2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 április

Domokos Zsuzsanna :: Ami a kerettantervből (is) kimaradt I.

2009. június 17.

A szerző kétrészes tanulmányában azt elemzi, hogy a közép-európai népek, nemzetek történelme, kultúrája miért nem épül be a tantervekbe, tankönyvekbe. Az alábbiakban közölt első részben arra keres választ, hogy miért nem sikerül kellőképpen oldani az együtt élő népek egymással szembeni előítéleteit, intoleranciáját. Kitér annak elemzésére is, hogy az európai kultúrán belül valóban elkülönül-e a közép- és kelet-európai kis népek kultúrája. (A tanulmány második részét egyik következő számunkban közöljük.)

Milyen paradigmaváltásra lenne szükség a történelem- és irodalomoktatásban az ezredfordulón? Ha komolyan vesszük azt a közhellyé koptatott ókori bölcsességet, hogy "nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk", illetve kellene tanítanunk, hamar rájöhetünk, hogy sok jó lehetőség nem jutott eszünkbe az oktatás tartalmi modernizációja szempontjából akkor, amikor döntést kellett hozni a Nemzeti alaptantervről, majd a kötelezően előírt ismereteket összefoglaló kerettantervről. Azt gondoltuk, irodalomoktatásunk "eurokonform", hiszen tanítjuk a "világ-", azaz "európai" irodalmat a gimnáziumokban. Ám ha jobban megnézzük, rájövünk, az "európai" nálunk az atlanti régiót, az angol, francia és német nyelvű irodalom szemlézését jelenti. Ugyanakkor az Európai Unió tagországaiban már régen bevált oktatási előírás, hogy a közvetlen szomszédok kultúrájával kell megismertetni a tanulókat, hiszen a békés együttműködés előfeltétele a "barangolás szomszédaink irodalmában".

A társadalomismeret bevezetése nem várhat tovább, hiszen a demokráciákban alapfeltétel a civil lakosság politikai tájékozottsága és közéleti szerepe. Ám ehhez nem feltétlenül az alkotmányjog vizeire kellene evezni. A kerettanterv a hagyományos "kánon" oktatását preferálja, államok történelmét kell tanítanunk mind a magyar, mind az "egyetemes" történelmi részben. Kimaradnak a tananyagból például térségünk diaszpórában élő népei, a cigányok, ruszinok, zsidók. Az úgynevezett "fejlettebb" régiók tanítására kerül a hangsúly, a szomszédos államok bemutatása teljesen kimarad. A gazdaság- és politikatörténet hangsúlyos, a kultúra és kultúrantropológia meg sem említődik. Az eszmék és politikai ideológiák is inkább kijelentések, semmint szövegelemzések és termékeny, alkotó viták kereszttüzében kerülnek szóba. A tanítványok az érettségiig sem jutnak el legalább napjaink főbb eseményeinek értelmezéséig. A társadalomismeret fogalmát nem tisztázta a szakmai elit, van olyan tankönyv, amely alkotmányjogot és pártprogramok értelmezését érti a fogalmon, az egyik a gazdaságot, a másik a szociológiai megközelítést preferálja. Még az alapszókincs pontos definíciójával kapcsolatban sem alakult ki konszenzus. Ráadásul a kerettanterv a középiskolai oktató számára előírja, hogy mit taníthat, illetve mit kell tanítania, miközben az autonóm egyetemek azonos szak esetében is egészen más témakörökből felvételiztetik a jelölteket.

Az európai országok középiskoláiban tanítanak kommunikációt, médiaismeretet. Nálunk csak a tényadatok felmondása érték a vizsgákon, s még abban sem állapodtunk meg, mely dokumentumfilm vagy szöveggyűjtemény lesz kötelező az alap-, illetve az emelt szintű érettségi vizsgán történelemből. Számos kérdés megoldása vár ránk, nem késlekedhetünk sokat, hiszen a kerettanterv képességfejlesztést és képességmérést ígér a kétszintű érettségi bevezetésekor. Miféle képességet fejleszthetünk történelmi olvasókönyvek nélkül? Talán azt kellene inkább megtanítani, hogyan diskuráljunk a kulturáltan a kényes - politikai vagy tudományos - kérdésekről.

