2019. október 20., vasárnap , Vendel

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 június

Domokos Zsuzsa :: Ami a kerettantervből (is) kimaradt

2009. június 17.

A tanulmány második részében (az I. rész áprilisi számunkban jelent meg) a szerző néhány társadalomismereti kulcsszót (európaiság, identitás, mentalitás, régiók) igyekszik tisztázni, miközben minden oktató figyelmébe ajánlja azt a globális kihívást, amelyre Tocqueville is figyelmeztetett már a múlt században: "a modernitás a többség, tehát a középszerűség zsarnoksága." Bízzunk-e, bízhatunk-e még önmagunkban, hogy Európa továbbra is a feltalálók, a művészi újítások, az emberi személyiség autonómiájának szülőföldje lesz? Vagy Clement Greenbergnek lesz igaza, aki szerint "az alávetett tömegek beérik az igazi kultúra látszatával vagy pótszereivel"?1

Utópia-e Európa-képünk?

Napjainkban a városi emberek is egyre inkább keresik a tradíciókat, saját és családi gyökereiket. Az emberek kötődése a lakóhelyükhöz nem mindig erős, ezt a nemzedékek által átélt gyors urbanizáció sem tette lehetővé. A nagyvárosi emberek egy nemzedék alatt is sokszor cserélnek lakást, kerületet, környezetet. Pedig a lokálpatriotizmus a civil társadalom kialakulásának alapfeltétele, a modern - ha tetszik "európai" - demokráciákban az érdekérvényesítés egyik legfőbb fóruma, így a politikai szocializáció terepe is.

Miként segíthetné elő ennek megváltozását az iskolai irodalom- és történelemoktatás?

Egyelőre csak reménykedünk abban, hogy a nagyvárosi emberekben is felébred a lokálpatriotizmus - ebben sokat segíthet a média is. Az iskolák tananyagába csekély mértékben fér bele a helyi történelem. Félő, hogy az egységes "Európa-ház" megint két régióra szakad: a falvak és a városok életmódja és világfelfogása olyannyira eltérhet, ami már nem lenne szerencsés a nemzeti kultúra modernizációs és hagyományőrző szerepe szempontjából sem. Vannak már ennek jelei: a tehetősebbek menekülése a nagyvárosokból mutatja, hogy egyre több ember választja a kapcsolattartásra a világhálót. Információforrásuk a számítógép és a televízió, nem az írott sajtó, legkevésbé a szakirodalom vagy a szépirodalom.2

A kulturális javak helyett csupán a fogyasztói javak birtoklása jelent társadalmi presztízst. Egyre inkább presztízsképző elemmé válik a lakóhely. A társadalmi változások mintha a kasztosodásra, az elkülönülésre, a kirekesztő szemléletre ösztönöznék az embereket, és odavezethetnek nálunk is, hogy a "jobb" iskolákba csak a "jobb emberek" gyerekei jutnak majd be, ami nemzeti veszteség, hiszen, mint tudjuk, a tehetségek könnyen elkallódnak.

Az "európai vagyok" - nem érzés, még kevésbé politikai attitűd, viselkedéskultúra vagy életminőség jelzője a mindennapi emberek számára, csupán a publicisztikai szóáradat tartozéka.

A gyerekeket meg kell tehát tanítani az új fogalmakra, s ha lehet, az új szemléletre is. Tudatosítani kellene magunkban, hogy Európa nem csupán földrajzi fogalom és politikai szóvirág, hanem mentalitásunkban, a kultúránkban létező speciális értékrend.

E tisztázás egyik eszköze lehet a megismerkedés kortárs írókkal. Az Európai Unióban a szomszéd népek írói közül csak azokkal ismerkedhet meg a fogékony gyermek, akik nem becsmérlik mások kultúráját, nem dicsekszenek fölényesen a saját kulturális "felsőbbrendűségükkel". Politikai, nem esztétikai szempont? Valóban. De a régebbi tankönyvekben sem csupán az esztétikai szempont dominált.

Fölmerülhet azonban az a kérdés, mit is jelent valójában az uniós tagság a humán kultúra terjesztésén fáradozóknak. Vajon nem egy új utópiához kellene ismét ideológiát gyártaniuk?


Utópia-e az Európai Unió?

Az európaiság elsősorban nem gazdasági-technikai civilizáció, nem kizárólag jogharmonizáció, sokkal inkább politikai kultúra, mentalitás. Meg lehet és meg is kell tanítani, mit jelent az Európai Unió, hogyan, miért jött létre. Ám ha ez megint csak "kívülről jött" varázsszer az emberek szemében, éppúgy utópia marad - a változás esetleg csak nagyon lassan, több generáció életében következik be -, mint minden, ami nem társadalmunk szerves, tradicionális fejlődéséből következett.

