2019. október 15., kedd , Teréz

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2000 február

Csak az együttélésben megvalósuló neveléssel tartható fenn a világ -- Kerekasztal-beszélgetés a nevelés 21. századi esélyeiről

2009. június 17.

Csak az együttélésben megvalósuló neveléssel tartható fenn a világ

- Kerekasztal-beszélgetés a nevelés 21. századi esélyeiről -

Résztvevők: Kalácska Tiborné, a százhalombattai Arany János Általános Iskola SZMK-elnöke, Fekete László, a szentendrei Ferences Gimnázium igazgatója, Csirke Ernő, a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ Gimnáziumának igazgatója, Tőkéczky László történész, Raj Tamás főrabbi, a Lauder Javne Közösségi Iskola és Óvoda judaisztikai vezetője, Vekerdy Tamás pszichológus, Pánczél Károly Gyál alpolgármestere, országgyűlési képviselő, a Parlament Oktatási Bizottságának tagja. Vitavezető: Schüttler Tamás

- Már a 20. század utolsó évtizedeiben, de különösen mostanában, az ezredfordulóhoz közeledve egyre gyakrabban kérdőjeleződik meg az iskola nevelőfunkciója. A pedagógián belüli posztmodern irányzatok képviselői pedig egyenesen a "nevelés végéről", a nevelés esélyének elvesztéséről beszélnek. Mi az oka az egyre terjedő pedagógiai pesszimizmusnak?

Fekete László: Iskolaigazgatóként úgy látom, hogy az iskolák iránti elvárások hihetetlen mértékben megnőttek. Az iskola kétféle hatásrendszert fejt ki: információkat, ismereteket ad át, és élményeket nyújt a gyerekeknek. Ma az információkat nyújtó funkció túlsúlyba került, mert olyan mértékű igény jelentkezik iránta, olyan túlzott követelményeknek kell e téren eleget tennie, ami annyira igénybe veszi, hogy lehetetlen lesz élményeket nyújtania a gyerekek számára.

Csirke Ernő: Nem tudom, többen vélekednek-e pesszimistán a nevelés esélyeiről ma, mint korábban, feltehető azonban, hogy a nagy változások idején mindig is gyakrabban voltak e tekintetben pesszimistábbak az emberek. Egy hasonlattal élve: ha egy függőfolyosón korlátok mellett kell közlekedni, és ráadásul csak egy irányban lehet haladni, biztosan nincs karambol. Évtizedeken át ki voltak jelölve azok az utak, amelyeken az emberi gondolkodásnak haladnia kellett. A társadalom számára egyértelmű volt, mit kell tudni, mit kell mondani, miként kell viselkedni. Folytatva a hasonlatot: a társadalom számára ebből nem lett karambol. A rendszerváltást követően szétszedték a korlátokat, megszűnt a közlekedés egyirányúsága azon a bizonyos folyosón. Mindenki belátása szerint megy arra, amerre menni szeretne, néha tehát egymásnak ütközünk. Emiatt sokaknak az az élményük, hogy a nevelés nem működik. Pluralizálódott a világ, mindenkinek magándefiníciója van arra, mit vár a neveléstől, s ha nem azt látja tömegesen visszaigazolódni, amit ő szeretne, akkor úgy véli, nem működik a nevelés.

Tőkéczky László: Nem hiszem, hogy létezhet társadalom nevelés nélkül, ahogy civilizált társadalom nem létezhet magántulajdon nélkül. A nevelésnek az ember biológiai természetének alakításán túl az ember "második természetét", a kultúrát is át kell adnia a következő generációnak. Nagy változás az, hogy az ipari társadalmakban egyre inkább háttérbe szorul, sőt bizonyos mértékig meg is szűnik a hagyományos nevelési formának, a családinak korábban meghatározó súlya. Létrejön egy tömegnevelés, a köznevelés. A pluralizmus kapcsán felvetődik az a kérdés, miként viszonyuljon a köznevelés a sokféleséghez. Hiszen a köz- vagy közösségi nevelésnek, ahogy a kultúrának is, az a célja, hogy az emberek interperszonális viszonylatait úgy építse, hogy legyen lehetőség az együttműködésre, kialakuljanak az integrációt biztosító közös normák, szabályok. A pluralizmus szélsőséges értelmezésével épp az a probléma, hogy amennyiben mindenki, minden tekintetben autonóm, ha az individuumot nem korlátozza semmi, akkor nem jönnek, nem jöhetnek létre olyan közös elvek, amelyek az emberek közötti viszonylatokat szervezik. Akkor jön a káosz, amelyet lehet ugyan teremtőnek, termékenyítőnek nevezni, de a mi korunkban már jól érzékelhető, mit jelent a közös normák hiánya: kiszámíthatatlanságot, a köz- és magánbiztonság fizikai és szellemi értelemben vett hiányát. Azok, akik a nevelés mai és jövőbeli lehetőségét megkérdőjelezik, úgy vélik, hogy igazából senki sem képes megmondani, mire is kell nevelni. Olyan csoportok, olyan érdekek képviselői vélekednek így, akik szerint nincs szükség szabályozottságra, korlátokra. A 20. század végének történései azonban nem igazolják a közös normák nélküli világ létjogosultságát.