A kulturált elemző- és vitakészség fejlesztésére jó alkalom nyílna a képességfejlesztő társadalomismeret-órákon, amelyek iránt egyébként a tanítványok jelentős százaléka érdeklődik. Arról is kellene beszélgetnünk, milyen volt térségünk embereinek mindennapi kapcsolata a polgárosodás előtti évtizedekben, illetve milyenné vált a sűrűn átrajzolt országhatárok, a két világháború és hét balkáni háború hatására. Alkalmas téma lenne a magyarok és szomszédaik nemzeti és európai identitástudata, vagy, hogy hány európai régió van: kettő vagy három. Ilyen kérdésekhez szeretnék a tudomány vizein "vendégként" evezve néhány szempontból "hozzászólni".1/P>

Az intoleranciáról és lehetséges okairól

Napjainkban a szociológusok sokat foglalkoznak az intolerancia szociális, politikai, pszichológiai és kulturális okaival. Feltételezés, hogy a türelmetlenség és előítélet egyik oka lehet a kevés ismeret egymásról. A másik az, hogy a frusztrált, sikertelen emberek szeretnek bűnbakot találni, akire át lehet hárítani a kudarcot, és ilyenkor kapóra jön a szomszéd, aki más kulturális vagy etnikai csoporthoz tartozik. Ezt a beállítódást a családok rítusaiból a fiatalok észrevétlenül átveszik.2 Ám nem volt mindig így. Erről azonban nem beszélünk az iskolákban. Miért változott a nagy birodalmak (török, osztrák, orosz) ellen összefogó kis kelet-közép-európai népek mentalitása befogadóból kirekesztővé?

Tehet-e valamit a gyűlölködés ellen az oktatás?

Talán igen. Szerencsés lenne, ha a zsidóság nem csak a holokauszt vagy Radnóti költészete kapcsán kerülne szóba, mert így a fiatalok nem fogják megérteni, hogyan és mikor kerültek a zsidók Magyarországra, milyen szerepet töltöttek be a gazdasági életben, a kultúrában, és nem értik, miért tartjuk ma az egész emberiség szégyenének az iparilag, magas technikai színvonalon megvalósított népirtást. Talán el kellene mondani, hogy az antiszemitizmus nem huszadik századi találmány, már az ókori Róma romjain kialakult, a római állam ugyanis - mint minden birodalom - érdekelt volt a népek közötti gyűlölködés felszításában. A zárt közösségben élő, diaszpórában is összetartó, monoteizmust valló nép a politeista többség közepette roppant "alkalmas" volt a bűnbak szerepére. A kereszténység világvallássá fejlődése pedig még inkább kiemelte a zsidók másságát, homályba borítva, hogy maga Jézus is zsidónak született.

Más népeket is értek a történelem során atrocitások, a vándorkereskedőket például, a despoták hadjárataikhoz tőlük, a "vendégektől, idegenektől" tudtak pénzt szerezni - szépszerével vagy erőszakkal. Persze háború esetén könnyű volt őket kémkedéssel gyanúsítani, szülőföldjükről elűzni, vagyonuktól, sőt életüktől is megfosztani. (Gondoljunk arra, mit tett II. Fülöp a 16. században a mórokkal, vagy milyen népirtást hajtott végre az első világháború idején az örmények között a török birodalom.)

Ha a fogékony fiatalok szemével tudnánk nézni az újnak mondott tankönyveket, láthatnánk, sok a szöveg, kevés a kép, hosszúak a bekezdések, a mondatok. Sértő lehet egy cigány vagy zsidó identitástudatú - de bármely kisebbségi népcsoporthoz tartozó - magyar honfitársunk számára, hogy tankönyveinkben egyetlen hazai nemzeti kisebbség egyetlen építményéről sincs fényképes ábrázolás, pedig ilyenekkel nemcsak a főváros dicsekedhet. Nincs egyetlen fotó sem, amelyen magyar cigány vagy magyar zsidó ember szerepelne, pedig kulturális tevékenységükről is illene megemlékezni. Mindez persze a rossz tradíciók hatása is, hiszen a marxista tézisek nem tették lehetővé, hogy az ember, az egyén álljon a történetírás középpontjában. Csak az irodalomtörténet-tankönyvekben, az írók életrajza esetében volt lehetséges méltatni az egyéni teljesítményt. Ám sajátos módon itt is ritka, hogy megemlítsék, milyen vallási felekezethez tartozott az illető.

Csak hiteles információt...

Az irodalom és a történelem két külön vizsgatárgy ugyan az érettségi vizsgán, de a szaktudományban és a valóságban elválaszthatatlan egymástól a társadalomban élő művész és a műalkotás. A sikeres írók valamiért sikeresek. Netán kifejezik koruk közízlését, erőteljesebben visszahatnak a közgondolkodásra, mint a történelmi szakirodalom. Bár napjainkban a szélesebb olvasóközönséget elhódítják az elektronikus információhordozók, az emberek információéhesebbek, mint valaha.