Ahhoz, hogy a mai magyar társadalom képes legyen integrálódni, előbb tudatosítani kell, miféle állapotban van most.

Egyre mélyülő identitásválsággal küzdünk, elbizonytalanodtunk, mint minden válságos, átmeneti korban. Talán segíthet ezen a művészet, amely a maga képi jelbeszédével aktivitásra serkent, észrevétlenül, szelíden változtatja meg világfelfogásunkat. Nem az ECU-ről és a GDP-ről, a jogharmonizációról kell fárasztó társadalomismeret-tankönyveket kiadni, hanem a művészet szerény eszközeit felhasználva olyan ifjúságot kell nevelni, amely kevésbé fogékony az előítéletekre és sokkal nyitottabb a világra: benne saját szomszédaink és a kisebbségben élők szokásaira, kultúrájára. Művészi alkotásokat, például filmeket kell elemeztetni, amelyek megismertetnek kultúrájukkal, népszokásaikkal és humanizmusukkal. A másság tisztelete nem jelszó; napi tapasztalattá kell válnia. Nem lehet másképp beszélni róla, csak ha hiszünk benne.


Utópia-e az egységes Európa eszméje?

Ez nagymértékben függ attól, milyen gyorsan sikerül reális ismereteket szereznünk egymás történelmi, kulturális, emberi értékeiről.

A megismerés forrása lehet a kortárs fikciós kelet-közép-európai irodalom. Én azon belül a regényeket választottam. Nem történelmi, irodalmi, pszichológiai, nyelvészeti elemzés az összehasonlítás célja, hanem felhívás a Duna-mentén élő népek közös gondjaira.

Az "élő jelent" véltem megtalálni a közelmúltban megjelent, könnyen hozzáférhető regényekben. A kiválasztott szemelvényeket úgy állítottam össze, hogy beszerzésük nem okoz gondot azoknak, akik kedvet kapnak a teljes mű elolvasásához, hiszen valamennyi megjelent a közelmúltban, a folyóiratrészletek is.3 Ezek segítségével vizsgálhatjuk meg a következő kérdéseket.

Milyen az egyes generációk identitástudata, hogyan látják egymást és Európát a szomszédos kis kelet-közép-erópai népek? Mi a szerepe az identitástudatnak a mentalitás kialakulásában? Miért oly nagy a "világmegváltó" eszmék vonzása? Mely korszakokban volt dominánsabb az intoleráns vagy a toleráns attitűd? Lesz-e vajon a tradícióknak szerepük az egyének és nemzetek mindennapi életében a jövőben? Hogyan vélekednek a régió mindennapi emberei a vállalkozói, kreatív magatartásról, milyen klisék élnek a köztudatban? Milyen sztereotípiákat táplálnak a közép-európai népek egymásról, Európáról és Amerikáról?

E kérdésekre nem lehet egzakt tudományos feleletet adni. Még a szociológusok is csak azt tudják mérni, hogy milyen előítéleteink vannak egymásról, nekünk, volt "szocialista táborba terelt", ma az európaiság értékeiért versengő szomszédoknak. A válasz is fontos lehet, de úgy vélem, a válaszkeresés folyamata még fontosabb.4


Identitásunk forrásvidékén

Sajnálatos, hogy tankönyveink lapjain az íróknak nincs vallásuk, a régi századok íróinak sem. Ezért sem köztudott az az örvendetes tény, hogy sokféle kulturális kölcsönhatás mentén alakult ki a kelet-közép-európai nemzetek identitástudata. Milyen sokféle hatás érte a magyar kultúrát is az idemenekült vagy betelepült különféle nyelvű és vallású népek, a szerbek, szlovákok, románok, osztrákok, zsidók által, mint ahogy a magyar nyelvű irodalom is minta lehetett a szomszéd írók szemében.

Az egymástól való idegenkedésnek ma már nem annyira a "trianoni trauma", mint inkább a kultúráink iránti kölcsönös közömbösség az egyik lehetséges oka. Másrészt ezt a fiatal nemzedéket már nem a "trianoni trauma" teszi intoleránssá a más kultúra, nyelv, vallás, szokás iránt, hanem az, hogy bizonytalan a saját önazonosságában.

