2019. október 16., szerda , Gál

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2002 július-augusztus

Diagnózis az iskoláról - kórkép magunkról

2009. június 17.

Az írás reflexiókat ad közre az ÚPSZ februári számában megjelent, az iskolai ártalmakról szóló nemzetközi összeállítással kapcsolatosan. A szerző azt elemzi, hogy milyen jellegű iskolai ártalmak tapasztalhatóak a magyar iskolás gyerekeknél. Gondolatait elsősorban az iskola eredménytelenségének okaira összpontosítja Az egyik legnagyobb problémának érzi, hogy az iskola nem tudja kellő mértékben együttműködésre késztetni a szülőket, illetve, hogy a családi nevelőhatások hiányának kompenzálására még nem alakult ki megfelelő pedagógiai eszközrendszer.

Szabó László

Diagnózis az iskoláról – Kórkép magunkról

Gondolatébresztő, önvizsgálatra késztető írás jelent meg Mihály Ildikótól az Új Pedagógiai Szemle februári számában. Az országhatárokon, földrészeken átívelő iskolai diagnózis egyáltalán nem szívderítő. Cseppet sem vigasztaló számunkra, hogy térben és időben egymástól messze élő elemzők a nálunk is levonhatóhoz hasonló következtetésekre jutnak.

Sajnos Magyarországon is túlságosan sok olyan gyerek van, aki az iskolában nehézségekkel küszködik, akinek a mindennapi iskolába járás, a tanulás kudarcok sorozatát jelenti. Még fájdalmasabb, hogy az ilyen gyerekek aránya folyamatosan növekszik.

Baj van tehát, és nem takarózhatunk azokkal az egyébként igaz magyarázatokkal, hogy ez nemzetközi tendencia, a világ legfejlettebb országaira is jellemző.

Még azzal sem nyugtathatjuk magunkat, hogy legjobb diákjaink előkelő helyezéseket érnek el a különböző nemzetközi tantárgyi versenyeken, mert a korábbi évtizedek ez irányú sikerei nem feledtetik a mostani versenyeken mutatott jóval szerényebb teljesítményt. Ha pedig a különböző nemzetközi felmérések és összehasonlítások eredményeit vizsgáljuk, a trend egyenesen riasztó.

Lehet persze ezer rajtunk kívül álló okra hivatkozni, amelyek nem kismértékben negatív irányban befolyásolják a gyerekek, az iskolák teljesítményét. A családi háttértől a tudás társadalmi megbecsülésének hiányán át az iskola felszerelésbeli lemaradásáig napestig tudnánk sorolni a problémákat, nem beszélve rólunk, pedagógusokról, a helyzetünkről, életünk és munkánk körülményeiről. (A mostani alapbéremelés örvendetes, de csak kezdő lépésként értékelhető.)

Mégis, bár a fentiektől nem lehet elvonatkoztatni, saját felelősségünkről sem feledkezhetünk el. A gyerekek egy része szorongó, feszült, megalázott, más részük épp ellenkezőleg, mereven elutasít minden iskolai kötöttséget, követelményt. Az iskolával, az iskolába járással összefüggő különféle ártalmak, pszichoszomatikus tünetek kialakulása, az iskolafóbia megjelenése nem független tőlünk. Csak példaként említem, hogy milyen sokszor kaptam rajta magamat: az elvégzendő tananyagot láttam mindenekelőtt célként, a haladási kényszer diktálta a munkám ütemét és nem a gyerekek megnyerése. Többször mérgelődöm egyes diákok fegyelmezetlenségén, és nem elégszer vizsgálom meg saját munkám gyengeségét, amely kiválthatja a fegyelem lazulását.

A jó sakkozó öt-hat lépéssel előre kiszámítja a partner várható ellenlépéseit is. Mi mindig tudjuk, hogy magatartásunk, szavaink milyen reakciókat váltanak ki a gyerekekből? Tanári munkánkban jó sakkozónak bizonyulunk, vagy a saját következő lépésünket sem gondoljuk végig megfelelően?