A demokratizálódó társadalmakban a fiatalok úgy érzik, minden álságos és talmi, amit készen, felülről kapnak, s más, részletesebb, igazabb ismeretekre vágynak. Egyre inkább eldobják majd a régi kánonok szerint írt tankönyveiket, és a világhálóból merítenek hitelesebbnek vélt információkat. Esetleg éppen azt a kérdést fogják feszegetni, kik voltak az ő családjuk ősei, és honnan vándoroltak ide. Vagyis keresni fogják saját identitásukat is, amelynek nyomaira családi nevük idegenszerű hangzása is ösztökéli őket. (Gimnazistáim derűsen fedezték fel, hogy nincs olyan gyerek az osztályban, akinek az összes nagyszülőjének magyar hangzású neve lenne.)

Fontos lenne, hogy megismerhessék szomszédaink békés mindennapjait azokból az időkből is, amikor a dédpapák esetleg más nyelven beszéltek, vagy nem is a nyelv, hanem a vallás szerint különböztették meg magukat másoktól.

Napjainkban inkább csak bosszantó, hogy némely irodalomtankönyvben még mindig 1825-ben kezdődik a reformkor, s a középkor "sötét", a barokk az ellenreformáció "szócsöve". Számos káros sztereotípiával van tele a felnőttek feje, a gyerekek tankönyve. A hatvanas évek közepétől valamit enyhült ugyan a tankönyvek "agymosási kedve", de a tananyag átpolitizálására még mindig minden elfogadott.

Igaz, a kudarcokért már nem keresnek feltétlenül bűnbakot, nem az osztrákok a magyar nép eredendő ősellenségei. Ám nem található egyetlen utalás sem arra, hogy magyar irodalom az is, amit magyarul, de az államhatárainkon kívül, esetleg távol írnak. Ugyanakkor önképünkbe bekerült az a régi hagyomány, hogy minden vereség oka a kedvezőtlen nemzetközi erőtér, azaz a magyar nemzetnek nem annyira történelme, mint inkább sorsa van, a nagyhatalmak játékszerei voltunk minden században, Mohács óta. Görgey már nem áruló a tankönyveinkben a hatvanas évek óta, a hibája csupán az, hogy nem kötött előnyösebb békét, mint például Klapka György Komáromnál. A tények át meg átírását a diktatúrák kifejezetten igénylik. Jól világít rá az "aktualizált" Görgey-portréra Kosáry Domokos, aki elmondja, hogy 1949-ben azt vetették Görgey szemére, hogy nem számolt le a belső árulókkal, s azokat, akik árnyaltabb Görgey-portréra törekedtek, reakciósoknak nyilvánították.3> Természetes, hogy "ebben a politikai légkörben" a történelem nem lehetett az, ami: sokszínű, sokféle érdekütközést tárgyaló diszciplína, hanem csak egyféle politikai brosúra.

De az irodalmi szöveggyűjteményben ott volt már ezekben az években a Biblia is, a korszak végén beköltözhettek a filozófiai szöveggyűjteménybe Arisztotelész- sőt Aquinói Tamás-szövegrészletek, és megengedték, hogy tanítványainkkal ne katekizmusszerű marxi dogmákat tanítsunk, hanem primer történelmi forrásokat elemeztessünk.

A történelemkönyvek mellett az irodalomtörténet-tankönyvek Európa-képét és nemzeti identitást kifejező eszmeiségét is érdemes tanulmányozni. Mintha ezekben kevesebb lett volna a politikai befolyás. A magyartanárok az elmúlt rendszerben is az európaiságot közvetítették, mert a világirodalom tanítása nálunk tradícióvá vált, és mintha ezen a szálon próbáltunk volna az akkor kétpólusúnak tűnő világ boldogabb, demokratikus feléhez kapcsolódni.

Ha a nemzet európai identitástudatát nagymértékben befolyásoló, többször megjelenő, nemzedékeken át népszerűsített kötelező olvasmányok jegyzékét áttekintjük, büszkék lehetünk talán arra, hogy a középiskolában nálunk ebben a században modern, európai kulturális hagyományokat őrző és ápoló tananyagot tanítottak. A két világháború között pedig olyan fontos irodalomtörténeti alapművek láthattak napvilágot, mint Babits Mihály, Szerb Antal irodalomtörténete, s ezekre a "polgári" irodalmi alapművekre a "szocialista" tankönyvekben is szabad volt hivatkozni. Magyarországnak ugyanis szerencsére - divatos kifejezéssel élve - óriási és színvonalas "fordításirodalma" van. Ám a külföldiek bemutatását is átértelmezték a marxista "kánon" szerint, mint azt alább idézzük.