Eddigi történelmünk minden modernizációs korszakában felülkerekedett az idegenek iránti toleráns attitűd. Erre nemcsak a Szent István-féle "modernizációs" törekvés és nemzetiségi türelem (Szent István Intelmei) a példa, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia is, különösen a Lex Apponyi megjelenése (1905) előtt. A "homogenizált" nemzetállamok (kisantant) századközepi kudarcai után azonban a régió nemzetei intoleránssá váltak.

Jellemző ebből a szempontból a nemzetállam és a Szent Korona-tan sok évszázadig alakulgató eszméje, amely szintén identitásképző, de jogi és nem territoriális vagy mitikus elem. A magyar társadalom önszemléletét károsan befolyásolta a második világháború hibás értékelése is, amely a politikai agitációban a "bűnös nemzet" eszmekört terjesztette, összekeverve az uralkodó elit téves vagy "bűnös" döntéseit a nemzettel, azaz az egész társadalommal. Az internacionalista nevelésben szocializálódott nemzedék még arról is leszokott, hogy szüleinél érdeklődjön családja származása felől.

A társadalomszemléleten csekély mértékben tud változtatni az iskola, azt a tanulók jórészt már magukkal hozzák a családból és a tömegkommunikációs csatornákon reájuk zúduló példákból. Van azonban olyan nemzeti mítoszunk, amely latensen, de meghatározhatta az utóbbi másfél száz évben magyarul olvasó emberek világ- és önszemléletét. Jellemző ebből a szempontból a közelmúltig legolvasottabb romantikus magyar regényíró, Jókai Mór munkássága. Regényeiben teremtődött meg a századforduló magyar társadalmának nemesi-nemzeti identitástudata, miközben folyt a magyar piacgazdaság kiépítésének első, igen sikeres szakasza. A megkésettség - ahogy nálunk tankönyveinkben szerepel - nyilvánvaló. A polgári társadalom versenyszelleme, a konkurenciaharc nem tette lehetővé a lovagias erkölcsök (tisztesség, becsület, hűség a hűbérúrhoz, az eszményi nőhöz, a keresztényi önzetlenséghez) érvényesülését. Mivel nálunk még nem alakult ki a vállalkozó polgárok társadalma, a Jókai-féle nemesi eszmények bizonyultak erősnek. A nemzeti karakter romantikus eszményítésével együtt ezek az erkölcsi és mentalitásbeli preferenciák igen nagy olvasóközönségre voltak hatással.

A frusztrált emberek egyébként is fogékonyak az utópisztikus történelemszemléletre. Nálunk minden adva volt eme fogékonysághoz: levert forradalmak, sérült nemzeti büszkeségünk, a jelen lebecsülése, a dicső múlt emlegetése. A társadalmi tudatot nagymértékben befolyásoló regényirodalom a múlt században azért is lehetett oly hatásos, mert a Lumičre testvérek találmányának széles körű elterjedése előtt a mindennapi kultúra szerves részét képezte a folyóirat- és magazinolvasás. A folytatásos regények a középréteg mindennapi társalgásának témái voltak éppen úgy, mint napjainkban a televízióban sugárzott szappanoperák. Mindennek következtében nálunk a nemzeti identitástudat nemesi identitástudatból eredt, az erkölcsi jóságunkba vetett hit és a méltatlanul elszenvedett kudarc vált önszemléletünk két sarokpontjává.

Kevesen kutatjuk a szépirodalmi alkotásokban lappangó nemzeti identitástudat vagy éppen a gyors asszimiláció okozta identitásválság lelki kríziseinek visszahatását a mindennapi emberek társadalmi tudatára. Kevesen tették fel azt a kérdést, hogy a dualizmus korában asszimilálódó családok vajon mennyire szívesen, milyen mértékben önként váltottak át a családban a magyar nyelvre, később a magyar családi névre. Mindez más kis nemzetek polgári elbeszéléseiben, családregényeiben igen élesen felvetődő téma, mint Kiss Gy. Csaba bemutatta Nálunk és szomszéd nemzeteknél című esszéjében. "Nyiladozó értelme első napjától kezdve rejtély volt előtte, hogy anyja nem tud horvátul, miért beszélnek németül a Glembayok, ha nem bécsiek, miért vallják magukat magyarnak a Fabricyak..." 5

Az 1848-as forradalom előtt egy évvel született Mikszáth Kálmán sem a polgári mentalitás hagyományait építi fel műveiben. Már érinti a nemzetiségiekkel való együttélést, de műveiben a szlovákok jámbor, derék, szeretetre méltó, ám kissé korlátolt embereknek látszanak (A Noszty-fiú esete Tóth Marival).