Tudunk-e munkánk során az orvosokhoz vagy a buszvezetőkhöz hasonlóan elvonatkoztatni otthoni gondjainktól, problémáinktól? Szabad-e, lehet-e, hogy családi ügyeink, ebből fakadó idegességünk határozzák meg tanítási óráink minőségét, befolyásolják tanítványainkkal való viszonyunkat?

Sokszor, sokan emlegetik a hasonlóságot a színészek és a pedagógusok munkája, hivatása között. Bár a forrást mostanában nem divatos emlegetni, igaz a követelmény: nekünk is nagyon sokféleképpen kell tudnunk az igent és a nemet kimondani. Mindig gondolunk erre? Tudjuk-e alkalmazni azt az aranyszabályt, hogy sem a színész, sem a pedagógus sikerének nem az a titka, hogy ő átéli-e a szerepét, hanem az, hogy elhiggyék és elfogadják azok, akiknek játszik. Ez pedig rettenetesen nehéz. Ritka kivétel az, aki adottságainál fogva ösztönösen úgy viselkedik, hogy azzal eléri a célt. Többségünktől hatalmas erőfeszítést, szüntelen tanulást, állandó megújulást és nagy-nagy alázatot követel, egyben szeretetet igényel azok iránt, akikért vállaltuk hivatásunkat. Vagy csak a vicc világába tartozik az olyan pedagógus, aki szerint az iskolában minden rendben van, csak a gyerekek fölöslegesek?

Az iskolai katedrák már nem használatosak, kimentek a divatból. Vajon a szellemi katedra is a múlté? Mindannyian, mindig tudatában vagyunk annak, hogy a tanítás és a nevelés kölcsönhatás a pedagógus és a gyerek kapcsolatában? Nem fogják fel az egészet sokszor sokan egyoldalú folyamatnak?

Tudom, hatalmas oktatásszervezési és pedagógiai ellentmondások nehezítik oktató-nevelő munkánkat. Fontossági sorrend nélkül, nem törekedve a teljességre szeretnék ezek közül néhányat említeni.

Az iskola jelenlegi feltételrendszerében, körülményei miatt a pedagógus a gyerekek többségénél csak úgy tud eredményt elérni, ha épít a családok nevelőmunkájára, szorosan együttműködik a családokkal. A cél egyértelmű, de teljesítése sokszor roppant nehéz, nemritkán lehetetlen. A szélsőséges szülői szemlélet, magatartás következményei a gyereken csapódnak le. Az iskolai teljesítményt nem figyelő, nem ösztönző, nem értékelő viszonyulás éppen olyan káros, mint a túlzott elvárásokat megfogalmazó, a képességeket figyelmen kívül hagyó, folyamatos frusztráltságot kiváltó követelés. A társadalmi késztetés, a közvélemény az iskola feladatát önállónak tekinti, nincs megfelelő társadalmi nyomás a szülőn, hogy keresse az együttműködés lehetőségeit. Probléma esetén pedig azonnal jelentkezik a hárítás, a felelősségtől való menekülés. "Én egész nap dolgozom, azért van az iskola, hogy ott foglalkozzanak a gyerekkel!" A felnőtt családtagok fáradtak, mire a munkából hazaérnek, a tévé a pihentető eszköz. Ezért kevés otthonra jellemző a gyerek számára nélkülözhetetlen derű, a jóízű beszélgetés, a játék, a tartalmas szabadidős programok. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ami hiányzik a családok többségénél, azt az iskola sem képes pótolni. Intézményeinkre sem jellemző a mosoly, a tanárok és tanítványaik bensőséges kapcsolata, a gazdag és folyamatos, a diákok érdeklődését kielégítő szabadidős program.

