2019. október 14., hétfő , Helén

1055 Bp., Szalay u. 10–14.

Tel.: (+36-1) 235-7200

Fax: (+36-1) 235-7202

magyar english
Elfelejtett jelszó

Intézeti folyóiratok

Köznevelés
Új Pedagógiai Szemle
Educatio
Könyv és nevelés
Kattintson ide a rendeléshez!
Tudástár >> Új Pedagógiai Szemle 2001 január

"Ahhoz kell elvezetni a fiatalokat, ami hiányzik belőlük" -- Kopp Máriával, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatójával Both Mária és Csorba F. László beszélget

2009. június 17.

Az interjúban a jeles magatartáskutató arra keres választ, milyen módon tud szembenézni az iskola a civilizációs fejlődés nyomán kialakult negatív emberi válaszreakciókkal, a szorongással, a környezet és a személyiség harmóniájának megbomlását jelző depresszióval, lelkiegyensúly-vesztéssel, elmagányosodással. Kopp Mária szerint az iskolának mindenképpen be kell építenie programjába a harmónia újrateremtéséhez szükséges képességek, ismeretek fejlesztését.

"Ahhoz kell elvezetni a fiatalokat, ami hiányzik belőlük"

Kopp Máriával, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatójával beszélget Both Mária és Csorba F. László

"Vajon a civilizációnak szükségszerű velejárója az emberi közösségek jelenleg tapasztalható válsága? Az emberi magatartás-tudomány legújabb felismerései rávilágítanak arra, hogy az életformaváltás kísérőjelenségein túl a válság gyökere az, hogy a modern társadalomban a szorongáskeltés új lehetőségei alakultak ki, amelyek az önkényuralom hatékony eszközeivé váltak. A kapcsolataitól, értékeitől, életcéljaitól, önértékelésétől megfosztott, magányosan szorongó ember tetszés szerint felhasználható a szükséges funkcióra, kicserélhető és manipulálható. Fel kell tehát ismernünk, hogy a technikai fejlődés csupán az előfeltételeket teremtette meg a szorongáskeltés olyan formáihoz, amelyek ellen a korábbi történelmi korszakokban természetes védettséget nyújtott az ember és környezetének szerves egysége."1

 

Hogyan tudnak iskoláink szembenézni ezzel a civilizációs kihívással az ezredfordulón? Föl tudjuk-e készíteni diákjainkat arra, hogy képesek legyenek életük minden éber percében okosan dönteni és helyes egyensúlyt találni képességeik, igényeik és a környezeti elvárások között? Meg tudjuk-e tanítani gyermekeinket arra, hogy élethelyzetük és feladatuk szerint áthangolják saját lelkiállapotukat? Hogyan tudjuk fölébreszteni bennük az igényt, hogy keressenek és alakítsanak olyan közösségeket, melyekben nem lesznek védtelen kiszolgáltatottjai a szorongást keltő társadalomnak?

Ezekről a kérdésekről faggattuk Kopp Mária tanárnőt, aki riasztó adatokkal írta le a hazai népesség egészségi állapotát, de megmutatta azt is, hogyan segíthet önmagunk és világunk megtartásában a bizalom képessége, a valakihez való tartozás. A Nagyvárad tér üvegtornyából a város reménytelenül szürkének és távolinak tetszett. A beszélgetés végén másként és másnak láttuk épületeit, utcáit és benne magunkat is.

* * *

Valóban olyan rossz helyen áll Magyarország egészségügyi téren a nemzetközi összehasonlításban, ahogy ezt nap mint nap halljuk, olvassuk? Igazolják ezt statisztikai felmérések?

Nem igaz, hogy a magyarok halandóbbak volnának, mint más európai népek. Egészen az 1970-es évek elejéig a halálozási arányok jobbak voltak, mint Angliában vagy Ausztriában. Miután az antibiotikumokat felfedezték, komolyan javult hazánk egészségi állapota, a járványok legyőzésében hatékony volt a magyar nép- és közegészségügy. A hatvanas évek végétől súlyos rosszabbodás indult el, és ez oda vezetett - ezt a tényt megdöbbentő módon még itt az egyetemen sem tudják a kollégáim -, hogy évenként ma ezer 50-65 éves férfi közül tízzel több hal meg, mint 1930-ban. 1930-ban, amikor a tuberkulózis pusztított, és még nem volt antibiotikum, jobb volt az ilyen korú férfi népességnek a túlélési esélye, mint ma, amikor büszkék vagyunk arra, hogy az orvostudomány milyen csodákra képes. Természetesen az utóbbi évtizedekben javultak a halálozási arányok: a fiatalok közül jóval kevesebben halnak meg, mint régen, a nőknél is csökkenés figyelhető meg. (Bár ma szív- és érrendszeri betegségben ezer főre számítva háromszor annyi nő hal meg Magyarországon, mint Nyugat-Európában.) Az a tipikus és furcsa paradoxon a mi régiónkban, hogy a középkorúak halálozási aránya a legrosszabb. Ha valaki megéli a nyugdíjaskort és még egy kicsit, akkor a rossz anyagi körülmények ellenére az életben maradási esélye körülbelül olyan, mint a legkevésbé fejlett nyugat-európai országokban. A középkorú férfi népesség egészségével történik valami, ami ugyan nem magyar jelenség - az egész régióban lezajlott -, de hosszú ideig nálunk volt a legdrámaibb. Ez nem a rendszerváltással kezdődött, hanem jóval korábban, a hatvanas évek végén. Hasonlóképpen történt Lengyelországban, Csehországban és Romániában, a kilencvenes évektől az oroszoknál, ukránoknál és a Baltikumban. Ma már azért nem állunk a legrosszabb helyen, mert az ő halálozási arányaik a mienknél is sokkal rosszabbak.

