -, ha megindulna ott egy tanárképző főiskola vagy egyetem, ahol szakos tanárokat tudnának képezni magyar nyelven. Mert például, ha egy fizikatanár Belgrádban végezte egyetemi tanulmányait, nem ismeri eléggé a magyar szakkifejezéseket, s inkább szerbül tanítja ezeket. Egy időben magyarországi távoktatással vagy vendégtanárok meghívásával próbáltak a helyzeten segíteni, de ma már erre sincs lehetőség.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.