2019. október 19., szombat , Nándor

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 január

"A civil társadalom fizet azért, hogy az akut társadalmi problémákat kezelhesse" -- Stemler Mihállyal beszélget Földes Petra

2009. június 17.

A riport végigkíséri azt az 1983-ban kezdődött történetet, amely Stemler Mihály tanító, mentálhigiénikus szociális szférában eltöltött csaknem húsz évét jelenti. Interjúalanyunk az országban elsőként megalakult családsegítő központ vezetőhelyettese, majd később, a rendszerváltás után a Mentálhigiénés Programiroda, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkatársa, illetve számos civil segítő szervezet szakértője és aktivistája. A vele folytatott beszélgetés alapján úgy tűnik, a szociális kérdésekkel kapcsolatos gondolkodásunkban egyvalami nem változott: a problémák szókimondó megfogalmazásához - ugyanúgy, mint a rendszerváltás előtt - még ma is civil kurázsi kell.

"A civil társadalom fizet azért, hogy az akut társadalmi problémákat kezelhesse"

A hivatalos szociális munka megjelenésekor - a 80-as években - családsegítő központban dolgozni különös lehetőséget jelentett. Akinek ez a pozíció megadatott, az működés közben ismerhette meg az "engedélyezett" társadalmi problémákon túli, szemérmetlen valóságot. Aki pedig csaknem húsz éve folyamatosan ezen a terepen dolgozik, az közvetlen élményként tapasztalhatta meg a bekövetkezett társadalmi változásokat...

1983 óta dolgozom a szociális területen, és azóta folyamatosan így vagy úgy nehéz sorsú fiatalokkal foglalkozom. Kezdetben iskolákhoz kapcsolódóan, különféle programok keretében próbáltuk a gyermekek és a szülők problémáit kezelni, majd 1985-ben alakult meg a Kőbányai Családsegítő Központ, melynek kezdettől fogva a munkatársa és vezetőhelyettese voltam. Ez volt az első családsegítő központ az országban, így megalakulása komoly fegyverténynek számított. Az akkori (Csehák Judit vezette) Egészségügyi Minisztérium kezdeményezése találkozott a kerületi tanácselnök-helyettes nyitottságával, így jöhetett létre az intézmény. A minisztérium igyekezett minta családsegítő központokat létrehozni, mert a szociális és családi problémák egyre súlyosabb társadalmi gondot jelentettek. Ebben az intézményben én a kallódó fiataloknak szóló klubot vezettem (ez már akkor is "létező" probléma volt, hiszen illeszkedett a "társadalmi beilleszkedési zavarok" témaköréhez). A klubot alkoholellenes klubként hoztuk létre, aminek az adott különös jelentőséget, hogy felszínen tartotta a szenvedélybetegség, a függőség témáját. Tudtuk (akkor még nem mondhattuk), hogy nagyon sok drogos (szipus és mákteás) fiatal van, és ezeknek a fiataloknak kellett valamilyen elfoglaltságot adni. Ennek érdekében közös rendezvényeket is szerveztünk az akkori Kőbányai Ifjúsági Házzal (jellemző az átalakulásra, hogy ez ma már nem ifjúsági intézmény, hanem a pártok székháza), a Pataki Művelődési Központtal és az - akkor még - Úttörőházzal.

Melyek voltak a 80-as évek Kőbányáján tapasztalható legsúlyosabb szociális problémák, és mit tehetett kezelésükben a frissen alakult családsegítő szolgálat?

Kőbányáról mindenképpen tudni kell, hogy két szempontból is a legnagyobb budapesti kerület volt: egyrészt kiterjedésében és lakosaiban (120-150 ezer lakosa volt); másrészt egy egészen speciális adottságában: volt még 50-60 ezer bevándorló, akik állandóan ingáztak a vidék és az itt lévő hatalmas munkásszállók között. Ez két különböző ingázó generációt jelentett: a 14-25 éves fiatalok vagy tanulni jártak, vagy a jobb pénz, jobb munka, nagyobb lehetőségek reményében maguk akartak Budapesten elhelyezkedni. A másik csoport, a 30-60 éves korú ingázók teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak: nekik egyáltalán nem volt munkalehetőségük Szabolcsban vagy Szolnokon és környékén, és onnan ingáztak Budapestre. Különféle építőipari vállalatoknál, lakótelep-építkezéseknél dolgoztak.