Raj Tamás: A megfogalmazott kérdésben pedagógiai pesszimizmust említett a vitavezető. Azt hiszem, nem a pedagógiának, hanem az embereknek, köztük a pedagógusoknak lehet pesszimista látásmódjuk. Karinthy Frigyes naplójában olvashatjuk, mennyire várta fiatal emberként a 20. századnak, a humanizmus századának a beköszöntését. Most azt látjuk, hogy az emberiség történetében talán nem volt még egy ilyen megpróbáltatásokkal teli század, mint a most véget érő. Az emberek ma nem várják úgy az új évszázadot, mint száz évvel korábban Karinthy és kortársai, ellenkezőleg, ma inkább pesszimistán tekintenek a jövőbe. Miből táplálkozik ez a pesszimizmus? Nem a rendszerváltásból, hiszen Nyugaton is hasonlóan vélekednek. Az okok között valószínűleg fő helyen állhat a közösségek felbomlása, de valóban szerepe lehet az ismeretanyag, az információ dömpingszerű növekedésének, átláthatatlanná, befogadhatatlanná válásának. Az iskola megpróbálja átadni a hatalmas információtömeget, s eközben elvész a nevelés. Jó úton járunk-e akkor, ha az iskolától várjuk el az egyre hatalmasabb tömegű ismeretnek az átadását? Valószínűleg nem, hiszen az embereknek ma semmiképpen sem azzal a tudattal kell kilépniük az iskolából, hogy lezárt tudás birtokába jutottak. A zsidó vallás nagyon régóta előírja, hogy minden embernek mindennap tanulnia kell, a tanulás korántsem kötődik egy adott életkorhoz, a gyermeki léthez. Az egész életen át tartó tanulás elfogadása teszi lehetővé, hogy az iskola igazi célja, feladata érvényesülhessen: a tanulás megtanulása, az értékek közötti választás megtanítása. Ez az igazi értelemben vett nevelés. Ennek megvalósulása talán oldhatná a pedagógusok, illetve általában mindannyiunk nevelés iránti pesszimizmusát.

Vekerdy Tamás: A nevelés nem más, mint együttélés a gyerekkel. Hiszen a gyerekeket nem azzal neveljük, hogy valamit elmagyarázunk nekik, hanem azáltal neveljük őket, amilyenek vagyunk. Ilyen értelemben mindig van nevelés. Mégis van ok a pesszimizmusra, hiszen szülőként is, pedagógusként is túl kevés időt töltünk gyermekeinkkel. A régi nagy iskolákban törődtek azzal, hogy egy osztályfőnök nyolc évig álljon egy osztály élén, sokat legyen együtt a tanítványaival. Ez szinte teljesen feledésbe merült. Pedig a gyerekek számára fontos a kötődés. Az öngyilkossági kísérletet elkövetett, de szerencsére megmentett kamaszok körében végzett vizsgálatból kiderült, hogy nagyon magas közöttük a kötődés nélküliek aránya, azoké, akiknek a felnőtt társadalomban szinte egyetlen emberhez sincs kapcsolódásuk, senkivel nem állnak szoros érzelmi kapcsolatban. Amennyiben a mintát adó felnőttel való együttlétet tekintjük a nevelés lényegének, akkor sajnos valóban hiányos a nevelés, a nevelődés. Lesújtó, hogy korábban emberszabású, gyermekközpontú intézményeket is elért a teljesítményhajsza. A nem régen még a gyermekre odafigyelő, a tehetséget neveléssel, emberi légkörrel kibontani próbáló kitűnő intézményekből is (mint például a szentendrei Ferences Gimnáziumból, ahova a siker reményével küldhettem pszichológusként "nehéz" gyerekeket évtizedeken át) kezd eltűnni a nevelés e mozzanata. Iszonyatos veszély rejlik e mögött a tendencia mögött. A 21. század iskolája sem lehet más, mint gyermekközpontú iskola, ha a gyermeket akarja kibontakoztatni.

Pánczél Károly: Az iskolafenntartó önkormányzat oldaláról is érzékelhető, hogy az oktatási és nevelési intézményekben megbomlott az oktatás és a nevelés harmóniája. Előtérbe került az oktatás, az ismeretátadás, beszűkültek, sőt eltűnőben vannak az iskolai nevelés hagyományos színterei. Ennek az eddig elmondottak mellett más, nagyon is hétköznapi okai is vannak. Az oktatási intézmények vezetői tudják, milyen finanszírozási nehézségekkel küzdenek az önkormányzatok, s ezáltal az intézmények is. Ebben a helyzetben mihez nyúlnak hozzá az iskolák? Megszüntetik az énekkarokat, a délutáni szabadidős programokat, a hétvégi szervezett kirándulásokat, sportprogramokat. Ezek nevelő szerepét nem pótolhatja semmi. Ezért is örültem annak, hogy a közoktatási törvény módosítása kapcsán lehetőség kínálkozik ezeknek a nevelési feladatoknak az erősítésére státusok, többletforrások segítségével, amelyek kifejezetten ezeknek az eltűnőben lévő nevelési színtereknek az újraélesztését szolgálják.

Fekete László: A szentendrei Ferences Gimnázium életében a múlt úgy jellemezhető, hogy iskola a lét és nemlét határán. A nyolc megmaradt katolikus gimnázium közül a mi iskolánkban voltak a legrosszabbak a személyi és infrastrukturális feltételek. Az iskola állandó fenyegetettségben működött. Kevés diák jelentkezett, egy pedagógusra talán tíz tanuló sem jutott. Valóban személyre szóló pedagógia volt nálunk. Ma, amikor a nyolcvan helyre háromszázharminc jelentkező van, s amikor igen magas szintű igényeket támasztanak az iskolával szemben, nyilvánvaló, hogy nem tehet mást egy igazgató, mint hogy válogat. S innen öngerjesztővé válik a folyamat. A ferences rend alapítója nyomán visszasírom azt az időt, a lét és nemlét határán működő iskolát, amely mára valóban a legrátermettebbek, a legkiválóbbak képzésének helyévé vált.

Kalácska Tiborné: Szülőként magam is úgy látom, hogy az iskolában túl sok információ, új ismeret zúdul a gyerekre. A szülők egy része valószínűleg örül ennek, mert úgy látja, ezzel nőnek a gyermeke esélyei. Számomra az a jó iskola, amelyik egyszerre biztosítja a gyermekem értelmi, érzelmi és testi fejlődését. Az ilyen iskolában egyensúlyban van az oktatás és a nevelés. A nevelés terén a család szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ma sok szülő az iskolától várja el a család által végzendő nevelési feladatok megoldásának nagyobb részét. Lassan oda jutunk, hogy az iskola válik e téren a család mankójává, pedig ennek fordítva kellene lennie.