Az 1956-os fordulat után másodszor is kiadott Szerb Antal A világirodalom története című munkája már felveti azt a ma nagyon divatos kérdést, hogy világirodalom-e a "kis nemzetek" irodalma. Jellemző, hogy ezt csak zárójelben említi a szerző.

"(A kisebb nyelvek irodalmára vonatkozó legfontosabb adatokat könyvem, lexikális használhatósága kedvéért, függelékben tartalmazza.)

Ez igazságtalanság, azt mi, kis nemzetek fiai érezzük legjobban, de azok közé az alapvető igazságtalanságok közé tartozik, amelyek ellen harcolni gyermeki dolog és donquijotéria lenne.

Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy könyvemben nem szerepel a régi és új keleti népek irodalma sem. Bármilyen csodálatos kincseket rejtegetnek nagyon kevesek számára, akiknek módjukban áll megismerni azokat, a nyugati kultúrkör irodalmára semmi befolyással nem voltak, nem léptek be a világirodalomba, nagy alkotásai nem közös tulajdonai az emberiségnek"4 - véli Szerb Antal.

Jellemző, hogy e "toleráns" irodalompolitika az előszóban közli, hogy kiadják Szerb Antal írását, mivel a fasizmus áldozata volt, de "A szovjet irodalmat, valamint a kisebb népek irodalmát ismertető fejezetet, illetve függeléket elhagytuk a kötetből, túl messzire vezetne itt részletesen megmagyarázni, hogy Szerb Antal világszemléletének polgári korlátai, az egész akkori politikai légkör s hiányos tájékozottsága hogyan vezettek helytelen megállapításokra".5

Mint az idézetből is kitűnhet, a polgári értékek átmentése sok megalkuvással járt, de a rendszerváltozás előtti magyar társadalom mégis jogosan érezte magát szabadabbnak szomszédainál.

Szinte mindennel kapcsolatban kialakult egy hivatalos, és egy "otthoni" vélemény, nemcsak "második gazdaság", de második nyilvánosság is volt, ami mai állapotunkat nézve azért tragikus hatású, mert a társadalom leszokott az őszinteségről, a nyílt beszédről, a szabálykövető, törvénytisztelő mentalitásról, a civil kurázsiról.

A szomszédos népek pedig leszoktak arról, hogy egymás kultúráját szemmel tartsák, a kulturális kapcsolatok kimerültek az állami protokollban, az írók ki tudja, hányszor voltak kénytelenek átírni szövegeket, mire engedélyezték a megjelenésüket. Másként kell tehát érteni azt, amit a totális diktatúra idején adott ki valaki, és megint másként, amit annak előtte vagy utána. Ezt a mögöttes jelentést a mai fiatalok nem értik, nem is akarják érteni. Ám az irodalom- és történelemtanárok szerencséjére nagyon érdekli őket saját identitásuk, a kortárs, lehetőleg fiatal írók művei. Szenvedélyesen kíváncsiak arra, mit tanítanak rólunk, magyarokról a szomszédaink. Ezekre a kérdésekre mi, tanárok nem vagyunk eléggé felkészülve.

Előítéletek és kánonok

Nem lenne célszerű a francia tradíciókat követni abban, hogy csak nemzeti nyelvű irodalomból érettségiztessünk. Az viszont átvehető, hogy részleteket is tanulmányozzunk a gyerekekkel, ne csak teljes műveket, továbbá az, hogy a publicisztika, sőt a tudományos szöveg is az irodalomórák elemzésének tárgya lehet. Sokat tesznek azért, hogy az információs forradalom fiatal nemzedéke is sokat olvasó felnőtté váljon, többet, mint mi, akik mindent meg akarunk tanítani a gimnáziumokban, ami a nemzeti kánonban benne van, még azt is, kit hogyan értékelt az irodalomtörténet-írás egykor és ma. A diákok azonban azt szeretik, ha a tanár arra is szán időt, hogy az ő véleményük is szóba kerülhessen órán. Ám az irdatlan tananyag még azt sem teszi lehetővé, hogy fogalmazást, anyanyelvi kommunikációt tanítsunk.

