2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2004 június

Egy megszállott pszichológus intő figyelmeztetései – Vekerdy Tamás Az iskola betegít? című könyvéről

2009. június 17.

Egy megszállott pszichológus intő figyelmeztetései

Vekerdy Tamás Az iskola betegít? című könyvéről

Vannak megszállott emberek, akik az általuk vélt igazságot konok szenvedélyességgel hirdetik, tételeiket minden lehetséges helyen elmondják, leírják. Sokan vagyunk úgy ezekkel az igazságot hirdető megszállottakkal, hogy ha bárhol felbukkannak, már előre tudjuk, mit fognak mondani nekünk. S amikor elkezdik gondolataik kifejtését, amikor tényekkel alátámasztják mondandójuk igazát, mégis megtörténik a csoda: magával ragadnak bennünket, s rövid idő múltán együtt gondolkodunk velük, együtt éljük át mind a ráció, mind az érzelmek szintjén mindazt, amit mondanak, függetlenül attól, hogy a mondandót sokadszor halljuk.

Vekerdy Tamás – aki már rég nemcsak pszichológus, oktatáskutató, hanem a magyar közélet egyszemélyes intézménye – az egyik ilyen megszállott ige- vagy inkább igazsághirdető. Valójában évtizedek óta ugyanazokat a problémákat veti fel a magyar közoktatás bajairól, és ugyanazokat a gyógyírokat javasolja. Diagnózisai az eltelt idő alatt sajnos semmit sem veszítettek aktualitásukból. Vekerdy tehát csak látszólag ismétli önmagát, ő valójában azoknak a prófétáknak a sorából való, akik mindaddig sorolják a világ – az ő esetében az iskola, a nevelés – bajait, amíg azok léteznek. Vekerdy mindaddig aktuális lesz, amíg a magyar közoktatás képtelen megszabadulni az ismeret-központúság béklyóitól, amíg a tanítás nem igazodik az ember antropológiai sajátosságaihoz, a gyermeki lét sajátos szükségleteihez, amíg nem veszi figyelembe az egyes gyerek eltérő fejlődési ütemét.

A 2004. évi könyhétre a Saxum Kiadó (a Popper Péter által szerkesztett Az élet dolgai című sorozatban) megjelentette Vekerdy Tamás új könyvét Az iskola betegít? címmel, amely másfél évtized tanulmányaiból ad válogatást. Ha azonban nem nézzük meg a könyv utolsó oldalán a tanulmányok eredeti megjelenési helyét és idejét közlő jegyzéket, azt hihetnénk, hogy a szerző legfrissebb, a magyar oktatásügy napi aktualitásaihoz kapcsolódó dolgozataiból kapunk válogatást.

Ebből a szempontból különösen érdekes Az értékszocializáció néhány kérdése című tanulmány, amely a rendszerváltás, a pluralizmus értelmezésének időszakában (1989-ben) fogalmazódott, és amely problémafelvetései, következtetései alapján a pedagógiai axiológia hazai szakirodalmában ma is alapműnek tekinthető. Megjegyzendő, hogy ebben a terjedelmes, Vekerdyre általában nem jellemző „igazi” tudományos – ám mégis élvezetes, széles körben érthető – kontextust érvényesítő dolgozatban már fellelhetőek az elkövetkezendő időszakok cikkeiben megjelenő dilemmák: a sok ismeretet tanítsunk-e rövid ideig, vagy keveset, de alaposan és időkényszerek nélkül alapkérdése csakúgy, mint az, hogy milyen dokumentumok alapján működjön az iskola. Vekerdy, aki a tanszabadság, a szabad iskolaalapítás európai eszméjének elkötelezett híve, 1989-ben leírta, hogy csak akkor jöhet létre pluralizmus az iskolában, ha az állam egyáltalán nem szól bele abba, hogy mit tanít az iskola. Ez a sajátos formában megnyilvánuló tantervellenesség vörös fonálként húzódik végig a kötet írásain, hasonlóan ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a gyermek számára csak azt lehet, azt szabad megtanítani, amit egyébként is tud, ami iránt természetes módon érdeklődik. Ebben az értelemben a tanítás nem más, mint a természetesen elsajátított ismeretek tudatosítása, felfedeztetése.

A kötet címadó – Mihály Ottóval közös – interjújában egészen odáig jut el a gondolkodásban, hogy az az iskola, amely ki akarja kényszeríteni a gyerekekből a teljesítményeket, amely a „felejtésnek tanít”, szorongások, neurózisok forrásává válik, és nemcsak pszichésen, hanem szomatikusan is megbetegít. E gondolat jegyében folytatta és folytatja harcát az óvodák iskolásítása ellen, évtizedek óta ezért mondja, írja már-már mániákusan, hogy mekkora jelentősége van az olyan óvodai, iskolai légkörnek, pedagógusi magatartásnak, tananyagnak, módszertannak, amely segíti a gyermek érzelmi biztonságának megteremtését, amely örömforrást jelentő tevékenységek sokaságát kínálja a gyerekek számára. Az öröm, az érzelmi intelligencia (az a bizonyos EQ) Vekerdy iskoláról, pedagógiáról, tananyagról való gondolkodásának fontos eleme, mert meggyőződése, hogy az egészséges emberi személyiség kialakulása, a sikeresség, az életben való helytállás szempontjából sokkal nagyobb jelentőségük van az érzelmi intelligencia faktorainak, mint az értelem fejlettségét kifejező IQ-nak.