A NATO egyik kutatóközpontja által támogatott témák egyike a közép- és kelet-európai középkorú népesség magas halandósága. A témáról tartott konferenciáról a Science is beszámolt. A világ kutatói számára izgalmas kérdés ez, hiszen nyilván nem genetikai sérülésről van szó. Nehéz megmagyarázni, hogy miért nő ebben a korosztályban a halandóság éppen akkor, amikor javul az életszínvonal. Van egy hipotézisem, ezt sok helyütt közöltük, és mások is hasonló gondolatra jutottak. Felfigyeltünk arra, hogy különösen magas az alacsonyan iskolázott férfiak halandósága. Az összes vizsgált országban nálunk a legnagyobb a különbség az érettséginél alacsonyabb és az annál magasabb végzettségűek halálozása között. Férfiaknál majdnem kétszeres, nőknél 1,2-szeres. Nagyon hasonló Csehországban, az összes többi országban jóval kisebb az arány. A hatvanas években Magyarországon szinte nem volt szociális gradiens a halálozásban. Ha belegondolunk, a hatvanas évekig azonos szinten élt mindenki, nem nagyon lehetett előrejutni sem anyagilag, sem karrierben, és ez nem is volt különösebben érték a társadalomban. Az 56-os forradalom a belső összetartozást erősítette meg, órisi kohéziós erőt teremtett az emberek között. Meggyőződésem, hogy ezt az összetartozási élményt próbálták úgy megváltoztatni a társadalomban, hogy kis kapukat nyitogattak mindenfelé. Kis lehetőségeket adtak, már lehetett Trabantja valakinek, ha évekig várt rá, már elutazhatott Nyugatra, kiküldhette a gyerekét is. Ezeket persze nem mindenki érhette el, csak az, aki a tűzhöz közelebb állt, de óriási túlmunka kellett hozzá. Ekkor terjedt el a televíziózás, betörtek a nyugati reklámok és a nyugati értékrend. Értékké vált előbbre jutni a rangsorban, legyőzni a másikat. Azok életében, akik viszont ebben lemaradtak, a kontrollvesztés, a reménytelenség érzése vált meghatározóvá. Ma már számos nemzetközi felmérés bizonyítja, hogy ez a döntő tényező az egészségromlásban. Endrőczy professzor híres állatkísérleteiből tudjuk, hogyha egy állatot kontrollvesztett helyzetbe hoznak, akkor szívmegállás vagy fekély következtében elpusztul, vagy ha nem, akkor tanult tehetetlenségi állapot alakul ki, meg sem mozdul, de az agyában súlyos neurotranszmitter (ingerületátvivő anyag) elváltozások mutathatók ki. Tehát a kontrollvesztés élménye nagyon komoly élettani veszélyeztető tényező. Az állat akkor kerül ilyen helyzetbe, ha jeges vízben úsztatják, vagy folyton áramütés éri és nem tud elmenekülni. Az ember akkor érez ilyet, ha elveszíti önértékelését.

Miben rejlik a különbség a férfiak és a nők között, hiszen ugyanabban a társadalomban élnek, mégis a középkorú férfiak a veszélyeztetettebbek?