Raj Tamás: Az iskola és a család csakis együtt képes nevelni. Az iskolai nevelés szempontjából felbecsülhetetlen jelentősége van annak, hogy ott a tanárok olyan közösséget alkossanak, amelyben a gyerek tényleg emberré nevelődhet. Ehhez tanáregyéniségek kellenek, azonban a mai pedagógusfizetések színvonala ezt nem nagyon segíti elő. Kalácska Tiborné elmondotta, hogy jó lenne, ha a nevelésben az iskola támaszkodhatna a családra, ha a család többet vállalna. De sok esetben nem létezik az a hagyományos család, amelyre támaszkodni lehetne. Ma tehát sem a családokban, sem az iskolában nincsenek igazán meg azok a közösségek, amelyek a nevelés feltételeit biztosítják. Az iskolai közösségek hiánya azzal is magyarázható, hogy az egyébként sok vonatkozásban idegen úttörőmozgalom és más, negyven éven át létező mozgalmak - amelyek minden erőltetettségük ellenére mégiscsak teremtettek valamilyen közösséget - a rendszerváltással együtt felbomlottak, és nem teremtődött helyettük még más. S ha nincs kirándulás, nincs szakkör, nincsenek közös programok, akkor végképp nincs közösségteremtési lehetőség.

Tőkéczky László: A hetvenes évek eleje óta a pedagógusképzés is sok problémával küszködik, s a rendszerváltást követően sem sokat változott a helyzet. A pedagógusok közösségteremtő tevékenysége azért is nehézkes, mert az erre vonatkozó pedagógiai tudást a ma tanítók zöme még egy hegemón ideológia jegyében sajátította el. Igazában véve nem nagyon tudjuk, mit jelent a nevelés egy pluralisztikus világban, nem készült fel erre egyikünk sem. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet egyes pedagógusoknak kiváló egyedi teljesítményük, de összességében ebből a szempontból a rendszer diszfunkcionálisan működik.

Csirke Ernő: Fekete László megszólalása óta azon gondolkodom, hogyha a Ferences Gimnázium továbbra is bajban lenne, akkor mintaszerű nevelőmunkát végezne. Miután azonban elmúlt a baj, beállt a sorba, s már nem sokkal jobb, mint az én iskolám Pécsett, vagy a többi általában az országban. Ez azt jelenti, hogy ha elég nagy a baj, akár tiszteletre méltó produkciókat képesek a nevelés terén létrehozni a mi iskoláink? Elhangzott: a nevelés nem más, mint együttélés. Mi ezt le is írtuk a pedagógiai programunkban, meg is állapodtunk ebben. Amennyiben a társadalomnak problémája van a neveléssel, akkor azon kell gondolkodnunk, miféle együtt élők vagyunk mi pedagógusok, milyen együttélési mintákat mutatunk a gyerekeinknek. Milyen dolgokon vagyunk képesek konfliktusokat felhizlalni, dédelgetni, konzerválni. Úgy tűnik, nemigen lehetünk jobb nevelők, mint amilyen emberek vagyunk, s nem is igen lehetünk sokkal jobbak, mint amilyen a társadalom átlaga.

Fekete László: Egy gondolat erejéig hadd térjek vissza a nosztalgiával emlegetett kezdeti időszakra. Azokban az időkben a tanári kar szerzetesekből állt, akiknek nem volt családjuk, akik reggeltől estig készen álltak arra, hogy a gyerekeket a velük való együttlétben értékekkel szembesítsék. Gyakran mentek kirándulni, élmények sorát kapták. Ma hiába van kiírva a kapura, hogy ez a Ferences Gimnázium, tiszteletre méltó világi tanárok tanítanak, családos emberek. Így az együtt töltött többletidő nem csiholható ki sehonnan sem. Igaz az, hogy az iskolának nem információk tömegét, hanem ezt a régen volt élményvilágot, meg a tanulás képességét kellene elsősorban átadnia. Ez lerövidítené az információdömpingben való botorkálás idejét, és több idő maradna élmények szerzésére. De világi munkatársakból nehéz összeállítani olyan tanári kart, amelynek tagjai magas színvonalon művelik a saját szakmájukat, tehetségesek, képesek a tudományok útvesztőjében eligazítani a diákokat, képesek lépést tartani a tudományokkal, és korlátlan idejük van tanítványaik számára.

- A megváltozott társadalmi, kulturális feltételek mellett vissza lehet-e hozni valamit abból a hajdanvolt világból, amelyben pedagógus és gyerek tartósan együtt élt, amelyben a pedagógus még hatni tudott a személyiségével? Tudomásul kell-e vennünk, hogy mindez a múlté, vagy ebből a világból valamit mindenképpen át kell menteni a mába, a jövőbe, mert e nélkül nem igazán iskola az iskola?

Raj Tamás: Nagy kérdés, hogy vissza lehet-e állítani a közösségi nevelést az iskolában, de még nagyobb kérdés, vissza kell-e állítani azt, ami régen jó volt. Én is nosztalgiával gondolok a gyerekkoromra, amikor az iskola közösséget alkotott, és a tanárokkal egészen mély személyes kapcsolatban éltünk. De nem hiszem, hogy ezt vissza lehet állítani. Ha valamit meg akarok újítani, akkor nem kell feltétlenül a múltba visszanyúlni. Láthattuk: az úttörőmozgalom helyébe vissza próbálták állítani a cserkészmozgalmat, de abból nem az lett, ami azelőtt volt. Az iskolának három tekintetben kellene közösségi nevelést végeznie: családi, társasági és közéletre kellene nevelnie. Vannak iskolák, ahol van valamiféle családi életre nevelés, ez azonban az esetek nagy hányadában egy tananyag átadásából áll, nem pedig személyes példák bemutatásából, és főleg nem konfliktusok megoldásának gyakorlásából. A társasági életre való nevelésre égető szükség van, mivel a gyerekek az iskolai közösségben sem tudnak viselkedni, de ha bekerülnek egy társaságba, ott csak feszengenek. Meg kell tanítani őket a társasági normákra, az ehhez szükséges kultúrára, ezt is gyakorlatiasan, konkrét élethelyzetekben, szimulációs játékokban. Még inkább igaz ez a közéleti, politikai nevelésre, a közéletben való eligazodásra. A közélet gyakorlása is az iskola világában kezdődik. Jó példákat kínálnak erre a demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati iskolák, ahol a gyerekek megtanulják az iskola életében való részvételt, a szolidaritást, a gondoskodást. Például úgy, hogy az idősebb gyerekek foglalkoznak a kicsikkel, segítenek a pedagógusoknak a kirándulások, programok, a mindennapi élet megszervezésében. Mindennél fontosabb azonban az, hogy a pedagógus együtt éljen a gyerekekkel, mintát adjon. S legyenek olyan közösségi alkalmak, színterek, ahol mindenki szabadon megnyilvánulhat. Ehhez kellenek a klubok, irodalmi körök, szakkörök.