Ez az élethelyzet az oka, hogy az alkoholizmus komoly problémát jelentett a kerületben, de emellett ebben az időben már egyre erősebben láthatóak voltak a drog első jelei is: a fiataloknál a szipuzás és a mákteázás, illetve a fiataloknál és a felnőtteknél is egy harmadik drogtípus, melyet akkor még nem vettek komolyan, a politoxikománia, amikor gyógyszerre ittak. Miközben az alkoholellenes klubokat hivatalosan is támogatták, a drogról még nem volt szabad beszélni. A szipuzást sem szerették, ha kimondtuk, a mákteát pedig kifejezetten tilos volt még csak említeni is. 1988-ban ezért kellett eljönnöm a kerületből. Az Iskolatévével akkor készítettünk egy drogmegelőzési filmet. A kerület egyik házában lévő üres lakást kértük el a tanácstól a forgatásra, és itt készítettünk egy filmet arról, hogy szipuznak, mákteát főznek a fiatalok. Az Iskolatévé stábjával, többek között Kelemen Endrével készítettük a filmet, melyet a televízióban be is mutattak. A sikerünk nagyon nagy volt: több szülő megkeresett bennünket, hogy segítsünk a gyerekének, de mire segíthettünk volna, már nem volt módunk rá. Ugyanis hivatalos körökben hatalmas botrány lett a filmből. Született egy kerületi párthatározat, hogy a kerületben nincs drog és nincs drogprobléma, nekem pedig ott kellett hagynom a családsegítőt. De addigra már komoly eredményeink voltak. Több külföldi szakember dolgozott akkor már Magyarországon, és az egyik módszertani központ a Kőbányai Családsegítő volt, ahol már - és ez magyar viszonylatok között igen nagy szó volt - ebben az időszakban vezettünk családterápiát. Ezenkívül ekkorra már több mint 20 kis helyiségünk volt a kerületben, ahol például testépítést végeztünk, sakk-klubot működtettünk. Ezeket azután 1987-88-ban beolvasztották a kábeltévébe, a pedagógiai szolgáltatóba, mert úgy döntöttek, hogy nincsen szükség rá a kerületben.

Mennyiben jelentett Kőbánya speciális közeget? Mi az, ami az ottani tapasztalatokból általánosítható?

A 1965-től indult el a nagy lakótelepek létrehozása, és az ezzel kapcsolatban kialakult problémák az egész országban hasonló módon jelentkeztek. Az első az volt - amiről már beszéltem -, hogy kezelni kellett az építkezés helyszínén hatalmas tömegben megjelenő ingázók speciális problémáit. Ennél tartósabb - gyakorlatilag a hetvenes, nyolcvanas években - társadalmi (és a fiatalokat is súlyosan érintő) gondot jelentett a lakótelep sajátos problémarendszere. Kőbányán 1962 és 1968 között kezdtek épülni a lakótelepek, először kisebb négyemeletes házakkal; majd 1965-1968 környékén jöttek az igazi nagy lakótelep-építkezések. Ez volt az első lakótelepi generáció, amely nagyon örült, hogy lakótelepre került a VI., VII., VIII. kerület lepusztult, komfort nélküli lakásaiból. Ez az ő életükben hatalmas ugrás volt. Örültek a komfortnak, örültek annak, hogy központi fűtés, közösségi antenna van, és eleinte annak is örültek, hogy nem nagyon kell foglalkozni senkivel. Ennek a lakótelepi generációnak mindez minőségi ugrást jelentett az életében. Másrészről viszont a lakótelepre költöző emberek túlnyomó többsége deviáns környezetből érkezett. Tehát összegyűlt egy érdekes populáció, és a telepen a puszta lakáson kívül ezeknek az embereknek az életvezetését, a szórakozását semmi nem támogatta. A lakótelepek tervezői úgy harcoltak például az alkoholizmus ellen, hogy a kocsmák helyére egyszerűen bérházakat építettek. Az új lakótelepekre csak éttermeket terveztek és nagy ABC-ket. Csakhogy hamar kialakultak a közös pálinkafőzők meg borozók, és egy idő után, amikor megalakulhattak a géemkák, ezek vették ki a közös helyiségeket a tanácstól, és ott nyitottak kisebb presszókat. Igaz, hogy volt tévé, volt művelődési ház és volt mozi, de ezeknek az embereknek az igazi szórakozást a régi nagy kocsmák jelentették volna, amelyek elé egy nagy teraszra ki lehetett ülni, ahol beszélgetni, kártyázni lehetett. Nos, a lakótelepek tervezői éppen ezeket tüntették el.