Tradicionális társadalom volt a mienk, ahol a férfi szerepéhez tartozik a családfenntartás és a társadalmi versenyben való részvétel. Az etológiai megfigyelésekből tudjuk, hogy bizonyos majmoknál a hímek között dominancia-sorrend alakul ki, a nőstények között ez távolról sem annyira meghatározó. A Stanford Egyetemen izgalmas vizsgálatok folynak arról, hogy a hierarchia-sorrendben lemaradó hím majmok koszorús erei ugyanolyanok, mint nálunk egy lemaradó férfiéi. Úgy tűnik tehát, hogy a viszonylagos lemaradás élménye meghatározó, az önértékelés elvesztését sokan alkohollal, dohányzással próbálják korrigálni, a fiatalok közül pedig droggal. Végső soron a depressziós lelkiállapot is ilyen következmény, amely nem a pszichiátriai megbetegedésnek, hanem depressziós tünetegyüttesnek felel meg, érzelmileg, hangulatilag negatív állapotnak, és ez mindennapi teljesítőképességünket, életminőségünket már jelentősen befolyásolja. Jellemzője a pesszimizmus, az elégedettség-örömképesség hiánya, önvád, szociális visszahúzódás, döntésképtelenség, ellenséges beállítottság, a bizalom hiánya. Ez hosszú távon komoly szív- és érrendszeri veszélyeztető tényező, súlyosbítja a daganatos megbetegedések lefolyását, és elősegíti a csontritkulást is. A megbirkózási stratégiák közül a depressziósokra különösen jellemző, hogy evéssel, ivással, dohányzással vezetik le feszültségüket, próbálják helyreállítani lelki egyensúlyukat. Ez a nem adaptív megbirkózási stratégia valamennyi önkárosító magatartásforma legfontosabb kockázati tényezője.

Országos reprezentatív felmérés keretében 1983-ban 6000, 1988-ban 21 000, 1994-1995-ben 19 000 embert kérdeztünk ki. Nagyon részletes otthoni interjú keretében a testi, lelki állapotra vonatkozó kérdéseket tettünk fel. Azt találtuk, hogy a depresszió közvetít a viszonylagos lemaradás és a rosszabb egészségi állapot között. Férfiaknál különösen fontos a fizetés és az autó. Például egy nem depressziós férfi attól, hogy nincs autója, nem válik betegesebbé, ha viszont depressziós, az autó hiánya növeli betegsége súlyosságát. Érdekes, hogy nőknél 1988-ban ez az összefüggés sokkal kevésbé volt jellemző, ezzel szemben 1995-ben már náluk is kezd megjelenni ez a férfi-"minta". A svéd nők és férfiak között ezen a téren már nincs különbség. Ott a nőknek sikerült "kiharcolniuk", hogy ugyanolyan veszélyeztetettek legyenek, mint a férfiak. A mai világban nőnek születni különleges kihívás. Az alkalmazkodás, a megbirkózás elégtelenségéből származó pszichés zavarok a nők között valamennyi civilizált országban lényegesen gyakoribbak, mint a férfiak között. A sokszor egymásnak ellentmondó szerepelvárások egyensúlyának megteremtésében a nők igen gyakran magukra maradnak.

Egy nagyon érdekes vizsgálat svéd és litván férfiakat hasonlít össze. A hatvanas években a statisztika még nem mutatott különbséget, ma viszont a hatvanéves litván férfiak között ötször több a szív- és érrendszeri halálozás. A hagyományos tényezőkben nem találtak különbséget, a litván férfiak nem dohányoznak többet, ugyanolyan sokat isznak, mint a svédek, a szérumkoleszterin-szintben sem volt szignifikáns különbség. Óriási eltérés volt viszont a depresszió, a magára hagyottság érzése és a vitális kimerültség terén, ami krónikus stresszállapotnak felel meg.

A WHO előrejelzései szerint a 2000 utáni évtized legfontosabb egészségügyi problémáivá válnak a lelki egészség zavarai. Bár ma a rokkanttá nyilvánítás legfontosabb okai a szív-érrendszeri megbetegedések, a második helyen már a pszichiátriai megbetegedések: a depresszió, a szorongás, az alkohol és a drogproblémák szerepelnek. Ez a sorrend előreláthatóan meg fog fordulni. A nők körében ez még inkább így van, igaz, hogy tovább élnek, de körükben a depresszió és a szorongás lényegesen gyakoribb.

A stressznek és a frusztrált állapotnak van egy másik tünete is: az agresszió. Kimutatható-e ilyen összefüggés is?