A polgári társadalmakban, ahol a történelmi folyamatok nem szakítódtak meg "rendszerváltoztatások" által, át tudják adni a polgári mentalitás értékeit a világra nyitott nemzeti irodalmak tanításán keresztül is. Nálunk, Kelet- és Közép-Európában ez nem így van.

A nemzeti történelmet nem lehet megérteni a világtörténelem, a nemzeti irodalmat sem a világirodalom nélkül. Nem azért, mert mi túlságosan kicsik vagyunk, hanem azért, mert az akkor élt művészek, az akkori politikusok "szinkrónidejét" kiiktatva nem láthatjuk a kölcsönhatásokat, s ezek nélkül aligha kapunk értelmezhető, mai "olvasatot".

Az olvasás mindenképpen kultúraközvetítő elem, emberismeretet nyújt a szocializációs folyamatban. A "manipuláció" már azáltal elkezdődik, ahogy összeállítjuk a szöveggyűjteményt, a kötelező olvasmányok jegyzékét. A válogatáshoz segítségül szöveggyűjtemény-ajánlatot közlünk folyóiratunk honlapján. Erről szólunk röviden.

Az ajánlott irodalom kortárs szomszéd írók olyan műveiből való, amelyeket a közelmúltban adtak ki és könnyen beszerezhetők. A mai fiatalokat érdeklő tematikájuk: az identitás, az európaiság, az Amerika-mítosz, a szórványban vagy kisebbségben élők élete, a szomszédos népek egymáshoz való viszonya. A diákok igénye az is, hogy foglalkozzunk a Duna mentén, diaszpórában élő népek mindennapjaival.

A kirekesztő szemlélet, a xenofóbia a fiataloknál sokszor a nem tudásból táplálkozik. Ezen kíván segíteni a szöveggyűjtemény Márai Sándor, Ivan Olbracht, Krúdy Gyula, Márton László, Lányi András írásaiból vett szövegidézetekkel, amelyek a zsidó tradíciókkal, identitástudattal, a kirekesztés mítoszaival kapcsolatosak, és a huszadik század társadalmi tudatváltozását reprezentálják. A cigányok sorsáról a szöveggyűjteményben Lakatos Menyhért, Moldova György és Csalogh Zsolt beszél. Beke György és Zelei Miklós riportkötete arról ad ízelítőt, miként élték meg a mindennapokban a kisebbségi magyarok, hogy nem ápolhatták kapcsolataikat az anyaországgal.

Nagy érték, hogy az 1973-as reform idején olyan irodalomtankönyvek jelenhettek meg nálunk, amelyek az esztétikai minőség és nem az ideológiai attitűd felől rangsoroltak, amelyek a műelemzés-műértés követelményei szerint építkeztek. Ez akkor, a hetvenes-nyolcvanas években vívmány volt, erő a politikai befolyásolás ellen.

Jó irodalom a világ bármely, akár a legkisebb nyelvén is létrehozható, a világ minden nyelvén születtek hatásos és jó művek, ezért kénytelenek vagyunk elfogadni és befogadni a pontos értelmező, művésztolmácsok munkáját. Csak így tartható fenn a "világirodalom" korszerű fogalma, amely nem azonos és nem téveszthető össze az európai irodalommal, de nem azonos és nem téveszthető össze napjaink köznyelvi szóhasználatával élve a "globális" kultúrával sem, azzal a fajta könyvvilággal, amelyet az olvasás után három nappal el lehet felejteni, és el is felejtik.

Az igazi, értékes irodalom nemcsak az, amely a legnagyobb nemzetekre hat, hanem az, amely saját olvasótáborra tehet szert szűkebb régiójában: például a nemzeti nyelven kívül a szomszédos országok nyelveire is lefordítják. Ehhez a felfogáshoz azonban még csak most kezdünk közel jutni. Pedig sokan már a nyolcvanas évek végén is próbáltak figyelmeztetni arra, hogy a kis népek elfojtott nemzeti identitástudata miféle történelmi veszélyek felé sodorhatja ismét a térséget. Bibó István gondolatai az 1988/89-es "fordulat éve" óta publikusak. Ma is időszerűek Bibó István gondolatai a nyelvi nacionalizmusok kialakulásának okairól Közép- és Kelet-Európában.