A mai gyanakvás és vádaskodás teszi lehetetlenné ennek a régiónak az Európába való visszaintegrálódást? Miért ilyen gyanakvóak egymással szemben a kelet-közép-európai kis népek? Miért merültek feledésbe a békésen megélt közös mindennapok?

Nem hiszem, hogy ennek csak a politikusok, a történelem vagy néhány szélsőséges publicisztikai írás lenne az oka. A bűnbakkeresés társadalmi hagyománnyá vált, amit igen jól lehetett beépíteni a kommunista frazeológiába is.

Tankönyveink szerint a két világháború közötti magyar nyelvű prózairodalomból csak Móricz Zsigmond számított igazán jelentősnek, s a gimnáziumi tanterv csak lassan-lassan engedte "beszivárogni" a polgári irodalmat. Így nem vált, mert nem válhatott széles körben ismertté Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor szépirodalmi teljesítménye, sem a polgári családok mentalitása, társadalmi tradíciói. Ezt betetőzte, hogy sem a nyugati diaszpóra magyar nyelvű irodalmát, sem a szomszédos országokban magyarul író művészek munkáit nem engedélyezték évtizedekig, vagy ha kiadták is, a kritikai visszhang jelentéktelen volt.

Móricz műveiből leginkább a naturalista stíluskorszakára jellemző, az állati lét határán vegetáló parasztvilágról írott novelláit válogatták ki az iskolások számára (Szegény emberek, Barbárok, Árvácska).

A "polgári", "európai" mentalitás mint érték hiányzik a magyarul megszólaló, hazai művekből. Polgári értékvilágot tükröző íróink csak napjainkban kezdenek visszaintegrálódni a hazai "kánonba". Az itthoni írók politikai elfogultságoktól mentes köre csak a legutóbbi tantervi változatban kapott helyet, alig tíz évvel a fordulat előtt. Ekkor került a tantervbe Pilinszky János, Weöres Sándor, Ottlik Géza. Nem csoda, hogy a mai magyar társadalom erősen vállalkozóellenes, a kiemelkedőkkel szemben intoleráns, a társadalmi nivellálódást értéknek tekinti, a tehetséges embereket összeférhetetlennek, kevésbé alkalmazkodóképesnek tartja.

A legolvasottabb íróink műveiben a vállalkozó kedv idegen mentalitás vagy nevetséges handabandázás. A személyiség kiteljesedése, az autonómiára való törekvés, a másképp gondolkodás lassan kezd értékes tulajdonsággá válni az emberek szemében. Sokan még mindig afféle csodákban hisznek, mint Jókai és Mikszáth idejében. A siker záloga a szerencse: Ali Csorbadzsi kincse, Tóth uram amerikai milliói. Az ideológiai látásmód áthatotta nemzeti nyelvű irodalmunk oktatását az irodalmi szemelvények kiválogatása által.

A zárt társadalmak önszemléletére az jellemző, hogy a "siker mindig másutt van". (Ez gyakori motívum szomszédaink kortárs regényeiben is, például Miloslav KrleŢa, Nedjelko Fabrio, Okszana Zabuzsko, Vladiszlav Ballek, Antonio Buzura műveiben.)

Az Európa-képet részben ezért kezdte lassan áthatni az utolérési vágy kényszerképzete. Ma sokan emiatt féltik a nemzeti kultúrát a globálisnak nevezett kultúrától. A fogalom használata azért pontatlan így, mert az emberi nyelv minden kontinensen hasonló szimbólumokhoz kötött; ősidőktől vannak "globális" kulturális tradícióink.6 Helyesebb lenne talán ebben a szövegkörnyezetben a fogyasztói vagy konzumkultúráról beszélni.


Régiók vagy nemzetek Európája?

A Kelet-Közép vagy Közép-Kelet, esetleg "Köztes-Európa" fogalmakat többé-kevésbé eltérő értelemben használják történészek, földrajztudósok, politológusok és irodalmárok. Napjainkban sokat hallhatunk arról, hogy Nyugat- és Kelet-Európa között van egy harmadik, egyedi sajátosságokat felmutató régió: Közép- vagy Köztes-Európa. Nem látható a térképen ez a terület, nem határolható el pontosan sem földrajzi, sem történelmi értelemben. Egyszerűen azt mondhatjuk, hogy Közép-Európa az a régió, ahol a nyugati és a keleti kultúra, életmód és mentalitás találkozik, keveredik.