Igen, föltétlenül. A frusztráció agresszióhoz vezet. A legismertebb agresszióelméletek szerint, ha valaki el akar érni valamilyen célt, és nem képes rá, akkor ez agresszív viselkedést okoz. Ez lehet kifelé vagy befelé forduló, mindenesetre frusztrált állapot. Ha valaki feladatának érzi, hogy megfeleljen egy elvárásnak - ami Magyarországon gyakran teljesen irreális -, és nem képes rá, sok esetben agresszivitáshoz vezet. Az agresszió hátterében a fiataloknál van egy alapvető probléma, amely világjelenség a modern társadalmakban. Ha egy fiatal úgy nő föl, hogy ő önmaga célja, narcisztikus személyiséggé válik. Nem megfelelően figyelnek rá, nem tanul meg játszani, aktívan örülni az életnek, azt érzi, hogy minden és mindenki körülötte forog. Egy ilyen emberre leselkedő legnagyobb veszély az unalom. A fiatalok legnagyobb problémája világszerte az unalom és az üresség. Nem tudnak örömöt találni a mindennapi tevékenységben, nem tudják jutalmazni magukat, ha sikerrel oldottak meg egy feladatot. Ezt az unalmat, ürességet próbálják kitölteni valamilyen izgalom keresésével: droggal, a kritikátlan szexszel, bolti lopásokkal, akciófilmekkel, iszonyúan hangos zenével. Mindez rövid időre valahogy kitölti az ürességet, de nem oldja meg a problémát, mert kívülről jön. A fiatalok gyerekkorukban nem éltek közösségben, ezért nem tanulták meg, hogy a többiek mit várnak el tőlük és hogy nekik hogyan kell reagálniuk. A gyerek azt hiszi a képernyő előtt, hogy társaságban van, közben nincs valódi társasága, nem érzi meg, hogy mások hogyan viselkednének valamely helyzetben, megpofoznák, rászólnának, kiderülhetne, hogy amit ő csinál, az másoknak nem tetszik. Nem fejlődik ki az a fajta tűrő- és küzdési képesség a fiatalokban, amelyre később az életben szükségük lenne. Így alakul ki a mai fiatalok körében szinte járványszerű borderline személyiségzavar.2 Ez kialakulatlan identitásérzést jelent, a fiatal nem tudja, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. A korábbi évszázadokban a fiatal sorsa sokkal korábban eldőlt. Tudta, mi akar lenni, ki lesz az élete párja, mit akar az életben. Napjainkban kitolódott e kérdések megválaszolásának ideje, a fiatal sokkal tovább van bizonytalanságban. Egyfajta impulzivitás jellemző ma rájuk: hirtelen eléjük tárul valami, amire nagyon vágynak, nagyon akarják, de hiányzik belőlük a kitartás, hogy el is érjenek a kitűzött célhoz. A válaszreakció a szélsőséges elkeseredés, ami olykor öngyilkossági kísérletekhez vezet. Ez a fogyasztói társadalmakban lejátszódó világjelenség nálunk most válik meghatározóvá.

Mintha ez a leszakadó társadalmi rétegek magas aránya miatt súlyosabb lenne nálunk. Valószínűleg nem az a jó megoldás, ha cenzúráznánk a beáramló nyugati fogyasztói értékeket, hiszen az igény már kialakult irántuk.

Cenzúrázással ezt a kérdést biztosan nem lehet megoldani. Ahhoz kell elvezetni a fiatalokat, ami hiányzik belőlük. Ebben van nagy szerepe a nevelésnek. Ha a család erre nem alkalmas, az óvodában kell a gyereket megtanítani arra, hogyan kell játszani, örömet találni a tevékenységében. Két okból nem alakul ez ki. Az egyik ok a televízió és a videó, a másik, hogy sok fiatal anya nem nagy családban nőtt fel, nem látott mintákat, ezért azt gondolja, az a kötelessége, hogy éjjel-nappal a gyerekével törődjön, állandóan játsszon, foglalkozzon vele. Nem hagyja, hogy a gyerek az igényei szerint önállóan, egyedül mindenféle kis eszközökkel fadarabokkal játsszon. Ráadásul ez az anya agyonhajszolja magát, mindig a gyerek mellett akar lenni, mindenben segíteni akarja. Emiatt a gyerek önállótlanná válik, nyűgös lesz, a fáradt anya egyre rosszabbul érzi magát, és kialakul egy önrontó kör. A gyereknek önbeteljesítő jóslatként azt mondják, hogy rossz vagy, nem lesz belőled semmi! - és a folyamat valóban ebbe az irányba halad tovább. A gyerekeket az óvodában tudatosan meg kell tanítani játszani. És milyen jó volna, ha az iskolában sikerülne felébreszteni bennük az alkotás örömét. Amikor a klinikán dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy az alkoholisták gyógyulásának egyetlen hatékony módja az alkotás. Egy nagyon tehetséges művészterapeuta hihetetlenül jó eredményeket ért el azzal, hogy a betegekből kihozta a kreativitást. Az iskolának is igen komoly feladata ez, de nem látom, hogy igazán volna rá mód, mert anyagigényes, nagy odafigyelést, törődést követel, nem könnyű feladat, hiszen a gyerekek fegyelmezetlenek, amikor kreatívak.

A megelőzés érdekében óriásplakátok és reklámok kerültek ki az utcákra, láthatók a tévében, az újságban a drogfogyasztás vagy AIDS elleni propaganda kapcsán. Óriási pénzt emésztenek fel ezek a kampányok, mégis fölmerül a kérdés, hogy hatékonyak-e, vajon célt érnek-e. Hiszen mellettük vannak a vonzó fiatalokat és életstílust hirdető cigarettaplakátok. A kétféle üzenet a fiatalokban a hazug és álságos világképet erősíti.