Új helyeket kellett tehát találni, és ez a leghamarabb a fiataloknak sikerült a lakótelepi játszóterek kőpados találkahelyein. Ezek lettek a lakótelepi galerik: a kőpadok nagyon jól beváltak mint találkahelyek, csakhogy kényszerből ezek maradtak az időtöltés helyszínei is, hiszen a közös szórakozáshoz semmilyen helyet, intézményt nem lehetett találni a lakótelepen. Egész Kőbányán egyetlen nagy művelődési ház volt, meg az úttörőház. Addigra az Ifjúsági Házat átvette a Népfront, az az induló politikai közösségek színterévé vált, és a fiataloknak nem maradt semmi. A nagy művelődési központokban inkább a felnőtteknek adtak lehetőséget, és a fiatal (14-25 éves) populációra senki sem gondolt. Az iskolák nem szerveztek szabadidős programot, mert éppen eléggé megterhelte őket hét közben a sokszor deviáns szülőkhöz tartozó nehezen kezelhető gyerekpopuláció. Egyedül a KISZ-klubok jöhettek szóba, de ez alig fedte le a fiatalok 10-15%-át, mert a KISZ-klubokban voltak olyan szabályok, melyeket a többiek nehezen tudtak elviselni. Akkor kezdték a fiatalok a nagyobb helyeket felkeresni, és az igényeiknek megfelelő szórakozást meghonosítani. A vállalati művelődési házak mutattak erre fogadókészséget, ők kezdtek el először nyitni a nagyobb diszkórendezvények felé, hiszen ez nyilván jó bevételt jelentett. Tehát nem az állami, hanem a vállalati művelődési házak. Ez tehát egy organikusan, a fiatalok igényei szerint szerveződő újfajta szórakozási mód volt, és itt alakultak ki az első közösségek is. Amikor elkezdtünk a fiatalokkal foglalkozni, ezekre a meglévő közösségekre építettünk. Nagyobb befogadó intézményt, közösségi teret pedagógusmúltunk, iskolai kapcsolataink ellenére mi sem találtunk, viszont sikerült átmenetileg, amíg meg nem szüntették, a kisebb lakótelepi helyiségekben közösségi létet kialakítanunk.

Úgy tűnik, a fiatalokat érintő problémák és a nagyobb társadalmi folyamatok valóban nem választhatóak el egymástól. Így biztos, hogy komoly és tetten érhető változásokat hozott a fiatalok életében a rendszerváltás is. Melyek azok a fiatalokat érintő problémák, amelyek kifejezetten a rendszerváltás kapcsán jelentek meg?