Vajon van-e ennek a régiónak (térségnek) sajátos arculata, hasonlítanak-e egymásra az itt élő népek? A kérdés azért izgalmas, mert a Balti-tengertől az Adriáig terjedő Európa már az ókorban is különféle kultúrák (római és pogány vagy barbár) találkozási, keveredési pontja volt. A középkorban itt vált ketté a római és a bizánci (görög) katolikusok tábora nyugat-keleti irányban. A korszak vége felé a török hódítás szelte ketté ezt a régiót észak-déli irányban. A balkáni, Európa déli részén élő népcsoportok ekkor kapcsolódtak a muszlim kultúrkörhöz.

A lengyel történészek az 1923-as brüsszeli nemzetközi történészkongresszuson vetették fel először azt a kérdést, hogy az újraegyesült Lengyelország sem a nyugati, sem a keleti, hanem egy sajátosan különböző közép-európai régióhoz tartozik.7

Tankönyveink még ma is az Elbától keletre látják az európai törésvonalat. Eszerint Kelet-Európához tartozna Poroszország, Ausztria, Lengyelország, Csehország, Magyarország, Erdély, a román fejedelemségek, a balkáni országok, amelyek a 16. században a török expanzió áldozataivá váltak. Történelemképük szerint a Duna mentén nem népek, nemzetek, etnikumok éltek, hanem államok voltak, uralkodók uralkodtak. A térségi, strukturális történelemszemlélet helyett a leegyszerűsítő, gazdaságtörténeti szempont volt az uralkodó. Egy-egy történelemkönyvben már megjelenik valamiféle regionális szemlélet. (Az egyik első gimnáziumi tankönyv az európai államalapításokat táblázatba foglalva négy nagyrégió szerint - Kelet-Európa, Észak-Európa, Közép-Európa, Dél-Európa - rendszerezi. Közép-Európához sorolja a Morva Fejedelemséget, a Cseh Fejedelemséget, a Lengyel Királyságot, a Német-római Császárságot és a Magyar Királyságot. Az évszámok tükrében nem egészen érthető ugyan ez a földrajzi besorolás, hiszen a régió szerves hálózati, kapcsolati rendszer, s nem biztos, hogy ugyanazok az országok kapcsolódtak közös régióba a 11., a 14. vagy a 19. században.)8

Sajnos, ma még nincs konszenzus abban a tekintetben sem, hogy a régiófogalom földrajzi, politikai vagy történelmi értelmét használjuk-e egy-egy szövegben. A térség-régió nem egyszerűen egy földrajzilag körülírható táj, hanem az emberi együttélés valamiféle szervezettsége. A régió valamilyen centrum köré szerveződő tájegység, s nagysága körbeírható azzal, hogy meddig terjed vonzáskörzete. A legkisebb szubrégió lehet akár egy aprócska mezőváros is, ahol azonban a helyben élőkön kívül sokan és rendszeresen megfordulnak, mert munkát, gyógyulást vagy kulturális javakat keresnek. Ahová a kapcsolatfenntartás érdekében az infrastruktúra is kiépül, az már régióalközpontnak nevezhető. Nálunk még mindig azt tartja a köztudat központnak, ahonnan "kormányozzák" a lakosságot. Az állam túlhatalma, a megyerendszer és a túlburjánzó bürokrácia mély nyomot hagyott a közgondolkodásban. A régiók spontán, a társadalom önszerveződése szerint alakulnak. Ha egy régióban sok tehetséges, vállalkozó, sikeres ember él, a régióközpont spontán is növelni fogja kisugárzását, vonzáskörzete nőttön-nő, és átlépheti akár (nemzetközi tudományos, gazdasági, kulturális kapcsolatai által) az államhatárokat is.

Szűcs Jenő - az említett lengyel felvetés, elsősorban Oscar Haleczki nyomdokába lépve - 1983-ban rámutatott, hogy más szempontok is kellenek a releváns régiókutatáshoz. Tévesnek tartotta azt is, amit az 1978-as tanterv alapján készített tankönyveink a "második jobbágyság" fogalmáról tanítottak.