Mindazok az önkárosító magatartásformák, amelyek ma a legnagyobb népegészségügyi jelentőségű megbetegedések legsúlyosabb kockázati tényezői, kamaszkorban alakulnak ki: dohányzás, kóros alkoholfogyasztás droggal való visszaélés, mozgásszegény életmód, a kóros táplálkozási szokások. Teljesen eredménytelenek azok a kampányok, amelyek csak a nyílt magatartás szintjén próbálnak változtatni ezeken az önkárosító magatartásformákon. Minden vizsgálat azt mutatja, hogy az emberek nagyon jól tudják, hogy a dohányzás káros az egészségre, mivel azonban a dohányzás valamilyen motivációs szükségletet elégít ki, ez számukra fontosabb, mint az ismert kockázati következmények elkerülése. Ha tehát az önkárosító magatartásformák gyakoriságát csökkenteni szeretnénk, azok motivációs hátterét kell feltárnunk, és azon a szinten kell beavatkoznunk. Ha tényleg nagyon jó egy plakát, akkor annak lehet mozgósító ereje. Az USA-ban a televíziónak nagy szerepe volt a dohányzás elleni kampányban. Finnországban is igen jó tapasztalatok vannak ezen a téren. De semmiképpen sem ez a megoldás igazi útja. Megkeresték a helyi közösségeket: az iskolákat, önkormányzatokat, egyházakat, civil szervezeteket, hogy ők érjék el az igazán veszélyeztetetteket. Közösségi alapú programoknak nevezik ezeket. A befolyásolásnak megvannak a maga törvényszerűségei, úgy működnek, mint a szabadesés. Az a borzasztó, hogy a reklámcégek élnek ezzel. Évek óta mondom például, hogy kifejezetten rossz propaganda, ha ráírják a cigarettatermékekre és -reklámokra, hogy a dohányzás káros. A plakáton van egy nagyon vonzó üzenet, és ez kioltja az ezzel ellentétes tartalmú másik üzenetet. Ezt az egyszerű alapelvet jól ismerjük a pszichológiából. A gyerek így tanulja meg, hogy nem kell figyelembe venni a figyelmeztetést, mert sokkal vonzóbb és fontosabb az a felhívás, hogy "Érezz rá Amerika ízére!" Ezt a technikát a reklámcégek tudatosan alkalmazzák. Így viszont a gyerekek más tiltásra sem reagálnak majd.

Ma már rádióban is lehet hallani azokat a reklámokat, amelyek gyógyszertárban recept nélkül kapható kedélyjavító, szorongást oldó szereket hirdetnek. Jelenthetnek-e ezek megoldást, vagy egy újabb csapdába sétálunk bele? Ezen a területen is fogyasztópiaccá válunk?

Nekem ez óriási dilemmát jelent. Magyarországon a leszakadó rétegekben borzasztóan sokan érzik magukat reményvesztettnek, társtalannak, nem tudnak másokhoz fordulni segítségért. A gyógyszergyárak meg boldogok, adjunk hát mindenkinek antidepresszánst. Szerintem a dolog nagyon veszélyes. A betegek néhány százalékánál, ahol biológiai eredetű a betegség, alkalmazni kell gyógyszereket, és ma már kitűnő készítmények vannak. De ha abból származik a reménytelenség, hogy valaki túl sokat vár magától, és nem tud megfelelni, vagy ha a környezete ellenséges, és az a legbiztosabb, ha nem bízik senkiben, akkor a gyógyszerekkel rózsaszín szemüveget adunk a betegre. Ekkor az agyban a neurotranszmitterek - szerotonin, noradrenalin - aránya egy kicsit megváltozik3, ez olyasféle változás, amelyet érzelmi áthangolással is el tudunk érni. De így az ember nem tanulja meg azt, hogyan birkózzon meg a saját nehézségeivel. Ehhez kell segítséget nyújtani! Feltétlenül benne kell lennie a tananyagban, hogy melyek azok a szükségszerű nehézségek, amelyekkel az ember szembekerül a modern világban, ha nem él nagy családban, mint régen, távol él a természettől, és nem tud annyit mozogni, amennyire a szervezetének szüksége volna. Ezért fontos, hogy a gyerekek az iskolában önismeretet tanuljanak, az alapvető pszichológiai fogalmakat a gyakorlatban sajátítsák el. Amikor az ember szorongást vagy irracionális agresszivitást érez magában, jó, ha ezt meg tudja érteni és tud változtatni rajta. Arra volna szükség, hogy végezze mindenki a saját pszichoterápiáját. Ezt tulajdonképpen végzi is mindenki egész életében, de sokkal egyszerűbb, ha tisztában vagyunk az alapelveivel.

Az iskola szerepe a tudatosításban, a felkészítésben lenne?