Az önkormányzatiság megjelenése nagy változást hozott a fiatalok ellátásában - mindenekelőtt az iskolarendszer átalakulásában. Az önkormányzatoknak az volt az érdekük, hogy minél több pénz helyben maradjon. Az általános iskolás gyerekek száma csökkent, amit az iskolák a feladataik szélesítésével próbáltak kompenzálni, elkezdődött az átalakulás: 8 osztályos iskolából 12 osztályos általános és középiskolává váltak. Az önkormányzatok oldaláról hallatlan nyomás nehezedett az iskolákra, hogy produkáljanak gyereklétszámot, miközben ezek az általános iskolából alakult középiskolák a nehezen kezelhető kamaszok tanítására egyáltalán nem voltak felkészülve. Az iskolák tehát két ellentétes kényszernek voltak kitéve: egyik részről az önkormányzat követelésének, hogy minél több gyereket kell bent tartani, másik oldalról viszont az iskola saját pedagógusai kétségbeesésének, hogy elviselhetetlenek a gyerekek, elviselhetetlen a környezet. Tehát a kilencvenes évek elején eléggé kaotikus helyzet alakult ki. Egyik oldalról minden gyerek nagyon fontos volt, másik oldalról viszont egyik gyereknek a személye sem volt igazából fontos. Ezért jöttek létre azok a civil kezdeményezések, amelyek megpróbáltak azokkal a gyerekekkel foglalkozni, akik ebben a helyzetben kimaradtak az iskolából, és akiknél félő volt, hogy kimaradnak a társadalomból is. Ugyanebben az időben kezdtek eltűnni az iskolai szakkörök, és általában az iskolai szervezésű pluszprogramok, mert az önkormányzatok ezeket nem finanszírozták. Tehát a szabadidő vonatkozásában is magánkezdeményezéseken múlott, hogy egy iskolában milyen lehetőségek voltak.

Kezdetben egy picivel több pénz jutott a művelődési házakra és a kisebb művelődési intézményekre, mivel az önkormányzatok fontosnak találták ezeknek a munkáját, de amint kiderült, hogy erre tartósan nem kapnak megfelelő állami fejkvótát, fokozatosan visszavonták a támogatást. Ez történt a szociális intézményekkel is. Kőbányán például a nyolcvanas évek közepén felismerték, hogy a kerület súlyos szociális helyzete miatt három családsegítő központra van szükség. A helyzet a rendszerváltással sem javult, legfeljebb a korábbiakhoz képest új típusú krízisek jelentkeztek. Nagyon súlyossá vált a hajléktalanság és a szegénység problémája. Ennek ellenére a három családsegítőből csak egy tudott fennmaradni. Elsorvasztotta a hatalom, mert úgy gondolta, hogy ez neki túl sok kiadás. Tehát egy helyi önkormányzat legfeljebb annyi szociális ellátást tud biztosítani, amennyi kötelező. Legfeljebb annyit, mert sok helyen a mai napig sincs családsegítő központ, miközben a törvény 1996-os határidővel írta elő a felállításukat. De lennie kell(ene) népkonyhának, illetve a rászorulók számára (pszichiátriai betegek, idősek, szenvedélybetegek) nappali ellátóhelyeknek. Szenvedélybetegek számára például összesen három ilyen intézményről tudok az egész országban.

Azért nagyon fontos, hogy ebben a témában hallassák a hangjukat a gyakorlati szakemberek, mert a törvényi szabályozás - elvben - létrehozott egy európai szintű ellátórendszert, amelynek megvalósulása érzésem szerint a kívánatosnál lassabban halad. A törvényi keretek megalkotása megtörtént. Minek kellene a következő lépésnek lenni a szociális ellátás biztonságosabbá tételében?

Valóban az adott törvények jó hátteret jelentenek, de a végrehajtáshoz sokszor nincsenek meg az anyagi feltételek. Ezen túlmenően a gyakorlati munkában is rengeteg fejlődésre lenne szükség az eszközök és a módszerek szintjén is.

A gyermekvédelmi törvény előírása szerint felállított gyermekjóléti szolgálatokkal például sikerült az embert (gyermeket) a maga problémájával visszacsempészni az ellátásba a korábban nagyon bürokratikus gyámügyi eljárás helyett. A gyermekjóléti szolgálat nem hatóság, és az ő dolga "vigyázni" a veszélyeztetett gyermekre - utánanézni például, hogy jár-e mindennap iskolába, hogy a családon belül hogyan alakul a helyzete, nem kell-e átmenetileg krízisintézményben elhelyezni. Csakhogy ilyen krízisintézmény nem létezik (illetve civil fenntartásban létezik). Tehát az ideiglenes krízisben lévő gyermek ellátása annak ellenére nem megoldott, hogy jó keretet ad hozzá a törvény.