Vekerdy Tamás: Valóban nem úgy kellene a családi életre, a társasági és a közéletre nevelni, hogy erre vonatkozó tananyagokat tanítunk. Ez értelmetlen és hatástalan volna. Ezzel kapcsolatban szeretnék az érzelmi intelligenciára, az ezzel kapcsolatos kilencvenes évekbeli kutatásokra utalni. Az életben való beválásunk csak húsz százalékban múlik azon, amit megtanultunk az iskolában. Nyolcvan százalékban az EQ, az érzelmi intelligencia dönti el, hogy önmagunkkal békében tudunk-e élni, s hogy jobb-rosszabb kompromisszumokat tudunk-e kötni családunkkal, munkahelyi kollégáinkkal, barátainkkal, tágabb társas környezetünkkel. Elsősorban ettől függ, hogy szélsőséges mozgalmak felé sodródunk-e, mert az ilyesfajta sodródásnak mindig belső pszichikus, érzelmi bizonytalanság az oka. Az érzelmi intelligencia kialakulása pedig az érzelmi biztonság megadásával kezdődik az újszülöttkorban. Ezt számos vizsgálat bizonyítja. Hogyan lehet megtanítani erre az anyákat, akik ezt elfelejtették? Tizenöt-húszezer éven át tudták, de a múlt század vége felé kezdték elfelejteni. Az érzelmi intelligencia fejlődését szolgálja a gyermek fejlődése során a szabad játék, a mese, a sokféle művészeti tevékenység. Howard Gardner, a Harward professzora egy tanulmányában azt kérdezi a kormányoktól, ha egyszer tudjuk, hogy az iskolában a művészi tevékenység a legfontosabb, mert abban fejlődik a gyerek, akkor vajon miért tömjük meg tanítványaink fejét újra és újra feledésre ítélt verbális tudnivalókkal. Hasonló nézeteket vallott ezzel kapcsolatban Kodály Zoltán, amikor megszervezte a magyarországi ének-zenei általános iskolákat. Az volt az alapelve, hogy ezekbe az iskolákba minden gyereket fel kell venni, mivel egyrészt botfülű gyerek nincs, másrészt nem az a cél, hogy zenészeket képezzünk, hanem az, hogy művészetközelben nőjenek föl a gyerekek, mert ez döntő lesz egész további életük, személyiségük kibontakozása szempontjából. S mi lett ezekből az iskolákból? Az óvodákat járva keresik az abszolút hallású gyerekeket, mivel velük lehet területi, városi, országos zenei versenyeket nyerni. Néhány kivételtől eltekintve művészképzőkké váltak, ahelyett, hogy az érzelmi intelligencia fejlődését segítő művészeti nevelést folytatnának. Vissza kellene térni a jó hagyományokhoz.

Tőkéczky László: Nagy egyetértéssel, ugyanakkor mégis némi kétellyel hallgatom a beszélgetés résztvevőit. A családjuk, gyermekeik és tanítványaik iránt is felelősen élő pedagógusokkal szemben ezek az elvárások teljesíthetetlen maximalizmusnak minősülnek. A magyar nevelés történetében kialakult az a megoldás, hogy miközben az egyes tanár is személyes felelősséggel tartozik a nevelésért, a nevelőtestület az, amely az igazi felelősséget viseli. A híres iskolák színvonalának - bármelyik felekezethez is tartoztak, vagy állami, önkormányzati fenntartással működtek - az volt a titka, hogy önmagukat folytonosan fejlesztő, minőségelvű tantestületek végezték az oktatást és a nevelést. A minőség tehát nemcsak az egyes ember tevékenységén alapult, hanem a testület a folyamatosságával, a közösségi felelősségével tette az iskolát emblematikussá. Ez teremtette meg azt a hagyományt, amelybe szépen beilleszkedett az egyén, az egyes tanár a maga sajátos színeivel, személyiségével. Az anyagi feltételek hiányán túl ennek a testületi felelősségnek, az ilyen módon megnyilvánuló közös szellemiségnek, hagyománynak a hiányában látom a nevelés terén jelentkező problémákat. Az, hogy legyenek szabadidőt szervező tanárok, alapvetően finanszírozási megoldást igényel, hiszen ez azt kívánja, hogy valaki főfoglalkozásban nevelési feladatokkal foglalkozzék. De a testület közös ügye az, hogy milyen szellemben szervezi a programokat. A testület szellemiségének kell határoznia. Mindez attól függ, miként őrizte meg ez a történetiséget, a hagyományt. Nyugaton és a régi Magyarországon is igen gazdag hagyománya van ennek. A kollégiumi nevelésben, az együttélésre épülő nevelésnek ebben a rendkívül karakterisztikus formájában is erőteljesen tetten érhető a testületi jelleg, s nemcsak a tanárok tevékenységében, hanem a diákok önszerveződő tevékenységében is.

Kalácska Tiborné: Az volt a kérdés, hogy a régi nevelési módok átvihetők-e a mába. Ha valamit át kellene menteni vagy visszahozni, az nem több s nem kevesebb, mint az, hogy a gyerekeink ne felejtsenek el játszani, az édesanyák és édesapák ne felejtsenek el mesélni. Ez az, amit át kell venni, mert akkor nyitottabbá, érzelmileg gazdagabbá válnának a gyerekeink.