Igen, mindenképpen. A pszichoszomatikus vagy a biopszichoszociális szemlélet azt jelenti, hogy nem lehet különválasztani a testi vagy fiziológiai jelenségeket a lelkiektől. A magyarban az élettan szó éppen ezt az egységet fejezi ki, hiszen az élet kapcsolja össze a pszichológiai és biológiai jelenségeket. A biológiatanításba nem nagyon szokták beleérteni ezt a két oldalt. Az oktatásban, a tankönyvekben az egészség fogalmát a legszélesebben testi-lelki-szociális értelemben kellene használni. A magyar egészség szó igen találóan fejezi ki az egész-ség lényegét, ami tehát nem a betegség hiányát, hanem a teljességet, az ember és környezete harmóniáját jelenti.

A kerettantervben szerepel egy 18 órás pszichológia egység.

Ha ezt ügyesen csinálják, jó, de 18 óra nagyon kevés. A másik fontos terület a társas viselkedés megtanítása volna. Például az angolszász iskolákban tradíció a társas sport. Régen nálunk sok iskolában voltak hagyományai a diákszínjátszásnak. A modern embernek igen nagy szüksége van arra, hogy megtanuljon szerepelni. Látom, hogy a legjobb diákok kerülnek az orvosi egyetemre, de nem tudnak fellépni, nem tudnak előadni, nem tudnak hatni a környezetükre. A kommunikációs készségünket is fejleszteni kell.

Hogyan, milyen tantárgyakban tanulhatnák meg ezt a leendő tanárok?

Kommunikációs gyakorlati ismereteket kellene tanítani a tanároknak. Ahogy hallom, a tanító- és tanárképzésben ennek van is hagyománya. Tudatosan kell fejleszteni magunkban ezeket a képességeket. Sokan azt mondják, hogy régen igen jól megvoltak az emberek anélkül, hogy ilyeneket tanultak volna. Ám akkor, ha valaki beleszületett egy közösségbe, például egy faluba, nagyjából tudta, hogy mit várnak el tőle. Ma sokkal bonyolultabb világban élünk, azért van mindezekre szükség.

Az egészségi állapotunk romlását környezetünk fokozódó szennyezettségével is szokták magyarázni. Szétválasztható-e a pszichikai és a fizikai környezetünket károsító tényezők hatása? Kimutatható-e összefüggés közöttük?

Voltak országok, ahol igen jelentős volt a környezetszennyezés, mégis kisebb volt az egészségromlás. Például Lengyelország egyes területein katasztrofálisan szennyezett a környezet, mégis nálunk volt sokkal nagyobb az egészségromlás. A megbirkózási készségek hiánya a fontosabb. Persze az iparilag szennyezett területeken, ott, ahol a nagyipart leépítették, ahol a legszennyezettebb a környezet, ott vált a munkanélküliség alapvető problémává, ott van a legtöbb leszakadó ember. E kétféle hatás összefügg. Az az ember, aki eleve feladja, az nem törődik a környezetével sem.

A magatartás-tudomány úgy jött létre az ötvenes években az Amerikai Egyesült Államokban, hogy az amerikai tudósok rájöttek arra: az emberiség lassan tönkreteszi önmagát. Látták a világháború szörnyűségeit, azt, hogy az ember olyasmire képes, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. A cél az, hogy ismerjük meg azokat a magatartási szabályszerűségeket, amelyek miatt például az ember tönkreteszi a környezetét, és ezeken próbáljunk meg változtatni. A behaviorizmust kétféleképpen lehet magyarra lefordítani: egyrészt viselkedésnek, ami sokkal inkább az etológia, az állativiselkedés-kutatás aspektusa, másrészt magatartásnak, ami önmagunk és világunk megtartását jelenti.

Gyakran éri az iskolát és ezen keresztül bennünket, tanárokat az a vád, hogy túlterheljük a gyerekeket. Óriási tananyag ismeretét követeljük meg tőlük, az iskolában folyton felelni, szerepelni, teljesíteni kell, elvárásoknak megfelelni. A tízéves gyereket már felvételi vizsgára kényszerítjük. Tényleg felelősek vagyunk? Elképzelhető a stresszmentes iskola, ahogy ezt szülői nyomásra több helyütt meghirdették?