"A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már Nyugat-Európában is gyakran lehet olyan véleményt hallani, hogy a nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek ťösszeállnakŤ és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt. A nemzet modern fogalma par exellence politikai fogalom: kiindulópontja egy állami keret, melyet a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével birtokba akar venni és magáénak akar tudni. Míg azonban a 19. század elején ezek a tendenciák meglehetősen igazodtak a történelmi államkeretekhez, és csak a föléjük épült gyökértelen államszervezeteket (Habsburg Birodalom, Oszmán Birodalom stb.) igyekeztek lerázni magukról, addig a nyelvi nacionalizmus megjelenése folytán az összes itteni nemzetek kezdtek számot vetni a maguk helyzetével a nyelvi erőviszonyok szempontjából is: azok a nemzetek, melyeknek történelmi határai mellett nyelvrokonok éltek, vagy amelyeknek nem voltak történelmi határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját, azok pedig, amelyeknek történeti területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát."6

Ha az emberek olvasnak, kevésbé magányosak, alaposabb ember- és társadalomismeretre tesznek szert, ennélfogva az a társadalom, amely az olvasási kultúrába van beágyazva, kevésbé van kitéve a társadalmi kataklizmáknak. Ahhoz azonban, hogy önismeretünk, énképünk harmonikus lehessen, még a modern időkben is nélkülözhetetlen a családi, helyi, nemzeti identitástudat. Ám ennek kialakulásához kevesek az ünnepek. Az igazi identitástudat a hétköznapokban is jelen van, illetve természetes módon jelen kellene lennie.

A népköltészet inspiráló hatása

Az ember pszichológiai sajátossága, hogy közösségben lévő, társas lényként tételezi önmagát. Ezt a közösségi élményt a régi időkben a mítoszok, a népköltészet, a mesék, majd a keresztény szertartások, még később a nemzeti, majd a huszadik században, Európa keleti felében az "osztályhoz tartozás" fejezte ki a maga rítusaival.

"A hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon" - figyelmeztet Carl Gustav Jung Az ember és szimbóluma című könyvében, majd így folytatja: "Megtalálhatjuk a klasszikus görög-római, a középkori, a távol-keleti mitológiákban, de napjaink primitív törzsei mitológiájában is. Álmainkban is megjelenik. Magától értetődő varázsa van, de kevésbé nyilvánvaló, ám mély pszichológiai jelentéssel bír."7

A hősmítoszok igen eltérőek egyes részleteik tekintetében, de alaposabb elemzéssel nagyfokú strukturális hasonlóság mutatható ki közöttük. Univerzális mintázattal rendelkeznek annak ellenére, hogy ezeket olyan egyének csoportjai alkották, amelyek kulturálisan nem érintkeztek egymással - például az afrikai vagy a dél-amerikai indián törzsek, illetve a görögök vagy a perui inkák. Újra és újra találkozhatunk olyan történetekkel, amelyek szerény körülmények között, de csodálatos módon született hősről szólnak, akinek emberfölötti természete korán bebizonyosodik, kiválósága vagy ereje gyorsan nő, sikeresen veszi fel a harcot gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyul a büszkeség (hübrisz) bűnével szemben, végül árulás vagy "heroikus" áldozat vet véget életének.

A későbbiekben bővebben kifejtem, miért van pszichológiai jelentősége ennek a szüzsének mind az önmaga személyiségét megismerni és megszilárdítani vágyó egyén, mind pedig a kollektív identitását megerősíteni kívánó társadalom számára. A pedagógus számára az a kérdés, kell-e és milyen mértékben kell egy remélhetően békésebb kor békés polgárát hőskultusz ápolására szocializálni, avagy a történelem deheroizálását is vállalva meg kell tanítani a fiatalokat a reális önszemléletre.

Európaiság és globalizáció a kis népek fikciós irodalmában

A történelemoktatóknak mára sikerült konszenzusra jutniuk abban a kérdésben, hogy a nemzeti történelemmel egyformán fontos a lokális, az európai és a globális történelem bemutatása is. Itt az idő, hogy a tanulók világ- és történelemfelfogását még inkább befolyásoló irodalomoktatást is átgondoljuk. Globalizálódó világunkban minden nemzet fokozottabban kezdi hangsúlyozni nemzeti önazonosságát. Az információs forradalom korában az a kérdés, vajon a fogyasztói kultúra vagy a tradicionális elit- és tömegkultúra mentén haladunk-e tovább az oktatásban. A tematika megváltoztatása elkerülhetetlen lesz.

Nagy bennünk a bizonytalanság, a jövőképünk szorongással teli. Globális pénzügyi, környezeti katasztrófákról tudósítanak, jövendölnek a médiában. A Nobel-díjas lengyel-amerikai író, Czeslaw Milosz azon borong, hogy Amerikának is lenne mit tanulnia Európától.