Más szinten jelentkezik az infrastruktúra hiánya a családsegítő szolgálatoknál. A családsegítő - ahogyan kőbányai tapasztalataim is mutatják - képes közösségi funkciók ellátására. Ha meglennének hozzá a feltételek, a személyi háttér adott lenne ahhoz, hogy csoportfoglalkozások keretében kezeljék például az utcagyerekek problémáját. Egy családsegítő központnak nem csak a négyszemközti konzultációkra, jogi vagy pszichológiai tanácsadásra kellene alkalmasnak lennie. Kellenének kis csoportszobák, nagy csoportszobák, közösségi terek is. A HÍD Családsegítő, amely az első négy évben a kormányzat módszertani bázisa volt, ezeket az igényeket leírta, de a törvénybe, mint az intézmény infrastrukturális feltételei, már nem kerültek be.

Módszertani szempontból fontos változás, hogy a szociális munkának ki kell lépnie a terepre. Nemcsak a családokat kell látogatni, hanem ki kell menni az utcára, mindazokra a helyekre, ahol az emberek az életüket élik. Be kellene menni a kocsmákba, mert ott van egy élettér. Ki kellene menni a játszóterekre, ahol összegyűlnek a fiatalok, mert ott van egy élettér. El kellene menni a közértbe, ahol meg lehet látni, hogy az azonos státusú emberek összeállnak és elkezdenek beszélgetni, de meg lehet látni azt is, hogy hogyan fanyalodnak idős emberek arra, hogy lopjanak a közértekből. A nagy szupermarketekben ki van írva, hogy minden lopás feljelentést von maga után. Én jobban szeretném, ha az ilyen esetekben nem a rendőrséget értesítenék, hanem a családsegítő alkalmazottját.

A másik módszertani változás az, hogy a szociális munkát be kell vinni az intézményekbe. Annak például természetesnek kellene lenni, hogy az iskolában szociális munkás dolgozik, aki egyesével figyel a problémákkal küzdő gyerekekre, szükség esetén ellátogat a családhoz, tartja a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal, illetve tájékoztatja az iskola pedagógusait. Ma még komoly küzdelem eredménye, ha egy iskola szociális munkást, pszichológust, mentálhigiénikust alkalmazhat, miközben a szülőknek olyannyira nincs idejük és energiájuk a gyermekeikkel foglalkozni.

Az állami ellátórendszer csak lassan formálódik, közben a civil szféra rendkívüli érzékenységgel és kreativitással reagál a felmerülő problémákra, és sokszor az a benyomásom, hogy állami feladatokat lát el. Ugyanakkor a létharc felemészti a civil kezdeményezések energiáját, így nem tudnak teljes kapacitásukkal érdemi munkát kifejteni.

A kallódó gyerekekkel való foglalkozás például kifejezetten olyan terület, amelyet ma csak a civil szféra vállal fel, pedig mindannyian tudjuk, hogy - éppen a szülőket sújtó terhek következtében - a gyerekek egyre inkább magukra hagyatottak. A nyolcvanas években, ha a szülő nem volt otthon, tudtuk, hogy géemkában, szövetkezetben dolgozik. Most tudjuk, hogy másodállása van, és ez második, harmadik műszakot jelent. Az igazi nagy baj azonban az, hogy ezek az emberek gyakran feketén dolgoznak. Az ilyen munkát lényegesen kevésbé kell megfizetni, ezért neki sokkal többet kell távol lennie otthonról, így sokkal kevesebbet foglalkozik a gyermekeivel. A gyermekeket elkezdi az utca nevelni, a kortársak nevelni, a kortársak között pedig kevés az, aki olyan képzést, segítséget kap, hogy kortárssegítő lehet, és a gyerekeknek mintát tud mutatni olyan módon, hogy őt ebben egy támogató rendszer megerősíti. Tehát némi segítséget jelenthetne a kortárssegítő képzés, amellyel szintén csak civil szervezetek foglalkoznak. Ezek mind-mind pályázati úton finanszírozhatóak, ezért lassan már ott tartunk, hogy a gyermeknevelést is pályáztatjuk, és pályázati úton lehet majd gyermeket nevelni. Miközben a kallódó gyerekek problémája éppen az előzőek miatt kifejezetten társadalmi probléma, nonszensz, hogy azt csak az alulfizetett és direkt alul is prognosztizált civil szféra vállalja fel.