A stressz az élet sója, ahogy ezt Selye professzor mondta. A modern világ egyik legnagyobb hibája, hogy kevés benne a stressz. Tudom, ezen sokan megbotránkoznak. A szervezetünk a régmúltban arra épült föl, hogy nagy nehézségekkel küzdjünk meg; a kútról vizet kell húzni, át kell menni az erdőn, a havas úton. Egy modern lakótelepen fölnőtt gyerek legfeljebb lemegy a játszótérre, de leginkább ül a videó előtt. Természet adta kihívásoknak nem kell megfelelnie, ezekre nem készül föl a szervezete. A gyerek nem kerül szembe elég kihívással, megoldandó feladattal, emiatt sem pszichikailag, sem fizikailag nem fejlődik. Az embernek szüksége van nagy kihívásokra. Ha az iskola sokat követel, akkor sokat tesz a gyerekekért, és a magyar iskola még most is sokkal jobb a nyugatinál. Az iskolának azonban differenciálnia kell. Attól a gyerektől, aki nem képes rá, ne kívánjuk meg, hogy ő is ugyanakkorát ugorjon, mint a többi, érjük el azt, hogy saját magához képest érezze kihívásnak a feladatot, és örüljön, ha sikerült neki. Ráadásul ne azért csinálja, mert ezért jutalmat vár vagy jegyet kap, hanem azért, mert őt ez belülről érdekli. Akkor lelkileg fejlődni, gyarapodni fog. Baj lenne, ha elfogadnánk, hogy a gyerekek elé nem kell követelményt állítani. A bírálóknak igazuk van abban, hogy ha a tanárok túlterheltek és fáradtak, nehezen tudják a gyerekek önállóságát, kreativitását fejleszteni. A tanár gyakran fegyelmez úgy, hogy debilizáló szorongást alakít ki, mert így neki kényelmesebb. Sajnos sokszor látunk ilyet, és ez veszélyes. A facilitáló szorongás éppen ellenkezően hat, serkenti a teljesítményt. A színészek mesélik, hogy nem tudnak jól előadni, ha nincs meg bennük a megfelelő szimpatikus aktivitás. Erre a szorongásra a gyereknek is szüksége van, ha így felel, jobban tud teljesíteni, hatékonyabb lesz. Ha viszont lebénul, és nem tud megszólalni, kontrollvesztést él át. Ha olyanok az elvárások, hogy azoknak ő nem tud megfelelni, akkor ez biztosan visszahat az élettani működésére, pszichés fejlődésére is. Ezzel nagyon sokat árthat az iskola. Értelmes kihívások elé állítani a gyereket: ez a művészet! A gyerek érdekesnek lássa a feladatát, örömmel csinálja, de azért keményen kelljen dolgoznia.

Többféle oldalról érheti stressz a gyereket az iskolában. A tanári elvárásokon túl a társadalmi különbségek is jelen vannak kicsiben az osztályteremben. Egymás mellett ülnek a nagyon szegény családból jött gyerekek, és a zsebtelefonnal, diszkmennel felszerelkezett fiatalok. Mit kezdjen ezzel a jelenséggel az iskola? Próbálja csökkenteni a különbségeket, például egyenruha bevezetésével, vagy fogadja el a sokféleséget?

A nevelésszociológia egyik alapelve, hogy a leszakadó családból jött gyerekek teljesen más nyelvet beszélnek, más a hátterük. Hiába van meg az adottsága és ki tudna törni, de ha nem kapja meg az iskolában ehhez a segítséget, képtelen rá. Az iskolának kötelessége ezekre a gyerekekre külön odafigyelni. Aki azt éli meg, hogy eleve lenézik, mert szegényes a ruhája vagy másként beszél, az nem képes teljesíteni. El kellene érni, hogy ne legyen ilyen az értékrend a gyerekek között az iskolában. Emlékszem, a lányom iskolájában sikerült elérni, hogy olyan gyerekek váltak hangadóvá, akik éppen ellenálltak ennek a fogyasztói értékrendnek és ideának. A gyerekek ezt is el tudják fogadni, ezt is át tudják venni. Ehhez persze jó tanárok kellenek, akik közel állnak hozzájuk. Különben újratermelődnek a társadalmi különbségek. Az is óriási hiba volna, ha az iskola egyenlősítene. A tehetséget fel kell ismerni, és meg kell adni számára a kifutási lehetőséget. Az is nehéz feladat, hogy a tehetség ne törjön bele a rutinba. Óriási lehetőség rejlik egy gyerekben, de ennek nagy része kiaknázatlan marad. Segítené a tanárok munkáját, ha meg tudnák tanítani diákjaiknak, hogyan lehet örömmel tanulni. Csíkszentmihályi Mihály - ismert pszichológus, a Chicagói Egyetemen tanít - írt erről egy könyvet Flow (Áramlás) címmel. Azzal foglalkozik, hogyan lehet elérni, hogy az ember örömmel végezze a leghétköznapibb dolgait és az alkotómunkáját is. Aki ezt tudja, mert megtanulta vagy ösztönösen érzi, sokkal könnyebben tanul, kimutatható, hogy az agya másként működik. Itt megint vissza kell kanyarodnom ahhoz, hogy az embernek alapvető igénye a játszás öröme, hogy játékkal fedezze fel a világot.

A tanárok munkáját segíthetné a lassan épülő iskolapszichológusi hálózat is. Az a tapasztalatom, hogy sok iskolában rejtett ellenszenvvel fogadják a jelenlétüket igazgatók, kollégák egyaránt.