Pánczél Károly: Fogós kérdés, hogy visszaállítható-e valami is abból, amire nosztalgiával emlékezünk, miközben megváltozott körülöttünk az egész társadalom. Tudjuk, hogy most az eredeti tőkefelhalmozás idejét éljük, farkastörvények uralkodnak, gyakorlatilag a család sem úgy működik már, mint régebben. Eltűntek azok a közösségek, amelyek kontroll alatt tartották az egyént. Egyre nagyobb a társadalom kettészakadása. Ebben a helyzetben felértékelődik az oktatás, a nevelés szerepe, mivel ez lehet a társadalmi mobilitás elősegítője, ez jelenthet kiutat a leszakadók számára. Nem tudom, ebben a világban visszaállítható-e az a fajta nevelés, amely egészen más feltételrendszerben tűnt eredményesnek.

Csirke Ernő: Szerintem nem állítható vissza semmi. Nem visszaállítani kellene, hanem az új helyzetnek megfelelően kellene a nevelésnek működnie. Ebből a szempontból én fontosabbnak tartom azt, hogy a pedagógus visszataláljon önmagához. Pedagógusnak lenni életforma, amely fogolyként is tart bennünket. Ez azt jelenti, hogy a pedagóguslét egy meghatározott időt bekap az életünkből. A maradék időben kell komplementer erőfeszítésekkel összegürcölnünk a társadalomban elfogadott életvitel megteremtéséhez a feltételeket. Ettől mi rövid idő alatt leharcolt társaság leszünk. Ez árt a legjobban az önbecsülésünknek. A legnagyobb problémának azt látom, hogy a pedagógusnak nem elég erős az önbecsülése, nem tudjuk igazán megvalósítani önmagunkat, nem tudunk belenyugodni, hogy állampolgárként a társadalom balekjai legyünk, és ugyanakkor maximalista elvárásoknak kelljen állandóan megfelelnünk. Amíg nem tudunk visszatalálni önmagunkhoz, nem tudjuk magunkat teljesnek, egésznek, egészségesnek látni abban az életformában, amelynek az a lényege, hogy kicsit máshogy kell a szerepeket játszanunk az iskolán belül, mint az azon kívüli világban, addig a nevelés terén több nem nagyon várható.

- Ennek a konferenciának az az egyik legfontosabb mondanivalója, hogy lezárult az a korszak, amelyben egyetlen értékrend, egyetlen világnézet, egyetlen erkölcsi értékrend közvetítése volt az iskola, a nevelés dolga. A 21. század minden bizonnyal egy még a mainál is erőteljesebben pluralizálódó világ lesz. A sokféle értékrendet elfogadó világban lehet-e a nevelést még értékközvetítésként tételezni? Vagy ebben a világban a nevelés sokkal inkább a sokféle érték, világnézet felmutatását, az azok közötti választás képességének fejlesztését jelenti-e?

Csirke Ernő: Megint egy maximalizmus! Mert egy húron pengetni kevesek vagyunk, akkor vajon milyen muzsikusnak bizonyulunk majd egy olyan plurális világban, amelyben egymással sokszor homlokegyenest ellentétes gondolkodásmódok közötti értékátadást vár tőlünk a társadalom? Mert értékátadást vár tőlünk, ez kikerülhetetlen. Ez még egy óriási problémát vet fel, hiszen gondoljuk meg, hogy önmagunk csoportban való megjelenítése során is milyen nehéz egy húron pendülnünk. A valamikor egységesnek nevezett tantestületi szellem mára kiszabadult a palackból, és kiderült, hogy az minden, csak éppen nem egységes. Még nem tartozik az együttélési kultúránkhoz a minimális konszenzusok megalkotása, azoknak a gyököknek a megtalálása, amelyek az egy tantestületbe vetett emberek megegyezési készségét jelzik. Még technikáink sincsenek ahhoz, hogy megegyezzünk azokban a dolgokban, amelyeket mindenki elfogad. Annak az iskolának, amelynek a tantestülete képes erre, már van egyfajta attitűdje bizonyos értékek iránt. Ma még ez nehéznek tűnik, hiszen a sokféleség tiszteletben tartása mellett még nem alakultak ki ilyen gyorsan azok a technikáink, amelyekkel a már kialakított egység kifejezésére képesek lennénk. Kommunikációs nehézségeink vannak. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a megrendelőink, a szülők is elkezdik számon kérni az általuk kívánatos értékeket, de ők is kommunikációs problémákkal küzdenek. Mást és mást értenek a különböző szülőcsoportok, rétegek az azonosan megnevezett értékeken. S tegyük e mellé azt az alapproblémát, hogy mi magunk sem vagyunk igazán képesek a tantestületen belül kialakítani azt a minimális konszenzust, amely nélkül elég nehéz elképzelni az iskolát.

Vekerdy Tamás: Ennek a konfliktusnak a feloldására javasolnék egy bűvszót: ez a kongruencia, az önmagunkkal való azonosság. Csak azt tudjuk hitelesen képviselni, amik mi vagyunk, amelyik a mi értékrendünk, s nem is kell mást képviselnünk. A világnézetileg semleges iskola azért semleges, mert ott a különböző értékrendet követő tanárokra nem kényszerít rá az iskola egy meghatározott értékrendet, hanem mindenki a sajátját képviselheti. Másik, de ettől nem független probléma az, hogy a kamaszkorban, még inkább az ifjúkorban megjelenik a kétely, a kételkedés, az önálló világkép és értékrend keresése, a saját hit és meggyőződés kialakítása. Óhatatlan, hogy ebben a keresésben a kamaszok szembekerülnek tanáraikkal. Ezt azonban nekünk tanároknak nem letörni, elfojtani kellene, hanem éppen ellenkezőleg, önmagunkat képviselve végtelenített vitákban engednünk kell azt, hogy a diákok megtanulhassák saját nézeteik megfogalmazását, az eltérő értékrendek közötti konszenzuskeresés mikéntjét.