"Ám ha ezt az engelsi fogalmat komolyan vesszük, máris kétséges, hogy ebben ismerhető-e fel a Kelet-Európa egységét kifejező közös nevező. Maga a terminus egy megelőző, "első" jobbágyságból való korábbi felszabadulást tételez fel, ennek térbeli határai viszont Közép-Kelet-Európával azonosak, Oroszországban egy ilyen felszabadulás a középkor folyamán nem következett be, következésképpen a fogalom tág értelemben "kelet-európai" érvénye felettébb kétséges. Közép-Kelet-Európában a stagnáló városi élet kommunális kereti nem semmisültek meg, legfeljebb - a 18. században - állami ellenőrzés alá kerültek"9 - írja 1986-ban, a Történettudományi Intézetben elhangzott vitaindító előadásában. Tanulságos ugyanebben a vitában Hanák Péter érvelése, aki rámutat, hogy még az elmaradott nyírségi régióban is voltak a jobbágyoknak pénzszerzési lehetőségeik a 18. században: dohány, juhtenyésztés, méhészet, szekerezés révén. "Nyilván nem véletlen, hogy már 1741-ben hallunk Kisvárdán 4 görög questorról, 9 zsidó házalóról, árendásról és három nemesi kereskedőről, Nagyhalászon pedig 2 görög questor és 1 zsidó buzgólkodik a kereskedelmi ügyletekben. Úgy látszik, a görög-rác-zsidó kereskedők megtelepedése és a paraszti árutermelés nekiindulása között kimutatható kölcsönhatás áll fenn" - írja Hanák az idézett vitában.

"A funkcionális terek leírhatók homogénként is. Bizonyítható tétel, hogy egy homogén tér (régió) annál fejlődőképesebb, minél több funkcionális kapcsolata van" - figyelmeztet Halmos Károly, majd így folytatja: "A tér morfológiája megenged néhány feltételezést a térségek gazdasági fejlődésére vonatkozóan: 1. Minél nagyobb egy térség hatósugara, annál kevésbé fejlett a környezet a központhoz képest. 2. Mivel egy város területe nem növekszik a városi népességgel együtt, ezért, ha egy központ körül nem alakulnak ki másodlagos központok, akkor a gazdasági növekedés csak a városra korlátozódik, és környezete nem húz hasznot belőle. 3. Minél egyenletesebb a helységek nagyság szerinti eloszlása, annál nagyobb a térbeli növekedési potenciál. 4. Minél közelebb esik egy tér központjának a mérete a települések nagyságának egyenletes eloszlásából adódó értékekhez, annál inkább várható, hogy a tér gazdasági szerkezete egy hasonlóan fejlett szomszéd térségben folytatódik.

Az első hipotézis szerint az iparosítás a foglalkozási struktúra egyenetlenségével jár, mert a piacorientáltság egyenetlenül fejlődött ki, a mezőgazdasági önellátás csak lassan szívódott fel... A második hipotézis szerint a második világháború után újrakiegyenlítődési folyamat indult meg, mert a háztartások már mind a piacról látják el magukat, így a vásárlóerők regionálisan kiegyenlítődtek, a telephelyhez kötött iparok válságba kerültek, részarányuk csökkent, beruházási, képzési, szállítási lehetőségeik szórtabban állnak rendelkezésre." 10

Az idézett cikk sokat hivatkozik a német Swarzerre, aki hangsúlyozza, hogy a régióhatárok, mint minden élő struktúra, időben változók. Egy régióra az is jellemző lehet, milyen sűrű benne a változás, valamint az is, hogy e változások a struktúra belső szerkezetéből fakadóak, vagy külső, "rendszeridegen" elem, például természeti vagy társadalmi katasztrófa idézi elő.

Ha a nyugati, a középső és a keleti nagyrégiókat a változások dinamikája felől vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy nyugatról keleti irányba haladva e változások jellege döntően más a "hosszú" 19. században. A legfontosabb különbség az atlanti régióhoz képest: szakadatlan határváltozás Közép-Európában. A keleti térség államhatárai stabilabbak ugyan, itt azonban a nyugati strukturális változás, az urbanizáció sem figyelhető meg. Jól szemlélteti ezt a kor vasútépítéseinek áttekintése. A térségért versengő három birodalom: az osztrák, az orosz és a török eltérő a modernizációs lehetőségek szempontjából. Az osztrákok, amint annektáltak egy területet, vasutat építettek, az alkalmazottaknak és a katonáknak laktanyákat és lakótelepeket, amelyekkel együtt járt a mindennapi életmód (vízvezeték, a városi iskolák elérhetősége) megváltozása is. (Jól érzékelteti mindezt Ivo Andri˙ Híd a Drinán című regénye a boszniai Visegrad történelmi tablójával.)

Nem lehet tehát elfogadni kritika nélkül az alábbi régióbesorolást: "Köztes-Európa a Németország és Oroszország között elhelyezkedő kisállami sávot jelenti, a nagy (egykori) birodalmak ütközőterét."11 E felfogással a finneket, a görögöket, de még az osztrákokat is átmeneti, köztes régiónkba sorolhatnánk. Ez is egyetlen szempontra szűkíti le a régióanalízist.