A civil szféra valóban sokszor lát el állami feladatot. Ugyanakkor a pályázatok jó része nem engedi meg a részt vevő személyek munkájának, az emberi erőforrásnak a díjazását, csak a konkrét programot finanszírozza. Mindez azt jelenti, hogy tökéletesen visszaélnek a részt vevő személyek jóérzésével és emberi kapacitásával. Nem úgy, mint például Angliában, ahol az állam megvásárolja a civil szféra hasznos és életképes kezdeményezéseit. Van egy civil network, és akik megtalálnak egy új ellátandó feladatot, és azt egy évig végzik - az állam garantálja, hogy egy év után ő fogja biztosítani nekik minimum az első évben kialakított feltételeket. Ha tehát a civil szervezet bemutatja, hogy mit tett, és az mennyibe került, az állam ezt a tevékenységet a továbbiakban finanszírozza, méghozzá az emberi erőforrást is piaci feltételek szerint. Vagy Dániában, ahol - ha valaki egy érdekesnek ígérkező pedagógiai probléma kutatásába kezd - felkeresi őt az állam, és finanszírozza a kutatását, hogy később az eredmények alapján az adott probléma állami szintű kezelésének a stratégiáját kidolgozhassa.

A másik fiatalokat érintő terület, amelyet gyakorlatilag egyedül a civil szféra lát el, az átlagostól bármiben is különböző gyerekek iskolai oktatása. Sajnos az állami oktatás még nem felkészült arra, hogy ezeket a gyerekeket integrálja. Így válik akár az enyhe fokú tanulási zavar vagy a hiperaktivitás társadalmi beilleszkedési zavarrá, a gyerekek iskoláztatása pedig társadalmi feszültségek forrásává. Az állami ellátó szféra ugyanis kitaszítja magából ezeket a gyerekeket, a civil szféra pedig képtelen az ingyenes ellátást megoldani. Így viszont szélesedik az olló, a középső társadalmi rétegből egyre többen lecsúsznak az alsó rétegbe csak azért, hogy gyermeküknek tanulmányaiban biztosítani tudják a minimumot; el tudják vinni az érettségiig. Ez különösen a pedagógus középosztályban akut probléma. Ma Magyarországon a pedagógus házaspár tipikusan olyan családot képez, ahol megvan az igény a gyermekek igényes iskoláztatására, miközben a jövedelmük nem teszi lehetővé, hogy alapítványi iskolát válasszanak, és egyúttal a család társadalmi státusát is fenntartsák. A speciális programú alapítványi iskolák jó része - felismerve a társadalmi rászorultság mértékét - igyekszik minél elérhetőbb áron nyújtani speciális szolgáltatásait, és ennek következtében jelenleg ott tart, hogy lényegesen többet dolgozó pedagógusait néha rosszabbul képes csak megfizetni, mint az állami oktatás.

Ezek szerint tehát a szociális és az oktatási szférában is meglehetősen morbid a helyzet. Az állam gyakran maga termeli ki, illetve olykor csak nem tudja kezelni a devianciát, s mindezt ráhárítja a civil társadalomra. S a civil társadalom az adott finanszírozási feltételek között fizet azért, hogy az akut társadalmi problémákat kezelhesse.


A beszélgetőtárs Földes Petra volt.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.