A gyerekek többségénél visszaszorult az olvasási igény. Az értő olvasás hiányosságaiért nem az alsó tagozatos kollégák hibásak. A gondnak mélyebb társadalmi gyökerei vannak, elég a televízió, a videó, a képi kultúra dominanciájára utalni. Ez a helyzet nemcsak az anyanyelv, hanem valamennyi elméleti tárgy sikeres elsajátítását gátolja. Az elemi ismeretek, az alapok elégtelensége a felsőbb évfolyamokon azzal a következménnyel jár, hogy a diák képtelen teljesíteni a követelményeket. Ugyanakkor minimális a bukás, a buktatás hatékonysága. Az esetek többségében nem lehet jó megoldást találni. Ha megfelelő tudás nélkül engedünk tovább valakit, a hátrány egyre halmozódik, a diák pedig igazolva látja addigi magatartását, hogy nem kell igyekeznie, nem kell többet tanulnia, úgy is továbbjut. Ha megbuktatjuk, azt várjuk el tőle, hogy amit tanári segítséggel, szervezett körülmények között a tanév során nem sajátított el, azt nyáron egyedül, magára hagyva tanulja meg. (Kevés szülő tud magántanárt fogadni.) Ha évfolyamot ismétel, túlkoros létére magatartásbeli problémákat okozhat a fiatalabbak között, különösen ha többen vannak egy osztályban. Olyan tapasztalatok is vannak, hogy nemegyszer azokból a tárgyakból is elégtelen lesz az osztályismétlő teljesítménye, amelyekből az előző évben már megfelelő volt az érdemjegye.

Nem állítom azt, hogy soha nem eredményes a buktatás. Volt olyan tanítványom, aki a kudarc után összeszedte magát, s a később helytállt. (A jó családi háttér ilyen esetben is döntő lehet!) A többség azonban bukdácsol tovább. Az elégtelen tudású gyerekek problémáját görgetjük magunk előtt, tudomásul véve az egyre nagyobb kudarcot. A megoldás természetesen kézenfekvő: ne engedjük odáig fajulni a problémát, hogy buktatni kelljen. Foglalkozzunk egyénileg a diákkal, korrepetáljuk, zárkóztassuk fel. Sok pedagógustársammal együtt azt tapasztalom, hogy egyeseknél ez elérhető cél, de sokszor minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül felzárkóztatni a minimum szintjére.

A kötelező és általános oktatás időtartamának növelése örvendetes és helyes törekvés. A középiskolák többségét a versenyhelyzet programjuk színesítésére ösztönzi, azért hogy az általános iskolát végzettek hozzájuk jelentkezzenek. Ugyanakkor érvényesül a negatív hatás is. Ha valaki nem ún. elit iskolába jelentkezik, biztos lehet benne, hogy valahová felveszik. Akkor pedig minek törjem magam – gondolják sokan, és ez egyáltalán nem serkenti a gyengébben tanulókat. A 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok térhódításának hátrányos következményeit pedig hosszasan lehetne elemezni. A túl korai és nagy tömeget érintő kiválasztás (szívem szerint szelekciót írnék) sokkal inkább a szülői ambíciókat veszi figyelembe, mint a tényleges képességeket. A következmények ártalmasak a kiválasztottak és a visszamaradók nagy részére egyaránt. Általánosabban is megfogalmazható a veszély: ha túlzottan a menynyiségi oldal kerül előtérbe, és elsősorban a statisztikai mutatókra figyelünk azért, hogy az egyes korosztályokból minél nagyobb arányban szerezzenek középiskolai, majd felsőfokú végzettséget, könnyen bizonyítvány- és diplomagyártó intézményekké válhatunk anélkül, hogy a dokumentumok mögött megfelelő tudás lenne.

"Hatékony pedagógus, sikeres iskola" címmel hallgattam nemrégiben avatott előadóktól értékes előadásokat egy pedagógiai tanácskozáson. A feladat hatalmas, a nehézségek óriásiak. Az általános diagnózis nem elég. Minden intézménynek, minden testületnek a maga sajátos körülményeit felmérve elemeznie kell a helyzetét, tevékenységét, hogy a terápia eredményes legyen. Ahogy a legtöbb munkahelyen, úgy az iskolában is minden egyéni teljesítmény mögött az egész felnőtt "csapat" (igazgatótól a portásig) együttes munkája jelenti a hátteret, az intézmény légkörét, szellemét. Ez megfordítva is igaz: az iskola dolgozóinak törekvése csak akkor eredményes, ha én is megteszem a magamét. Morális kérdés, hogy kifogásokat keresek, "magyarázom a bizonyítványomat", vagy tőlem telhetően mindent megteszek a sikerért. Valljuk József Attilával:

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.