2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 március

Egy írástudó kísérlete a "nagy egész" megragadására

2009. június 17.

Egy írástudó kísérlete a "nagy egész" megragadására

Csoma Gyula Közoktatás és nemzet című tanulmánykötetéről1

Miközben örömmel állapíthatjuk meg, hogy soha nem látott számban jelennek meg pedagógiai, neveléstudományi könyvek, szomorúan kell tapasztalnunk, milyen kevés a pedagógiai írástudó, milyen kevesen képesek arra, hogy a pedagógia, a nevelés világáról mint egészről írjanak, gondolkodjanak. Most kezünkben tartunk egy könyvet, amelyben egy pedagógiai írástudó elmondja gondolatait közoktatásról, pedagógiáról, iskoláról. Csoma Gyula a pedagógiai írástudók egyik utolsó képviselője, az a gondolkodó, aki - noha jól ismeri a részleteket - mindig az egészről szól.

A neveléstudomány pragmatikus nézőpontjából szemlélve szerzőnk bizony korszerűtlen ember - egyik tanulmányának fogalmával élve -, transzpragmatikus gondolkodó, afféle felesleges dolgokkal foglalkozó értelmiségi. Könyve veretesen megírt esszék sora, amelyben empirikus adatokra épülő következtetések, didaktikai elméletek helyett klasszikus pedagógiai elmélkedések olvashatók az elmúlt évtizedben a közoktatásban lejátszódott történésekről. Egy fiatalabb, korszerűbb szemléletű neveléstudós bizonyosan policy analisyst (folyamatelemzést) írt volna e történésekről, Csoma Gyula a maga anakronisztikus egyéniségének parancsát követve ráérősen elidőz a kilencvenes évek közoktatásának kirajzolódó tendenciáin. Hosszan rácsodálkozik az iskolarendszerben megjelenő pluralizmus jelenségeire, megpróbálja értelmezni, továbbgondolni, mit jelent mindez az értékek, az iskola által közvetített tartalmak dimenziójában. Kultúraelméleti fejtegetésekben elemzi a tartalmi szabályozásban végbement átalakulásokat, megrajzolva azok történeti, nevelésfilozófiai hátterét. Erre manapság kevesen érnek rá, kevesek fecsérlik idejüket arra, hogy mindezt míves szövegkompozíciókban fejtsék ki, hasonlóan a zenei szerkesztés logikájához. Csomának ugyanis mindig van egy fő témája, amely aztán kiegészül számos melléktémával, csak azért, hogy egy drámai ellenpontozással újra és újra, egyre nyomatékosabb kifejtésben megismételje a főtémát valamely új gondolati szövetben, mintegy parafrázisként.

Csoma nem a gyors információközlő tanulmánystílus képviselője, hanem a lassú szellemi építkezésé. Az ő gondolati építményei nem panelekből, a szerkezeti elemek gyors összerakásával épülnek, hanem apró, szépen csiszolt téglákból, a szellemi építkezés lassan összeálló, ám igen tartósnak ígérkező kötőanyagainak alkalmazásával. Így is kell olvasni ezeket az esszéket, tanulmányokat, nem a gyors befogadásra számítva, hanem a lassú értelmezési, gondolati érési folyamatra berendezkedve. Íme, a megtestesült korszerűtlenség, az idő, a szellemi energiák "bűnös" tékozlása!

Ez a 250 oldalas könyv valójában néhány jelenség, tendencia, fogalom mély elemzését végzi el, néhány kérdés megválaszolására vállalkozik. Ezek közül talán a legközpontibb kérdés a közoktatásban érvényre jutó pluralizmus természete, érvényesülése, a mindenkori oktatáspolitika viszonya az értékek, a tananyag értelmezési kereteinek sokféleségéhez. Ezzel talán azonos súllyal jelenik meg a nemzeti, az európai és a globális értékek, tartalmak elhelyezése a közoktatásban. Ebben a gondolatkörben különös jelentősége van annak, hogy Csoma Gyula az európaiság problémakörén belül megkülönböztető érzékenységgel kezeli a közép-európaiság fogalmát, azt a sajátos kulturális, történeti, irodalmi, művészeti tartalmat, amely régiónkat jellemzi, s amelynek megjelenítése, közoktatásban való közvetítése mindmáig adóssága a tananyagainknak, tankönyveinknek. S ide kell sorolni egy másik, szintén gyakorta felvetett témáját: az iskolának, az oktatásnak, a pedagógiának a nemzeti önazonosság fenntartásában, erősítésében játszott szerepét.