"Amerikát csak az Atlanti-óceán választja el Európától, ami nem sok. Műszaki fejlettségét az utóbbi évtizedekben többek között az európai eszmék meghonosításának szolgálatába állította, hiszen ezt a célt segítette elő a felsőoktatási rendszer hallatlan méretű kiszélesítése és a paperback könyvek fokozott ütemű kiadása, mint ahogyan egy New York-i kiadó mondta nekem egyszer: vasvillával hányják ezeket a könyveket a raktárba, akár a szenet. Ez azt jelenti, hogy a tizenhat évesek az iskolai színházban megismerkednek Beckett és Ionesco műveivel, azután hamarosan felfedezik Nietschét és Marxot, Spenglert és Sartre-t, Camus-t is, akárcsak a legkülönfélébb olcsó kiadásban megjelent antiutópistákat. Bármiképpen vélekedne tehát az amerikai purifikátorok kis tábora, akik szerint Európából mindig csak rossz szivárgott be, a bukás és a romlás mítosza szükségszerűen ragályos. Azt mondom, mítosza, mert itt egészen nyilvánvalóan a légkör, a hangvétel összessége hat, és ez erősebb az igazságnál vagy a hazugságnál. Különben is nehéz volna szétválasztani, mennyi ebben Európa része, mennyi Amerikáé. Az összezsugorodott tenger mindkét partján az amerikai származású T. S. Eliot, aki ma már kötelező iskolai olvasmány, képviselte a komor, gyászos hangnemet, és nem is számít kivételnek.

Amerika mint vidám, ifjú titán, vagy gyermekként a bölcsőben kígyókat megfojtó, az egyre fényesebb jövővel kecsegtető Amerika-kép is mitikus, és talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy sohasem létezett az az ország, amelyet Walt Whitman a Fűszálakban megalkotott, hogy az csak képzeletének szüleménye, mint ahogy képzelet szüleménye Balzac Párizsa is, a város-vadon, valahol centrumában az anyaméhvel."8

Milosz szerint tehát az amerikaiak az európaiak dekadenciájától féltik a fiataljaikat. És vajon mi, itt Európában milyen közhelyekben gondolkodunk az amerikaiak mentalitásáról? A kérdést érdemes megvizsgálni a kötelező olvasmány, Mikszáth Kálmán A Noszty-fiú esete Tóth Marival című regénye és a kortárs magyar író, Zalán Magda írása alapján is. A két szöveg összehasonlítása jelzésértékű lehet, hogyan változott az Amerika-kép száz év alatt a magyar közgondolkodásban. (Figyelemre méltó lehet ebből a szempontból, hogy a magyarul író Zalánt minden bizonnyal a mikszáthi Amerika-imázs mellett erősen befolyásolták Tamási Áron Ábel a rengetegben című, itthon méltatlanul kevéssé reflektált regénye is.)

Egyáltalán: biztos-e, hogy az európai kultúrkör "kétgyökerű", vagy csupán arról van szó, hogy a katolikus vallás és a latin "világnyelvvé" válása a középkorban elfojtotta az Európába betelepülő népcsoportok mítoszkincsét, amely - hisz a mítoszoknak ez a dolguk - vallási tartalommal, kereszténység előtti "babonával" volt tele.

A korai hűbériség idején üldözött mítoszok, a népek eredetmondái, gyógyító énekei, a származásukról szóló énekek hamarosan a "szentekről" szóló mesékkel keveredve eldugott falvakban néhol ma is nyomon követhető sajátos népi irodalmat teremtettek. Czeslaw Milosz írja le Az Issa völgye című önéletrajzi regényében, hogy 1905-ben egy vásáron egy Narbut nevű litván történész az óráját adta oda egy embernek, aki elénekelte neki "azt a réges-régi dallamsirámot, amellyel őseink az istennőhöz fordultak".9 A szabadság istennője Milosz szerint a skandináv Freia istennőhöz hasonlít, a neve: Liethua volt. A finnek Kalevalájának története közismertebb, talán a nyelvrokonság miatt. De a középiskolai tantervekben még ez a szöveg sem szerepelt, mint ahogy nem szerepelt a magyar nyelvű népköltészet vagy a népmondák világa sem. Úgy tűnhet, a szóbeli irodalom nem volt értékesnek tekinthető, legalábbis méltatlan arra, hogy középiskolásaink foglalkozhassanak vele. Mintha Anonymus szelleme itt lebegne felettünk "a parasztok csacska énekei"-ről. Pedig Európa nemcsak az antik és a keresztény mítoszokat őrizte meg számunkra, hanem az ide vándorolt "néptörzsek" mítoszkincsét is, amely számos nemzeti irodalmat termékenyített meg, nemcsak a magyart, nemcsak a romantika idején.10