Niederhauser Emil régióbesorolása: "Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mindhárom alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis - a jobb megértés érdekében - három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik - ahogy manapság nevezik - Kelet-Közép-Európa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Birodalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Európához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létrejött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a 18. század végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, az intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyekben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgáriát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Európának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Oszmán Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem sorolom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Ukrajna, bizonyos mértékig Belorusszia a 14.-től a 17. századig a lengyel-litván államközösséghez tartozott, s a görögkatolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a keleti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami rányomta bélyegét lakói mentalitására. A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző eredetű népek települtek egymás mellé, lehetetlenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai különbségek nemegyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó megint csak más nemzetiséghez tartozik csaknem a kezdetektől fogva."12

Niederhauser a cikk folytatásában azt is kifejti, hogy a Habsburgok elismerték a nemzetiségiek "másságát", viszonylagos autonómiát is biztosítottak különböző mértékben, míg az oszmán és orosz alattvalók abban az értelemben is azok voltak, hogy nem volt semmiféle autonómiájuk - az ezen a területen élőknek még a hűbéri-rendi szabadságjogaik sem alakultak ki a korábbi századokban.

Az új szempontú (vallás, mentalitás) tanulmány államokra, országokra figyelve készíti el régiórajzát. A gyakran változó országhatárok szinte minden nemzedék életére más régióbesorolást tennének szükségessé. Egy nemzedéknyi idő azonban - amint a szépirodalmi művek olvasása számomra megvilágítja - nem elegendő ahhoz, hogy az emberek mentalitása is megváltozzék. A lelki beállítódás sokáig, több emberöltőn át változatlan marad, sőt a mentalitás ott alakul gyorsabban, az emberek azokban a térségekben változtatják meg könnyebben öröklött beidegződéseiket, előítéleteiket, társadalmi tradícióikat, ahol az államhatárok, államformák, címerek és pénznemek kevésbé változékonyak.

E termékeny vita elemei ma sem hatják át történelemszemléletünket. A régió szót használjuk anélkül, hogy annak valódi jelentéstartalmát tisztáznánk. Nagy publicitása van napjainkban valamiféle "közép-európai" identitástudatnak, amelyről a téma egyik hazai szakértője az alábbiakat nyilatkozta az Európai Utas kérdéseire.

"Például nem láttam eddig sem magyar, sem horvát részről, sem román, sem magyar részről, hogy igazán jövőbe mutató nagy kibékülési gesztusok történtek volna, hogy mondjuk Zágráb és Budapest vagy Bukarest és Budapest között beindult volna egy komoly csereprogram a tudományos és művészeti életben, illetve az oktatásban. Könnyebb Amerikába elmenni vendégprofesszornak, mint a térségnek valamelyik egyetemére, jobban ismerjük az amerikai szépirodalmat vagy folyóirat-irodalmat, mint szomszédainkét. És nem csak mi vagyunk így, a szomszédaink is ugyanígy vannak velünk és egymással. Ebben, azt hiszem, sok teendője van a politikának, a kultúrpolitikának..." - nyilatkozta az Európai Utasnak Romsics Ignác, majd így folytatta: "Ha valaki ezen a volt Monarchia területén még akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt is végigutazott, néhány óra alatt el lehetett jutni mondjuk Szlovéniából Boszniába. Itt is volt kávéház, ott is volt kávéház, de a különbség azért ég és föld." 13

Alig másfél évtized alatt nemcsak konszenzus alakult ki, de igen gazdag irodalma is létrejött ennek a tárgykörnek, bizonyítva, hogy értelmiségi társadalmunk nyitott a paradigmaváltásra. Mindezek ellenére a mindennapi emberek nem arra vágynak, hogy "közép-európai" tudatuk legyen, sokkal inkább arra, hogy legyen nyugat-európai életszínvonaluk. A változó államhatárok között elbizonytalanodó emberek legfőbb óhaja manapság: egymástól különbözni.

"Még mindig nem tudjuk eléggé, hogy Európa nemzeti sokszínűségének megőrzése általános emberi érdek. De ezeknek a nemzeteknek fel kell adniuk a területi-állami beosztáshoz és így a nemzetállami gazdasági-politikai zártsághoz való ragaszkodásukat. A nemzetfogalom eddigi értelmezéséből száműzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és az állami (nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsősorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s így fenn kell maradnia a 21. század részére"14 - figyelmeztet Glatz Ferenc történész.