Csoma Gyula neve összefonódott a hazai felnőttoktatással, s ennek problémáit tudományos elemzés tárgyaként szemlélő andragógiával. Érdekes módon ezekben a 90-es években írott esszékben, tanulmányokban ez a problematika kevéssé van jelen, ám nagyon erőteljesen érezteti hatását bizonyos kérdések interpretációjában, a közoktatás jelenségei iránti érzékenységben, a fokuszálásban kifejeződő orientációban. Minden bizonnyal ez az alapérdeklődés teszi olyan érzékennyé a hiányos tudás, a felzárkóztatás, a leszakadó rétegek problémái iránt, s valószínűleg ez játszik szerepet abban, hogy a kötet több tanulmányának is központi kérdése az elit- és a tömegoktatás értelmezése, egymáshoz való viszonya. Ezek az írások régi kérdéseket új kihívások felől próbálnak szemlélni, értelmezni. Jellegzetesen ezredfordulós gondolati közegeken, szellemiségen átszűrve vetődnek fel az oktatás immár három-négy évtizede érezhető világválságának problémái. A hatvanas évek végén Coombs által megfogalmazott válságelmélet a tudás- vagy információs társadalom perspektívájából szemlélve kerül újra górcső alá, felvillantva az ebből fakadó minden eddiginél mélyebb ellentmondásokat, ha úgy tetszik megoldandó feladatokat. Csoma számára egyértelmű, hogy egy ezredforduló utáni reménybeli közoktatási stratégia - több ok mellett - épp azért nem lehet szegregáló, elkülönítő, mert ilyen szerkezetben végképp elmélyülhet az oktatási rendszer válsága, diszfunkcionalitása. Az írások egyik fő üzenete, hogy a hiányos tudású, alacsony műveltségű tömegek fennmaradása olyan tartós kirekesztődéshez, társadalmi szakadáshoz vezet, amely megnehezíti, már-már lehetetlenné teszi az európai integrációt, a tudás alapú társadalom kiteljesedését. A kötet több tanulmánya is arra utal, hogy ennek a problémának a kezelése csak egy gyökeresen új, eddigi pedagógiai kultúránktól alapvetően eltérő pedagógia megteremtésével lehetséges.

A már említett parafrazeáló zenei szerkesztés analógiájára épülő kifejtésmód talán legjobban a műveltségtartalmakban bekövetkező átalakulások, súlyponteltolódások kifejtésében érzékelhető. Csoma Gyula megfogalmaz egy alaptételt, mely szerint a személyiség fejlődésének, a személyiségben rejlő lehetőségek kifejlesztésének nem kedvez az iskola által közvetített tudás erőteljes pragmatizálódása. A személyiség kiteljesedésének elemi feltétele a transzpragmatikus ismeretek átadása, vagyis olyan műveltségtartalmak közvetítése, amelytől önmaga, a másik ember, a szűkebb és tágabb környezet iránt érzékenyebbé, fogékonyabbá válik a felnövő vagy az újra és újra iskolapadba ülő ember. Ez a gondolat aztán visszatérően jelen van a tanulmányokban, legyen szó a képzési szerkezet alakulásáról, a tartalmi szabályozásról vagy éppen az iskola jövőbeni formáinak lehetséges alakváltozatairól. Ez a pragmatikus-pragmán túli dichotómia végigkíséri a tanulmányok zömét, jelezve azt, hogy a művelődés pragmatizálódása olyan visszafordíthatatlan emberi hiányszindrómák forrásává válhat, amelyek hosszú távon elszegényíthetik, lassan-lassan élhetetlenné tehetik életünket.