Ennek egy magyarázata lehet. Az, hogy a pszichoanalízis nagyon erős volt, és a pszichológusok sok esetben csak ezt tanulták, és ez a gyakorlatban veszélyes lehet. Ismerjük például Freud vallással kapcsolatos elképzeléseit.4 Ő azt mondja, hogy az örömelv elfojtása áll a neurózisok hátterében. Úgy képzelhetnénk, hogy ha az ember föloldódna, akkor csupa öröm volna az élete. Tragédiák egész sorából látjuk, hogy ez nem így van. Az egész amerikai nevelés - bevallják már - teljes csődhöz vezetett. Olyan világban élünk, ahol minden más, mint régen volt, nincsenek egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen szerepek és helyzetek. Aron Theben professzor, a kognitív viselkedésterápia kidolgozója, aki pszichoanalitikusként kezdte, állítja, hogy Amerikának ugyanannyit ártott a pszichoanalízis, mint a mi régiónknak a kommunizmus. Az a baj, hogy a pszichoanalízis szép metaforákkal dolgozik, csak a gyakorlattal nem nagyon tud mit kezdeni. Ma már sokirányú fejlődésnek lehetünk tanúi a pszichológiában, komoly esélye van annak, hogy a különböző iskolák közeledjenek egymáshoz. A dinamikus, rövid pszichoterápia, a kognitív viselkedésterápia, interperszonális terápia közel áll egymáshoz, és ezek az iskolák valóban törekszenek arra, hogy természettudományos módszerekkel megértsék az emberi magatartást, pszichés működést. Sikerük és befolyásuk van napjainkban azoknak az irányzatoknak, melyek amerikai pszichológiai iskolákból fejlődtek ki, és a gazdaság megfelelő szintjein új "embertípust" fejlesztenek. A sikerükhöz biztosan hozzájárul az is, hogy óriási igény van az emberekben arra, hogy lelki működésüket megértsék, segítséget várnak hétköznapi konfliktusaik megoldásához.

Évszázadokon, évezredeken keresztül kötött rendben éltek az emberek, napjainkra ez megváltozott. Például Magyarországon az utóbbi időben az emberek fele gyökértelenül él, messze eredeti lakóhelyétől, őseitől. Nincs meg az a környezetük, ahonnan komoly segítséget kaphatnának, bizonytalanságban élnek, ugyanakkor biztonságot keresnek, várnak. A kialakult helyzet súlyos kritikája a történelmi egyházaknak, amiért nem tudják segíteni az embereket ezekben a problémáikban, nem törekednek e belső igényeket kielégíteni. Pedig a kereszténységnek komoly válaszai vannak e létkérdésekre. Az egyházon belül előítéletek élnek a valódi pszichológiával szemben is, és ez teret ad annak, hogy a legkülönbözőbb, borzasztóan veszélyes és zavaros ideológiák, melyek jól felmérik az emberek igényeit és ennek utána is mennek, szabadon működhessenek. Felhasználják a befolyásolás összes lehetséges eszközét, sok pénzt, nagy üzletet látva benne. Az emberi kapcsolatok és értékek bomlasztása pénzben, hatalomban, haszonban kifejezhető eredményes stratégia, így óriási erők állnak szolgálatában akkor is, ha nem tudnak róla.

Felmerül a kérdés a drogokkal, de a pszichológiát felhasználó "álvallási mozgalmakkal" kapcsolatban is, hogy jó-e, ha tud ezekről egy diák, ha ismeri őket név szerint, hall a hatásukról. Vagy ennek lehet ellentétes következménye is, mint az erőszak jelenlétének a televízióban? A most használatos biológia-tankönyvekből hiányzik például a drogok bemutatása, ugyanakkor szerepelnek az új követelményrendszerekben. A tanárok nemsokára lelkesen tanítani, terjeszteni fogják a róluk való tudást.

Ismerek olyan kiadványokat, melyek éppen rá akarják beszélni ezekre a fiatalokat. Szerintem az információ mindenképpen fontos. Más az agresszív film hatása a tévében, és más az, ha beszélünk az agresszióról. Reálisan el kell mondani, hogyan hatnak a drogok az agyban és hogyan hatnak hosszú távon. De azt is tudnunk kell, hogy a fiatalokban megvan a kockázatkeresés, és vonzó nekik az, amivel lázadni tudnak a felnőttek ellen. Igazán nagy hatása lehet annak, ha egy leszokott drogos elmondja, hogy micsoda pokolból jött vissza, és ezt a fiatalok átélik. Norvégiában sikerült megelőzni a drogjárványt. A legelején a legnépszerűbb popsztárt sikerült rávenni arra, hogy beszálljon a drogellenes kampányba. Idehaza nagyon okos kezdeményezés, hogy a vezető sportolók vesznek részt a drogellenes kampányban. A tömegtájékoztatásnak a mai világban jelentős feladata van. Tudatosítania kellene, hogy ma már mindannyian felelősek vagyunk saját lehetőségeink és képességeink határain belül egész világunkért.

 

A honlapon található tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést azonban kifejezetten megtiltja.