Ennek az alapgondolatnak a jegyében követeli több írásában is, hogy iskoláinkban kapjon nagyobb teret a művészet, mivel ha a pedagógia értelmesen használja a zenét, a rajzot, az anyagok alakításával történő önkifejezést, oldhatóvá válik a szorongás, az iskola a kényszerek birodalmából a felszabadult gyermeki öröm világává alakítható. Ugyancsak ennek a szemléletmódnak a jegyében ír visszatérően arról, hogy a gyerekek többsége számára unalmasnak és megtanulhatatlannak ítélt természettudományi tárgyakban a tengernyi képlet és törvény megtanítása helyett milyen nagy szükség lenne arra, hogy a tanulók hosszú ideig tanulmányozhassák a maguk valóságában a természeti jelenségeket. Ne természettudományt tanítsunk, hanem engedjük úgy gondolkodni a gyerekeket, ahogyan a természet „gondolkodik” – vallja bölcsen Vekerdy. Az általa elképzelt gyermekközpontú természettudományi oktatás példájaként a kötet három írásában is Karinthy Tanár úr kéremjének egyik jellegzetes figuráját, az üveglábú zsámolyra álló Pollákovicsot idézi fel, akiből az elektromosság hatására szikrák pattantak, és a haja égbe meredt, s akinek „csodáját” döbbenettel figyeli az osztály. A kísérlet alatt átélt élmények szerinte egy életre megértették az osztállyal az elektromosság lényegét.

Vekerdy rendszeresen visszatérő gondolata, hogy a gyermekközpontú pedagógus nem könyvekből tanulja a pedagógiát, nem szentimentálisan szereti a gyereket, hanem szakadatlanul tanulmányozza, figyeli őket, de nem tesztekkel, feladatlapokkal, hanem intuitív módon, személyiségével, minden érzékével. Talán ez az a pont, ahol sokak számára anakronisztikus, a világmegváltó profétákra emlékeztető figuraként jelenik meg Vekerdy. Nem csekély szakmai bátorság – mondhatnánk megszállottságot, rögeszmésséget is – kell ahhoz, hogy valaki ebben a méréskultuszú pedagógiai világban merje kijelenti – méghozzá egy kötet több tanulmányában is –, hogy a gyerek igazi fejlődése, érdeklődésének gyors változása a pedagógiában alkalmazott klasszikus mérési technikákkal valójában impoderábilis, azaz megmérhetetlen. A gyermektanulmányi mozgalom hagyományaira alapozott pedagógiai megfigyelést, elemzést tartja megfelelőnek arra, hogy az iskolát – épp a gyermekközpontúság jegyében – alkalmassá tegyük az egyes gyerek igényeinek követésére, az ehhez alkalmazkodó tanítási tartalom és módszer együttes kidolgozására.

Az elmúlt másfél évtizedben gyakorta vettem részt olyan konferenciákon, vezettem pódiumbeszélgetéseket, ahol Vekerdy előadott vagy vitatkozott. Bevallom, többször féltem attól, hogy a sokszor elmondott, e kötetben is többször felvillanó gondolati panelek, Vekerdy-féle poénok – az októberre mindenki által kötelezően ismerendő „K” betűtől a zenei nevelés Kodály által elképzelt módszerének eltorzításán át egészen a pedagógiai jelenségek mérhetetlenségének bizonygatásáig – ellenérzést váltanak ki. Voltak pillanatok, amikor féltem, hogy valaki majd közbeszól: „Tanár úr! Tessék már valami újat mondani, ezt már hallottuk!” A félelmeim mindig alaptalannak bizonyultak. A közönség mindig hálásan, sőt helyeslően mosolyog, amikor előadja antitanügyi, anti-neveléstudományi, anti-méréselméleti, anti-minőségbiztosítási nézeteit.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért bizonyul hálásnak Vekerdy hallgatósága, könyveinek olvasótábora, jó részük kemény munkával tanulja a neveléstudomány újabb és újabb eredményeit a motiváció tudatos erősítésétől a mérésmetodikai kultúrán át a minőségbiztosításig. Miért jó mégis szembesülni ezzel a megszállott, konok prófétával? Valószínűleg azért, amiért a technokrácia, a modernitás elkötelezett képviselői is titkon vonzódnak a posztmodern és premodern kor kultúrájához. Azért jó hallgatni, olvasni Vekerdyt, mert antipedagógiája figyelmeztet a tudományos megismerés korlátaira, még inkább arra, hogy a pedagógiai gyakorlatban egyszerre van szükség a tapasztalatok rendszerezéséből született tudományos igényű modellekre és az intuícióra, az „ars pedagogicá”-ra.

Ez utóbbiak nélkül ugyanis kísért annak a veszélye, hogy óvodáinkból, iskoláinkból hatékony szervezetek lesznek ugyan, de a bennük élő gyerekek falanszterlakókká, érzelmileg elszürkült lényekké válhatnak.

A konok, 21. századi pedagógus-pszichológus próféta erre figyelmeztet ebben a kis könyvben.

Vekerdy Tamás: Az iskola betegít? Saxum Kiadó, Budapest, 2004, 158 o.
Schüttler Tamás

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.