2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2003 április

Egy nehéz ember vesszőfutása - Zsolnai József új könyvéről

2009. június 17.

Egy nehéz ember vesszőfutása

Zsolnai József új könyvéről

Bizonyára sokan emlékeznek még Kovács András hatvanas évekbeli filmjére, a Nehéz emberekre. Kovács ebben a dokumentumriportban öt-hat olyan embert mutatott be, akik részben a társadalom, a szűkebb környezet értetlensége, gáncsoskodása, részben pedig saját személyiségük, konokságuk, alkalmazkodásképtelenségük folytán kerülnek állandóan konfliktusba a környezetükkel, s nem tudják igazán befutni azt a pályát, amely tehetségük, elhivatottságuk alapján lehetséges volna. Ha Kovács – vagy egy hozzá hasonló formátumú rendező – ma forgatná a Nehéz embereket, aligha maradna ki a filmből Zsolnai József sorsa, pályája, konfliktusai s – ahogy most megjelent könyvének címében írja – életútja, sikerei és botrányai.

A Vesszőfutásom a pedagógiáért című könyv megrázó élmény. Nemcsak annak, aki közelről ismeri Zsolnait, hanem annak is, aki ebből a könyvből ismeri meg életútját, gondolkodásmódját, szenvedélyességét, szívósságát, akaraterejét, azt az irdatlan küzdelmet, amellyel a tanyasi parasztgyerekből a magyar pedagógia egyik jelentős egyéniségévé lett. A kötet a memoárirodalom legjobb hagyományait követve mindvégig tényszerűen, Zsolnaira nem jellemző módon, indulatmentesen írja le az életút különböző állomásait, azt a rengeteg konfliktust, amelybe részben a környezet értetlensége, változásképtelensége, részben a személyiségében rejlő hibák, feszültségek, talán nem túlzás: alkalmazkodásképtelenség miatt sodródott bele.

Zsolnai életútja, konfliktusai sok tekintetben azonosak a nálánál néhány évvel idősebb, NÉKOSZ-nemzedék tagjainak Kardos László, Pataki Ferenc és mások által oly pontosan megrajzolt sorsával, bukásaival és társadalmi beilleszkedési zavaraival. Ám Zsolnai számos személyiségvonása, motivációinak természete mégis más, mint az említett generációé. Őt ugyanis nem egy politikai széláram vitte az „úri sorba”, a tanítói, majd később az egyre emelkedőbb értelmiségi pályára, hanem saját tudásvágya, már-már őrülten konok akarata. Zsolnai életútjának, emelkedésének legnagyobb – ha nem az egyetlen – hajtóereje a beteljesíthetetlenül hatalmas tudásvágy. Mint ahogy valószínűleg számos konfliktusának is ez a mohó, kordában tarthatatlan tudásvágy volt a forrása. Pontosabban minden őt befogadó, neki kibontakozási terepet adó közösségben azért bukott bele egyébként nagyszerű elképzeléseinek megvalósításába, mert mindenkiről azt a megszállott mohó tudásvágyat, munkaintenzitást tételezte fel, amely a szeged–királyhalmai tanyavilág szegényparaszti környezetéből eljuttatta őt a ZSOLNAISÁGIG, amely ma az általa és munkatársai által kidolgozott pedagógiai rendszerek egyik meghatározó irányzatát jelenti a magyar iskola világában.

A könyv számomra legérdekesebb, ugyanakkor legmegrázóbb része az életút első 20-25 évének leírása, annak a szívós küzdelemnek a bemutatása, amellyel végül „megcsinálja” önmagát, megteremti önnön értelmiségi karakterét. E nélkül az első száz-százötven oldal nélkül egy átlag pedagógusi visszaemlékezés lenne ez a könyv, talán a történeti események tényszerű, filológusi pontossága helyezné az átlag jobbik feléhez. Ez az első rész azonban olyan megrázó dokumentum a nagyon alulról jött, tehetséges, tudásra szomjas ember értelmiségivé válásáról, amelyet talán Illyés Puszták népében vagy Féja Géza önéletrajzi könyveiben lehet olvasni. Zsolnai azonban nem szépíróként, hanem önmaga létének reflexiójaként tárgyalja élete első évtizedeinek történéseit, hűvös, néhol dermesztő tárgyilagossággal.

Zsolnai mindvégig tudja, hogy környezetével való folyamatosan újratermelődő konfliktusaiért ő is felelős, tudja, hogy a konokság, a csökönyösség felőrli, neurotikussá teszi, de nehéz sorsának személyiségébe égetett cselekvési mintái olyan erősek, hogy meggátolják alkalmazkodóbbá válását. Zsolnai önmagával küzd meg a legnehezebben. Az ő és mindenkori környezete közötti konfliktusok teszik gyakorta tragikus hőssé, ahogy ő maga írja, gyakorta szélmalomharcokat vívó Don Quijotévá.

De biztos-e, hogy tragikus hős Zsolnai József, hogy konfliktusokkal teli, sok bukást magában hordozó életútja másként, talán még sikeresebben alakul, ha értelmiségi szocializációja kedvezőbb családi környezetben, konszolidáltabb polgári miliőben zajlik, úgy, ahogy számos vetély- és kortársáé? Ez a könyv arról győz meg, hogy vannak emberek, akiknek teljesítményéhez, génállományuk által kódolt adottságaik kibontakozásához, személyiségük hatékonyságához szükségük van a szenvedésre, a gyötrelemre, a szakadatlan harcra, a kudarcok utáni újrakezdés csökönyösségére. Kétségtelen, hogy ezeket az embereket nehéz, nemritkán lehetetlen elviselni, nagyon nagy alárendelődést kíván a velük való együttműködés.

Az úgynevezett „királyi”, a többség által legitimált, a viszonylag konfliktusoktól mentes út vagy a neurózisokkal, botrányokkal, bukásokkal teli életút az eredményesebb, a hatékonyabb – ki tudja…

Nem vagyok benne biztos, hogy a szegedi antikváriumokban mániákusan könyvet gyűjtő, a petróleumlámpánál éjjel kettőig-háromig szakirodalmazó, földön, gumimatracon alvó tanító, már-már az őrület határát súroló konok Zsolnai tudásvágya, az első főiskolai óráira gyomorgörccsel bejáró fapados tanársegéd folytonos önvizsgálata nélkül ugyanaz a NYIK vagy ugyanaz az ÉKP született volna meg, mint amely végül is sokak kínkeservvel járó együttműködésével létrejött.

Nem tudjuk, és soha sem leszünk igazán képesek eldönteni, hogy kinek az életműve az értékesebb. Zsolnainak, amint azt könyve zárszavában írja, ez a sziszifuszi küzdelem adott erőt. Ismerek vele azonos formátumú, nagyjából azonos teljesítményű tudóst, aki erről másként vélekedik.

Szerintem mindezt Zsolnai is tudja, s így, ezzel a nehéz, sokszor alkalmazkodásképtelen személyiséggel is vállalja önmagát, a kötet tanúsága szerint kíméletlen önreflexióval, szakadatlan önvizsgálattal.

Zsolnai nehéz ember, időnként kellemetlen is, mert önmagát vállalva, környezetét sokszor neurotizálva tükröt tart, s a tükör hol torz, hol meg végtelenül igaz.

Nem könnyű elviselni, de valószínűleg ugyanilyen lenne, ha önmagát és környezetét emésztve nem teszi meg mindazt, amit megtett, s amelynek hű krónikája a Vesszőfutásom a pedagógiáért című könyve.

Schüttler Tamás

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.