A közép-európai népeknek van mit tanulniuk, de nincs miért szégyenkezniük. Nem jobbak, nem rosszabbak a mediterráni, atlanti, balti térség népeinél. A politikai és vallási ideológiák minden társadalmat fanatizálhatnak szerencsétlen esetben. A magát sikeresnek érző ember kevésbé agresszív, a jólétben élő társadalom toleránsabb. Az Európai Unió tagállamai közös tőkéjükből ezért segítenek "felzárkózni" a lemaradóknak.


Mi a közös bennünk, európaiakban?

A legáltalánosabb közös tulajdonságunk, hogy sokfelől jöttünk, sokfélék vagyunk.

Újfajta diskurzust, másféle kommunikációs kultúrát kell megtanulnunk. "A nemzeti irodalomtörténetnek nem kizárólag a legtágabb kontextusba helyezés műveletével kell indítania, hanem

szükséges a szűkebb kontextus alaposabb megismerése, a regionális irodalmi együttesbe tartozás lehetőségeinek földerítése is."15 Nemzedékek szívós munkájára lesz szükség, hogy ezt elérjük. A társadalmi közérzet hosszú időn át az elhallgatást, a képmutatást, a szervilizmust erősítette az emberekben.

Ebben a régióban a huszadik században sem alakult ki a társadalom széles rétegeiben az igény az autonóm személyiségre, az érdekérvényesítő társadalmi aktivitásra, a civil kurázsira. Mindez a Pintér Jenő által félőrültnek jellemzett "apostolok" vágyálma maradt csupán, akiket a kelet-európai vagy Kelet-Európáról szóló regényekben a bolondok házában vagy a munkatáborokban, illetve az állati lét peremén vegetálva láthatunk viszont (Bulgakov A Mester és Margarita, Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja 20. századi klasszikusok, kötelező olvasmányok ma már). De érdemes fellapoztatni a tanulókkal a szerb Danilo Kis Moszkva-leírását a kommunizmus "fénykorából", hogy megértsük: még az emigrációs létforma kínjaiban is eltérések lehetnek.

Mert az "európaiság" nem csupán pazar fogyasztói kultúra és jogbiztonság, hanem annak az öntudatos polgárnak a viselkedésmódja is, aki nem az állami bürokrácia függvénye, hanem saját tehetsége nyomán anyagilag is független az uralkodó, hatalmi elitektől. Nem szervilis, hanem szorgalmas, nem korrumpál, hanem érvel és vitatkozik, nem megvesztegethető, mert tudása a világ bármely táján konvertibilis, ezért független és öntudatos.

Nemzedékről nemzedékre intoleránsabbak lettünk mindenfajta másság iránt. Többen ismerik a szóbeli mendemondákat, a nemzeti sztereotípiákat, mint ahányan kíváncsiak a tudományos tényekre. Nemzeti identitástudatunk meghatározó elemeit tehát nem a történelemtankönyvekben kell keresni, hanem az iskolai kötelező olvasmányokban.

Régiónk, Kelet-Közép-Európa napjainkban a valóságban már nem is létezik, mert nincs elég sűrű, sokoldalú gazdasági, kulturális kapcsolatunk egymással, nem folyik értékek cseréje mindennapi gyakorisággal. Ám létezik egyfajta virtuális Kelet-Közép-Európa, amelyet kortársaink közül elsőként Bohumil Hrabal népszerű regényeiben, elbeszéléseiben. Hősei azok a kedves balekok, akik nosztalgiázva emlegetik a régi jó, polgári világot, s bár átgázolt rajtuk a történelem, kis földjüket, boltjukat elveszítették, nem veszítették el identitásukat és emberségüket, mosolyogva fogadják embertársaik különbözőségét. Hrabal arra is tanít: csak az lehet toleráns, akinek szilárd identitástudata van.

Az áhított cél, miszerint az európaiak bárhol lakhatnak, dolgozhatnak, bármikor bármelyik tagállam határait átléphetik, lesz közös valutájuk, s a "nemzetek Európáját" nem a háborúk és a határok szabdalják szét majd, hanem a nyelvek és kultúrák tarkasága színesíti. Bekapcsolódásunk ebbe a szisztematikusan kialakított folyamatba szomszédaink nélkül nem sikerülhet, hiszen az "európaiság" lényege éppen az, hogy a regionális kapcsolatok gazdag hálózata, a szomszédoknak nyújtott kölcsönös előnyök révén biztosítja a kontinens és az óceánon túli tagállamok (USA, Kanada, Izland) együttműködését.

Utópia tehát a régiók Európája az emberi szabadságjogok, a nemzetek egyenjogúsága alapján?

Ez tőlünk is függ, mai magyaroktól.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.