A szépirodalomban található történelmi tudatformák sokfélesége segített megtalálni a nemzeti identitást a romantika kora óta. Nos, úgy tűnik, régiónk a sok rendszer- és határváltozás miatt ismét identitászavarban szenved, s ezért "fordul vissza" a romantikus nemzeti önszemlélethez. Megmaradt, mert Európa "elmaradottabb", a világ fő sodrától elzártabb régióiban, kis folyók mentén még e század elején is éltek népi énekmondók, emlékőrzők, akik ugyan nem élvezhettek akkora tiszteletet, mint a muszlim kultúra énekmondói, a "háfizok", de segítettek olyan nagy íróknak, mint a szerb Danilo Kis vagy a lengyel Czeslaw Milosz, abban, hogy megtalálják "gyökereiket", ne szenvedjenek identitászavartól, mint a gyakran változó államhatárok között felnövő kelet-közép-európai emberek közül oly sokan. E lenézett "babonák" nyomába eredve fedezte fel a Romániából emigrált Mircea Eliade, a Lengyelországból emigrált Czeslaw Milosz, és még sokan mások, akik nyomukba szegődtek, hogy a városi és falusi lakosság kulturális tradíciói, a mitikus toposzok nyelvén olyan emberi témákat őriztek meg naiv mesékkel átszőtten, amelyekből évezredek óta táplálkozik a világ- és az európai irodalom is.

Ezekben az ősi paraszti hiedelmekben és népszokásokban érhető tetten leginkább, hogy az ember globális (nembeli) lény, hiszen az ősmítoszok, az ősi pásztortársadalmak nagyon hasonló teremtésmítoszai, gyógyító ráolvasásai a "jelen időben élő", a történelemtől távol élő emberek értékvilágára és humanizmusára is rámutattak. Mert az embert éppen az emlékőrzés, a hiedelmek, a nyelvi köntös tette emberré, társadalmi lénnyé. Erre mutat rá az említett román származású amerikai tudós, Mircea Eliade.

"Végül pedig: milyen szükségleteket elégítettek ki ezek a mítoszok és szimbólumok, ami megmagyarázza széles körű elterjedésüket? Nem helyes, ha e kérdések felvetését a pszichológusokra, a szociológusokra vagy a filozófusokra bízzuk, mert a vallástörténész felkészültsége a legbiztosabb garancia rá, hogy a válaszok helyesek lesznek. Gyorsan megállapíthatjuk, hogy a szimbólumok, a mítoszok és szertartások - akár vándorlás útján jutottak el valahová, akár spontán módon, a helyszínen alakultak ki - mindig bizonyos egzisztenciális korlátokra világítottak rá, amelyek nem feltétlenül történelmiek, s amelyeket az ember akkor fedez fel, amikor elhelyezi magát a Mindenségben. A vallástörténész akkor teljesíti feladatát, ha a mélypszichológia, sőt a filozófia eredményeit is kamatoztatva felismerhetővé teszi ezeket a korlátokat. A vallástörténeti kutatásnak ez a típusa már létezik. A mélypszichológia minden kételyétől megszabadította a vallástörténészt, amikor kimutatta, hogy a szimbólumok és a mitikus témák ott élnek a modern ember pszichéjében is, s az archaikus szimbólumok archetípusai - fajra és történelmi közegre való tekintet nélkül - minden ember közös lelki anyanyelvét alkotják."11>

Ha Milosz említett gyermekkori élményét, a pogány litván ének szövegét felidézzük, igazat adhatunk a vallástörténész megfigyelésének. Az ősi dal a szabadsághoz Fejér Irén fordításában így hangzik.

"Kicsinyke Liethua, te drága szabadság! Az egekbe rejtőzködtél, hol keressünk téged? Tán csak a halál gyűjt egybe bennünket? Nézzen bárhová a szerencsétlen ember, nézzen keletre, nézzen nyugatra - nyomor, erőszak, elnyomás. A munka verejtéke, az ütött seb vére árasztotta el a nagy földet. Kicsinyke Liethua, te drága szabadság, szállj le az égből, szánj meg bennünket!" 12

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.