Tőkéczky László: Él egy olyan közfelfogás, hogy az értékrendek sokszínűsége, variabilitása szinte végtelen. Ebben a modern pluralizmusnak az az alapvető problémája fejeződik ki, hogy az érdekartikuláció sokkal sokszínűbb a közbeszédben, mint az értékek valóságos különbözősége. Egyszerűbben fogalmazva: jóval kevesebb egymástól ténylegesen különböző értékirányzat, értékrend létezik, mint amennyi eltérő érdek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy valójában nem fontos az értékek különbözése. Az iskola világában szükséges lenne, hogy a tanárok tisztában legyenek a valóságos értékkülönbségekkel, irányzatokkal, az egyes értékrendek tartalmával. Ettől független az, hogy az eltérő értékrendekhez mindenkinek lehet valamilyen viszonya. Ugyancsak fontos az, hogy a gyerekek megértsék, a feléjük áradó manipulatív kommunikáció, a reklámok mögött milyen bonyolult érdekrendszerek, érdekartikulációk húzódnak meg, elsősorban azért, hogy világos legyen számukra az érdek és az érték különbözése, hogy felismerjék a különböző divatirányzatok érdektartalmát. Az igazi sokszínűség ma az érdekpalettán nagy, de az alapvető értékrendeket tekintve igazán két-három nagy alapértékrend különíthető el. Az értékpluralizmus tehát nem azonos az érdekpluralizmussal. Magyarországon ez még nagyon összemosódik. Ennek összetett okai vannak. Itt is érezhető a "végig nem gondolt gondolat". Ötven évig nem lehetett nyíltan beszélni arról, ki milyen értékekhez kötődik, ki mit gondol, mit tart helyesnek, érzelmileg hova tartozik. A végig nem gondolt értékelvűség ma az igazi probléma, s az értékekről szóló tisztázó viták hiánya. Erre lenne nagy szükség a tantestületekben, mert e nélkül nehéz lehet az individuum, az egyéniség vállalása, felmutatása.

Raj Tamás: Egykori iskolámra, a Vörösmarty Gimnáziumra emlékezve sajnos ma sem tudok szeretettel visszagondolni tanáraim többségére. Van azonban két tanárom, akikre ma is nagy szeretettel gondolok, Pécs Zoltánra, az osztályfőnökömre, aki magyart tanított, és Bellér Bélára, a történelemtanáromra. Talán nem véletlen, hogy ez a két tárgy volt a legfontosabb számomra. Mindkettőjüket fegyelmivel távolították el a gimnáziumból. Az egyéniségük nyert meg: az a szeretet, ahogyan a tárgyaikkal foglalkoztak. Bellér Béla megtanított arra, hogy miként kell megérteni egy szöveget. Kezembe nyomott egy régi újságot, s azt a feladatot adta, hogy otthon figyelmesen elolvasva derítsem ki, mi van a sorok között. Pécs Zoltán az egyik óráján felolvasta Vörösmartytól a Szép Ilonkát nagy-nagy szeretettel, majd azt mondta, most szép csendesen vonuljatok le, menjetek haza, mert ez után nem lehet semmit sem mondani. Az ő példájukból megtanultam, hogy szeretettel kell tanítani, és rábírni a diákot, hogy maga fedezze fel azt, amit egész élete során tanulnia kell.

Vekerdy Tamás: Valóban igaz, hogy az érdek és az érték összemosása megkeveri jelenlegi világunkat, tudatunkat. De: a kétezer éves európai fejlődésben kikovácsolódott egy alapérték: "Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény" - mondja Ady. Azóta a világ 163 nemzete, állama elfogadta az individuumot mint alapértéket. Ez nagyon fontos mozzanat. Az individualista társadalmak lehetnek önimádók, egoisztikusak, ám a 20. században mégis ezekben a társadalmakban maradtak meg az emberi értékek. A kollektivista társadalmak, amelyek előbbre helyezték a kollektívum értékeit, újra és újra elbuktak, mert nem tudtak hatékony közösségeket létrehozni. A valódi és élő közösségeket az individualista társadalmak hozták létre, az egyének szabad társulása alapján. Egyén és közösség viszonyában is egyetlen érvényes megoldást ismerünk, a demokráciát, amelyről Churchill megmondta, hogy borzalmas államforma, de ennél jobb egyelőre még nem született.

Tőkéczky László: Felhívom a figyelmet Fukuyamának a Bizalom című könyvére, amelyet nagy bizalmatlansággal kezdtem olvasni, miután a szerző korábban megjövendölte a történelem végét, amely, mint tudjuk, azóta sem következett be. Ebben az újabb könyvben azt írja, hogy mechanikus az a szembeállítás, mely szerint vannak individualista és kollektivista, nyitott és zárt társadalmak. Már csak azért sem igaz ez, mert az embereknek nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, az individuum mások kötelességteljesítése nélkül nem maradhat fenn, sőt egyáltalán ki sem bontakozhat. Az élet fenntartásának nélkülözhetetlen feltétele a kollektivizmus, a közösségek léte. Közösségetika, értékelvű hagyományrend nélkül az individuumok semmire sem mennek. Hamis szembeállításokat nem szabad megfogalmazni. Az individualizmus, főleg a korláttalan, káoszhoz vezet, az erősebb individuumok a többség fölé helyezkedhetnek.

Vekerdy Tamás: Szeretnék megfogalmazni még egy "hamis" tézist, még élesebb formában. Aligha vitatható, hogy a bolsevik társadalom a párt, az uralkodó osztály, a proletariátus, az ideológia parancsait elsődleges értékként kezelte. A fasiszta nemzetiszocializmus a vér, a talaj, a rög, a náció értékeit tette az első helyre. Mindkét társadalomban ki is mondták, hogy az egyénnek ezeket az értékeket feltétlenül követniük kell, fel is kell áldozniuk magukat ezek érdekében. A szovjet és a német katonát fel is áldozták. Az amerikai katona viszont félcipőben sétált be a háborúba, mert fontosnak tartották, hogy először a repülőgépeket és a tankokat vessék be annak érdekében, hogy az emberáldozat kisebb legyen. Elismerve, tudva, hogy egyén és közösség egymást feltételező értékfogalmak, el kell döntenünk, hogy melyik elsődlegessége értékrendszerünk alapja. (Persze, hogy az egyén is csak megfelelő közösségben "hozhatja ki", ami benne van, lehet önmagává.) Én ennek ellenére nem minősítem hamisnak Tőkéczky László felfogását, pusztán egy másik álláspontnak, s a magamét is ugyanolyan jogosnak.