Ugyancsak ilyen folytonosan jelenlévő, visszatérő gondolati eleme a könyvnek az iskola nevelési stílusának alakulása, a demokratikus pedagógia iskolai létének szerteágazó problematikája. A könyvek végi névmutatókban a neveket, hivatkozásokat követő oldalszámok gyakorisága jól jelzi a szerzők szellemi orientációját, tájékozódásuk forrásvidékeit. Ha ehhez a könyvhöz készült volna névmutató, abban minden bizonnyal Kurt Lewin neve mellett szerepelt volna a legtöbb oldalszám. Látható, hogy a Lewin által leírt három lehetséges nevelési stílus iskolai érvényesülésének problematikája régóta és mélyen foglalkoztatja Csomát. Életútjából, értékrendjéből következően az is nyilvánvaló, hogy mélyen elkötelezett a demokratikus stílus mellett. A kötet számomra legérdekesebb írásában - A pedagógia harmadik útja - Csoma Gyula kísérletet tesz az autokratizmus és a liberalizmus pedagógiai értelmezésének tisztázására, illetve annak a történeti fejlődésvonalnak a megrajzolására, amely a kemény konzervatív, autoriter pedagógiától a liberális autokráciáig vezet. Jelentős tisztázási kísérlet ez a hazai pedagógiai, neveléselméleti szakirodalomban. A tanulmány érzékletesen tárja fel, hogy sem az autoriter pedagógia, sem a liberalizált autokratizmus pedagógiája nem vezet igazi pedagógiai hatékonysághoz, mint ahogy az autoriter elemektől megfosztott vegytiszta pedagógiai liberalizmus, a lassiez-faire pedagógia sem. A Csoma által felvázolt harmadik út a demokratikus pedagógia vagy a pedagógiai demokratizmus, amely a követelés és a szabadság sajátos, dialektikus egysége. Ebben a tanulmányban jól tetten érhető a már említett transzpragmatikus gondolkodás, az igazi írástudóra valló nyelv, a gondolatok megformáltsága, a mívesség. Kevesen írtak olyan szépen és érzékletesen a pedagógiai autokratizmus és liberalizmus lényegéről, mint ő: "Van aztán még itt önellentmondás: az a képtelenség, hogy az autokratikus pedagógia - minden autokratizmusával együtt - mindig, mindenütt magára hagyó (lassiez-faire) pedagógia. Ugyanis sem a tanítványok intellektusának, sem viselkedésének szabályozásakor nem törődik (képtelen törödni! Nem látja szükségét törődni!) a szabályozás valódi, mindig individuálisan szubjektív, benső tanulói feldolgozásával. Csupán értékelően regisztrálja (jutalmazza és bünteti) a tanítványi reagálások minőségét. A szabályozás feldolgozásának mélyáramlásában magukra hagyja tanítványait. Az autoriter pedagógia a felszín pedagógiája."

Csoma Gyula - mint már utaltam rá - azon kevés pedagógiai írástudók közé tartozik, akikben még él az igény a nevelés, a pedagógia lényegének megragadására, a nagy egész megértésére. Ebben a töredezett, részletekre orientálódó gondolkodással terhes posztmodern világban már az egészlegességre törekvés kísérlete is érték, hát még ha olyan esszé kerekedik e törekvés nyomán, mint a kötetet záró a közoktatási-pedagógiai gondolkodásról. Ez az írás kifejezetten a kötet számára készült, összegzési kísérlet az évtized pedagógiájáról, de nemcsak erről, hanem az elmúlt évtizedek e témakörben lezajlott közös gondolkodásáról, és tegyük hozzá, a szerző életművéről. S az esszé értékét még az sem kisebbíti, hogy a kötet néhány írásának szövegrészleteit viszontláthatjuk itt. Alapkérdése, hogy mi is a közoktatási-pedagógiai szakszerűség lényege. Csoma Gyula kérdésre adott válaszát megtudja az olvasó, ha birtokába veszi ezt a nehéz ötven-egynéhány oldalt. A következő idézetből pedig talán az is kiderül, miért tartom igazán fontosnak ezt a könyvet. "Úgy tanultam - írja -, hogy a pedagógia elveszíti önmagát eszmék nélkül, pedagógiai ethoszunk - ha van - eszmények fényétől tündököl. Jóllehet ezek az eszmék és eszmények - a hitek és világnézetek, a mentalitások és az attitűdök, az érdekek és az értékek természetes emberi, társadalmi pluralitását mintázzák. És akkor sem szabadulunk meg tőlük, ha netán az eszmék és eszmények kizárásával próbálkozunk. Ilyenkor természetesen az eszmeietlenség eszméjével, az eszményietlenség eszményével kísérletezünk. Igaz, minden abszurditásra hajlamos korunkban az effajta kísérlet divatos hóborttá válna. És igaz, hogy helyénvaló lenne eszméink, eszményeink, valamint a hozzájuk képest mindig korlátozott gyakorlat harmóniájára végre rátalálni. De ha így is van, tudnunk kell, hogy a közoktatási-pedagógiai gondolkodás szabályos működéséről van szó."

Figyelemre méltó diagnózis ez, mint maga a könyv és szerzője.

Schüttler Tamás

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.