Fekete László: Egy olyan iskola képviseletében vagyok itt, amely az értékrendjében nem pluralista, hanem egy adott világnézetet, értékrendet kíván egységesen követni. A rendszerváltás időszakában nagyon hamar megszületett a világnézetileg semleges iskola fogalma. Nem volna-e szerencsésebb, ha az értékrendek koherenciája kapcsán a világnézetileg sokszínű iskolát tekintenénk célként? Az itt az igazi kérdés, hogy a világnézetileg semleges iskolában a pedagógus miként tudja képviselni, érvényesíteni a maga értékrendjét, személyiségét, tudását. Az iskolában kellene a gyereknek megtapasztalnia valamit a világnézeti sokszínűségből. Erre épp a pedagógusok személyisége, önmaguk vállalása adhat lehetőséget. Én is aláhúznám a személyességet. Csak az az intézmény jogosult arra, hogy pedagógiai intézménynek tekintsék, amely képes eljutni az egyénig, a személyig. Amíg a gyerek egy tömeg része, addig fanatizálható, hiszterizálható, sok mindent lehet vele művelni. Ahol azonban a személyes kapcsolatok révén fejlődik, ott talán megkaphatja azt, amire a leginkább szüksége van: a biztonságot és a bizalmat. A beszélgetésben, más dimenzióban már szó esett a biztonságról. Ha egy gyereknek megvan a biztonságérzete, akkor tizennyolc éves korára bizalommal tekint a jövőjére, a világra, ha azonban kisgyermekkorától kezdve nem veszi körül biztonság, akkor bizalmatlan lesz mindennel és mindenkivel szemben. A biztonság és a bizalom hiányában nevelődő gyermek számára valójában nem mutathatók fel értékek, csak az önérdeke fogja vezérelni cselekvését, döntéseit.

Raj Tamás: A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola és Óvoda alapelve sem a világnézetileg semleges, hanem épp a sokszínű oktatás. A beiratkozó gyerekektől meg sem kérdezzük, milyen vallásúak. Természetesen zsidó oktatás van nálunk, de igyekszünk sokféle értéket, hagyományt közvetíteni. Nem követeljük meg a vallásgyakorlatot, noha én szeretném, ha minél többen részt vennének ebben. De ezt nem követelésre, hanem önként kell hogy tegyék a gyerekek, épp a vallási ismeretek közvetítésének hatásaként. A világnézeti semlegességhez néhány gondolat. A nyolcvanas évek végén a Jurta Színházban - sok egykori ellenzéki rendezvény színhelyén - volt egy vita a világnézetileg semleges iskoláról. Ott idéztem egy, a hatvanas években, a Valóságban olvasott tanulmányt, amely a diákok világnézetéről készült felmérés adatait ismertette. A cikk szerint a megkérdezettek nyolc százaléka "sajnos" hívő, hozzávetőleg nyolc-tíz százalékuk ateista és nyolcvan százalékuk semleges volt. A tanulmány ez utóbbi adatot pozitív tényként kezelte. Tudjuk, volt egy korszak Magyarországon, amelyben a közömbösséget, a semlegességet nagyszerűnek, kívánatosnak tekintették. Ott, a Jurta Színházban felidéztem Deák Ferencnek azt a híres gondolatát, mely szerint az az ember, aki huszonöt évesen nem forradalmár, az ötvenéves korára hazaáruló lesz. Ekkor a közönség soraiból felállt egy ember, elmondta: ő írta a cikket, iszonyúan szégyelli, azóta ő maga is hívő lett. Ma is vallom, hogy a semlegesség, a közömbösség hirdetése életveszélyes, ebbe semmiképpen nem lehet belenyugodni. A tanárnak értéket kell közvetítenie, a saját értékét, mert csak azt tudja hitelesen közvetíteni, és ezzel tudja előhívni a diákból a saját értékeit. Tudjuk, hogy a diák a megszerzett tudásának a döntő hányadát igen hamar, nem sokkal az érettségi után elfelejti. Nem felejti el azonban a tanárok személyes megnyilvánulásait, a személyiségük által sugárzott értékeket. Ezzel az eszközzel kell fellépni a közöny, a közömbösség ellen, amely sajnos még ma is tapasztalható a diákok körében.

Kalácska Tiborné: Nem hiszek abban, hogy van világnézeti semlegesség. Mindenkinek van valamilyen viszonya az értékekhez, a világra vonatkozó elképzelésekhez. Szülőként fontosnak tartom, hogy az állami iskola beengedje, befogadja a hitoktatást, s azokat a gyerekeket, akik részt vesznek ebben, az iskola támogassa. Ha esetleg a társaival szembekerül emiatt, akkor a pedagógustól elvárható, hogy a helyére tegye ezt a dolgot. Nem kell a pedagógusnak érvelnie mellette és ellene sem, de értesse meg, hogy vannak gyerekek, akiknek a szülei ezt fontosnak tartják. A szülőnek joga, hogy a gyerekeinek átadja a saját értékeit, azt, ahogyan ő gondolja. Ehhez megkeresheti - ha lehetősége van rá - azt az intézményt, amelyről úgy érzi, hogy az ő nevelési értékeit közvetíti, illetve amelynek az értékeivel azonosulni tud.

Pánczél Károly: 1993-ban, amikor a közoktatási törvényben kimondták a világnézetileg semleges iskolát, sokan mondtuk, hogy ez képtelenség. Hozzá kell tenni, hogy a törvényhozókat jó szándék vezette, de nem jó a megfogalmazás. Garancia kellett arra, hogy az állam ne erőltethessen rá semmilyen világnézetet, ideológiát az iskolára. Erről a konferenciáról két fontos tanulsággal, munícióval fogok távozni. Az egyik a világnézetileg sokszínű iskola fogalmának a megértése, a másik az, hogy az iskolai nevelésben a másság elfogadása, a türelem mellett a szeretet is fontos, ahogyan azt Raj Tamás mondta. Igen, annak, hogy a pedagógus mennyire szereti a gyereket és a tárgyát, évtizedeken át tartó hatása van.

- A felvilágosodás kora óta nagyon sokan vallják azt, hogy a nevelés által jobbá tehető a világ, az ember. Marad-e valami a pedagógiai optimizmusból a 21. század küszöbén, vagy a nevelés értelmével szembeni kétkedés lesz úrra rajtunk és utódainkon?

Raj Tamás: A nevelés által talán nem tehető jobbá a világ, de az ember igen. Lehet, hogy már azzal is sokat teszünk, ha önmagunkat jobbá tesszük, mert ezzel diákjaink is jobbá tehetők, s általuk még tán a világ is. Utaltam már rá, mintha ma nem ugyanazzal az optimizmussal néznénk a 21. század elébe, mint ahogyan épp száz éve Karinthy, mintha nem várnánk annyira az óra ütését. De talán éppen ez a pesszimizmus teszi lehetővé számunkra, hogy kisebb célokat tűzzünk magunk elé. Ez a kisebb cél legyen az, hogy önmagunkat, embertársainkat, diákjainkat próbáljuk jobbá tenni. Lehet, hogy a kívülállóknak nem hangzik nagy feladatnak ez, de a pedagógus számára valószínűleg a legnagyobb.

Vekerdy Tamás: Csak az együttélésben megvalósuló neveléssel tartható fenn a világ, méghozzá az emberi világ. Tehát ma már nem az a kérdés, hogy jobbá tehető-e a világ, hanem az, hogy egyáltalán fenntartható-e. Ma már a világ fenntartása is csak a szeretetteli együttélésben megvalósuló neveléssel lehetséges. Szereteten nem valamiféle szentimentális dolgot, hanem megismerő erőt értek, amelyben egy átmeneti időre feladom önmagam, s benne élek a másikban, őt veszem magamra, hogy megismerjem. Végül hadd idézzem Weöres Sándort: "Az ember még nem ember, / csak zavaros fejű, veszélyes kamasz. / Az ember akkor lesz ember, / ha átvilágítja mélyéig önmagát / s a belső világosságból a külső világba sugarat bocsát."

Csirke Ernő: A nevelés maga az együttélés. Tegyük félre azt az optikát, amely csak az iskolát láttatja velünk. Ha így teszünk, látnunk kell, hogy a nevelés az élet első percétől az utolsóig tart, s az együttélés egésze nevel bennünket a sírig. Gondoljunk azokra a valóságos Robinsonokra, akik elvesztek, s mind elállatiasodtak, amint megszűntek emberek között élni, sőt egy idő után elveszítették emberi jellegüket. A kérdésre válaszolva: azt hiszem, nem lesz jobb a világ, s abban sem hiszek, hogy az emberek lényegesen jobbíthatók. Hisz amennyiben az emberek lényegesen jobbíthatók, elveszítjük velük a kapcsolatot. El sem tudjuk magunkat igazán képzelni egy megjobbított, megváltozott világban. Idegennek, sci-fi-szerűnek tűnik az az elképzelt "jobbított" világ. Igaza van Vekerdy Tamásnak, hogy a neveléstől nem lesz jobb a világ, s még az ember sem, de nélküle elveszítjük önmagunkat.

Tőkéczky László: A válaszhoz tisztázni kell, mit jelentenek ezek a szavak: jobb lesz, mit jelent, hogy megváltódik a világ, az ember. A világ kétszáz év óta egy racionalista eszköz- és módszerfétisben szenved, amely többé-kevésbé társadalmi és egyéni önmegváltások lehetőségét akarja kínálni az embereknek, a társadalmaknak. Ezt tévútnak tartom. Úgy gondolom, a világ jobbá vagy rosszabbá válása emberileg csak szubjektíven értelmezhető, mert a történelemben csak változások vannak, ahogyan az ember életében is, egyéni és közösségi értelemben egyaránt. A pedagógus feladata, hogy a személyesség közegében fedeztesse fel az ember küldetését, rendeltetését. Valójában a világ ezzel lesz fenntartható, így tölti ki a kegyelmi idejét.

Fekete László: Ha sok olyan boldog, kiegyensúlyozott gyerek hagyja el az iskolát, aki tisztában van a saját értékeivel, aki képes arra, hogy a birtokában lévő tudást a közösségek gyarapítására használja fel, akkor jobbá tehető a világ.

Kalácska Tiborné: Szeretném hinni - és hiszem is -, hogy ha az én gyerekem kiegyensúlyozott, nyugodt és reálisan látja a körülötte lévő világot, ahogy majd tágul körülötte a világ, ő pedig mind tágabb, szélesebb csoportokba lép, kisugárzik majd belőle ez a biztonság, optimizmus. Talán majd az élete példájával, a tevékenységével, a személyisége kisugárzásával jobbá, boldogabbá teheti, ha nem is a világot, de azt a kis emberi csoportot, közösséget, amellyel együtt él.

Mindannyiunk nevében köszönöm Önöknek ezt a két órát. Nem tudom, ez a beszélgetés segít-e abban, hogy a nevelés 21. századi esélyei miatti pesszimizmusunk oldódjon. Abban azonban biztos vagyok, hogy a résztvevők által felvetett gondolatok tovább munkálnak bennünk, katalizálva azt az ösztönös - és persze tudatos - törekvésünket, amellyel rendet keresünk a világban, a nagy egészben éppúgy, mint saját mikrokozmoszunkban.

Ennek a beszélgetésnek az a legfontosabb felismerése: a nevelés által nem jobbítható a világ, de nélküle nem tartható fenn. Számomra ez azt jelenti, hogy nevelés nélkül nincs esélye a világnak a túlélésre, nélküle fikcióvá válik a jövő. Ami annyit jelent, hogy megmaradásunk egyik legfontosabb reménye a nevelés.

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.